Kristen Curtis vagyok, egy örökké 17 éves vámpír. Úgy döntöttem, hogy nem akarok szörnyeteg lenni és inkább felkerestem a Cullen családot, hogy a legtöbbet megtudjam erről a „vegetáriánus” életformáról.
Fő képességem az emberek érzéktompítása, emeltet, hogyha egy személy közel kerül hozzám érzelmileg, ehhez még a gyűlölet is elég, akkor látom a gondolatait. Sajnos ezt még javítanom kell. Plusz óriási erővel rendelkezem. Felérek két újszülöttel.
Sok vámpír utált meg ezért a szerencsémért. Három fajta erő van a hatalmamban és jól fel is tudom ezeket használni.
Néhány vámpír fejéből meg tudtam ragadni pár darabkát. Toni, a régi haverom nem utált a képességem miatt, hanem rettegett tőlem, amit gyűlöletként tettetett.
 
 
1706-ban változtam át. Az édesanyám terhes lett és én támogattam, már akkor tudtam, az embrió gyors növekedéséből, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni. Egyik nap arra keltem, hogy az anyám ordít a fájdalomtól. Átrohantam a szobájába, de már halott volt, amit ott találtam… az elképesztő volt. Egy csecsemő, vállig érő fürtös hajjal és csokoládébarna szemekkel, mint az anyámé.
Mellette állt egy vérvörös szemű, fekete hajú férfi. Aki magában dúdolgatott és röhögött. Mikor észrevett engem akkor mély morgás tört fel a mellkasából.
Megragadta a kezemet és mélyen a szemembe nézett.
Az utolsó, amire emlékszem, az éles fogainak belemélyedése a nyakamba, majd ahogyan kihúzta őket… a szívemben a fájdalom, ahogyan szétterjedt a testemen.
Mikor az utolsó szívdobbanásomat halottam, kinyitottam a szememet.
Az a szörnyeteg magamra hagyott és elvitte a kishúgomat.
 
 
Mikor Forks hoz értem, megláttam egy bronzvörös hajú fiút, fekete szemekkel. Éppen felém tartott és aggodalmasan pillantott végig rajtam.
Nem meglepő, a karmazsinvörös szemem elég feltűnő. Világosbarna hajam elég átlagosnak mondtató, de mivel napfény volt, a bőrömet kis gyémántok borították be. Elég alacsony voltam hozzá képest az én 159cm-mel.
-          Szia, te biztosan Kristen Curtis vagy. –szólt lágyan
-          Igen és te…
-          Edward Cullen.
-          Edward. Oké. –mosolyogtam. –Carlisle küldött elém?
-          Igen, nem szabad, hogy a közönséges halandók meglássanak.
A fejével biccentett a helyes irány felé és elindultunk. Egész úton Debussy ment a fejemben. Egy átlagos ember, ilyen jó dolgot létre tud hozni, fantasztikus.
Edward kissé kuncogott valamin, de nem értettem. Meg sem szólaltam az úton. Kivételesen nem csináltam semmi cikis dolgot. A magamban dúdoláson kívül.
-          Szerintem is jó… - mosolygott
Inkább nem is válaszoltam. Volt két elméletem. Az első: magában beszél. A második: képzelődök.
Hirtelen kitört belőle a röhögés.
Nagyon ideges lettem.
-          Mi van már? Mi olyan vicces rajtam?
-          A gondolataid. –bökte ki két levegővétel között.
-          Gondolatolvasó vagy?
-          Bocs, nem szóltam –mosolygott.
-          Oh. –átgondoltam, de buta vagyok itt dúdolgattam Debussyt ő meg halotta. És valószínűleg ezt is. Csak mosolyogj! Mondtam magamnak, majd Edward még jobban röhögött. Hát persze hogy röhög. Végignéztem önmagam a fejemben és vele röhögtem.
-          Bocsi. –mondta
-          De ciki…
-          Már megszoktam, bár a többiek mást dúdolgatnak… viszont Debussy tényleg jó.
Bementünk az óriási házba és egy alacsony koboldszerű lány jött oda hozzám.
-          Szia Kristen! Alice vagyok. Nagyon örülök neked.
-          Szia, Alice. – mosolyogtam
Elnéztem a válla felett és egy gyönyörű szőke vámpír jött velem szembe, szúrós tekintettel és ennek hatására, elkapott egy érzelemhullám és egy részletet ki tudtam olvasni a fejéből.
„Minek jön ez is ide? Veszélybe sodorja az álcánkat.”
-          Rosalie!- szólt rá egy kedves férfi. –Szia Kristen Carlisle vagyok.
-          Hello. – végre.
-          Örülök, hogy te is inkább leszel olyan mindt mi.
-          Nem szeretnék bántani több ártatlan embert. Soha.
-          Szeretem ezt hallani. –mondta önfeledten.
-          Hello, kislány –szólt egy magas fekete hajú srác. – Emmett vagyok. Azt mondják erős vagy. Mi lenne ha…
-          Persze. –egyeztem bele. Olyan unalmas mindenkit legyőzni, senkiben sem találok ellenfelet, de ez a srác erősnek tűnik. Talán vele jobb lesz a „játék”
-          Emmett! Kristen még csak most jött.
-          Semmi gond Carlisle. Igazán örülök.
-          Pénteken. –mondta Em.
-           Úgy legyen.
Carlisle felvezetett a dolgozószobájába és mutatott az egyik székre, de én megráztam a fejemet. Útálok ülni. Csak emberek közelében teszem meg és persze a kocsimban. Fanatikus vagyok.
-          Köszönöm, de nem. Inkább állok.
-          Ahogy neked jó. –mosolygott. –Fogjunk is hozzá. Próbáltál már állatra vadászi?
-          Nem. Nem mertem, hátha nem sikerül és nem leszek elég erős ahhoz, hogy megpróbáljam.
-          Értem. Mikor vadásztál utoljára?
-          Fél éve.
-          Érdekes… a szemed karmazsinvörös, ami azt jelenti, hogy nem olyan régen vadásztál… miként tettél szert ekkora ellenállásra?
-          Mi? Eddig… soha. Mármint és nem is vettem észre.
-          Bámulatos.
-          Elmesélnéd az életformádat Carlisle?
-          Persze. Mikor átváltoztam, nem voltam képes embereket ölni. Lelkileg. És inkább eltávolodtam tőlük. Azután találkoztam a Volturival, akik maguk mellett akartak tartani és nagyon kedvesen fogadtak emellett eldöbbentek az önmegtartóztatásomon.
Én nem akartam az ő életformájukat, azután elszakadtam tőlük és rátaláltam a megoldásra. Két évszázad alatt immunis lettem az emberi vérre. A családom pedig gyarapodott.
-          Nehéz állati véren élni?
-          Eleinte nagyon… de idővel jobb lesz.
Még órákon keresztül beszélgettem vele a történetemen, az ő történetén és a vadászatis stílusom kifejlesztésén.
Azután megmutatták a szobámat és Alice lelkesen bemutatta a ház többi részét, majd mindent elmesélt nekem Belláról és Edwardról. Róla és Jasperről. Rosalieról és Emmettről. Esmeről és Carlisleról.