Mondják az emberek:

Én vagyok a szépség

Te pedig a szörnyeteg.

De ha tudnák az igazat,

nem lenne kétség,

hogy azok vagyunk mindketten:

Szépek és szörnyetegek.  

( Rácz Tünde Klaudia: Szépek, de veszélyesek )  

  …Vadított, s taszított, bolonddá váltam melletted.

Magamban feladtam, mégis kéred küzdjek érted még! ... 

…Ne változz, s ne átkozz, bolondhoz kell egy másik még...  
Tehetném, törölném örökre vonzás törvényét.  
Feladtam, nagyon rég!  
Miért is kéred, küzdjek érted még? 

( Groovehouse: Őrült lennék )  
 

Első  fejezet 

     A hó nagy foltokban esett, betakarva az utcákat, a házakat, a környéket, és vele együtt engem is.

     Ez a havas táj egyszerűen lélegzetelállító lehetett volna , ha az utca közepén nem feküdt volna, egy teljesen mozdulatlan, gyönyörű, szőke lány.

      Egyszóval: Én.

  Még eszméletemnél voltam.

      Hagytam, hogy lassan rám telepedjen a hó, betakarjon teljesen, hogy néma csendben, minden gyengeség kimutatása nélkül halhassak meg.

     Ez volt már csupán az egyetlen vágyam. Csendben meghalni, nem érezni a fizikai és lelki fájdalmat. Bár, hogy őszinte legyek sosem voltam az az érzelgős típus.  Tudtam, hogy ami velem történt az elmúlt fél órában azt  tulajdonképpen magamnak köszönhettem.

       Általában így volt ez. Akármit kaptam, vagy értem el eddig az életben, az csak és kizárólag saját magamnak köszönhettem meg.

     Én tettem meg érte mindent, úgy hogy tulajdonképpen nem is küzdöttem. Csupán szép voltam. Nem is szép. Csodálatos. Gyönyörű és kecses. 

     Már megszoktam, hogy amit akartam azt el is értem. Mindig is így volt ez. Nem is lehetett másképpen.

     Hiszen én voltam Rosalie Lillian Hale.

     A mindig magabiztos, sosem szerény, erős akarattal rendelkező  lány, aki egy egyszerű bankári családból jött. Anyám meg olyan volt, mint azok a nők akiket nem értettem, megvetettem és lenéztem. Alárendeltje a férfiaknak, és háztartásbeli. Semmi karrier. Semmi vágyálom. Csak egy egyszerű, hétköznapi élet.

     A szüleim sosem éltek csillogásban, de próbáltak mindent megadni nekünk. Volt még két öcsém is, de anyám és apám is mindig engem részesítettek előnyben. Imádtak, és bennem látták a lehetőséget, hogy kitörjenek az egyszerű, alázatos pórnép közül.

     Ezt sosem róttam fel nekik, hiszen én is ezt akartam. Királynő  lenni, hogy mások csak csodáljanak, és azt akarják, ami nekem már rég megvan, de ők sosem kaphatják meg.

     Mikor aztán a  legjobb barátnőm, Vera, ( akit magamban szintén semmibe vettem ) megházasodott, és gyermeket szült megváltozott a véleményem.

     Rájöttem, hogy én is olyan családot akarok, mint amilyen Verának jutott. Nekem is kell egy becsületes férj, és egy olyan kis tökéletes baba, aki majd örökli a szépségemet.

     Erre eddig sosem gondoltam, de amikor láttam, hogy Verára milyen jó hatással volt a házas élet én is rögtön arra vágytam.

     Sosem vallottam volna be neki, hogy irigy voltam rá.

      Irigyeltem egy hétköznapi  külsővel rendelkező nőt, holott eddig engem irigyelt mindenki, és én szerettem ha az emberek sóvárogva néztek rám, és azt kívánták magukban: Bárcsak az én helyemben lehetnének.

     Aztán amikor már azt hittem, hogy magamnak kell férjet keresni, jött Royce King.

     A férfi akinek az apja, az  apám főnöke volt.

     A férfi, aki királyi családból származott, hiszen ők voltak New York állam, Rochester városának leggazdagabb és legelőkelőbb sarjai. 

     Amikor először meglátott engem rögtön belém szeretett. Bókokkal és ajándékokkal halmozott el. Majd végre valahára megkérte a kezemet.

     Fiatal voltam még a házassághoz, de én rögtön igent mondtam. Minden olyan hamar történt. Nem ismertem ki igazán Royce személyiséget, és most már nem is fogom!

      Sosem szerettem igazán, de arra jó volt, hogy végre én is házasságot köthessek valakivel.

     Csak kihasználtam, tudom, de szerintem ezzel ő is tisztában volt lelkének legmélyén. Talán ezért tette ezt most velem.

     Nagyot sóhajtottam.

     Bár ez a sóhajtás inkább olyan volt, mintha a lelkem egy részét leheltem volna ki. Már kezdtem fázni, mert a vér ami körülvett, és a testemből szivárgott nem melegített, olyan kitűnően mint az előbb.

     A testem nagy részét vert sebek borították. A ruhámat leszaggatták rólam, és azok szanaszét hevetek körülöttem. Az oldalam nagyon szúrni kezdett, és most már nem bírtam tovább.

     Felsikoltottam. Nem hangosan. Csak éppen, hogy kiadjam magamból a sok dühöt, gyűlöletet és csalódottságot.

- Jöjjön már a halál! –  könyörögtem.

     Ez ritkaságszámba ment nálam, én ugyanis sosem kértem  semmit, senkitől.

- Gratulálok Rose. –  gondoltam egyre fáradtabban, a kezeimet már nem éreztem, viszont az arcom tüzelt a fájdalomtól, ezért óvatosan a hűvös hóba nyomtam.  – A szépséged miatt jutottál el idáig!

     Viszont ezért nem tudtam gyűlölni magamat. Ki ne akart volna, olyan csodálatos lenni, mint én?

     Inkább azokra az átkozottakra gondoltam akik ezt tették velem.

     Megaláztak, elvették a becsületem, szégyent hoztak rám. És ami a legszörnyűbb: Elérték, hogy gyenge és kiszolgáltatott legyek, olyanná pedig sosem akartam válni!

     Ekkor halk neszezésre lettem figyelmes a hátam mögött. Lassú és megfontolt léptek voltak.

     Aki felém tartott, az biztosan halálra rémült a vérbe fagyott testem láttán. Talán azt hitte, hogy már meghaltam.

      Különösebben nem érdekelt a dolog.

- Biztosan hallucinálok. Ez már a vég! – gondoltam lelkesen – Hála az égnek! Már nem akarom tovább húzni ezt az egészet!  - gondoltam türelmetlenül.

- Rosalie? – kérdezte az illető bársonyos, és lehengerlő hangon – Hallasz engem?

- Hogyne hallanám. –mondtam magamban – Ilyen hangon csak az angyalok szólnak, azokhoz, akikért eljöttek, hogy a mennyországba vigyék őket.

 – Jöhettél volna hamarabb is!  - szólalt meg egy kimért, követelőző hang, aztán rájöttem, hogy, én nyögdécselek elhalt hangomon.

- Te tudod, hogy én ki vagyok? – kérdezte az illető  kissé ijedten, és most végre valahára a látóterembe lépett.

     Barna, hosszú szövetkabátot viselt, és szőke haja világított a sötétben. Szemei alatt liláskék karikák húzódtak. Sállal takarta el a nyakát a hideg szél elől.

- Te jó ég! –  gondoltam riadtan – A szemei…

     És valóban. A szemei aranybarnák voltak. Sosem láttam még ilyen szép szemeket.

- Szóval? – kérdeztem olyan hangosan amennyire, csak bírtam – Miért várattál eddig? Megértem a halálra. Vigyél magaddal! Most!

- Rosalie – szólt elfúló hangon a férfi, szemében sajnálat csillant.  –Nézd el nekem, hogy ezt fogom veled tenni! Remélem, amikor magadhoz térsz készen állsz, majd a megbocsátásra!

- Haladjunk már!  - unszoltam, és a vérző oldalamhoz kaptam – Csinálj végre valamit!

- Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte kétkedő tekintettel.

- Ezer százalék! - válaszoltam nyöszörögve.

     Ekkor a angyal magához húzott, és hangos hörgés szakadt fel a torkából. Szabaddá tette az egyetlen sebmentes felületet a testemen.  A  nyakamat, majd beleharapott.

     Aztán fokozatosan haladt lefelé a testemen ,és ott ahol a sebeket kaptam, mindig megejtett egy – egy harapást. A kezeimnél, a vállam tájékán vagy az oldalamnál.

     Én meg vergődtem, ordítottam és az utolsó gondolatom azt volt:

- Én nem ezt akartam! Ez a férfi nem egy angyal volt! Annál valami sokkal rosszabb!

     Majd elájultam.  

***

     Dr. Carlisle Cullen már egy órája állt a hóesésben, elrejtőzve egy sötét sikátorban és óriási harcot folytatott magával. Mindig ezt csinálta mielőtt döntött volna.

     Másfél  órával ezelőtt még nem gondolta volna, hogy ilyen helyzetbe fog kerülni.

     Ő csak hazafelé indult a rochesteri egyetemről, ahol most klasszika – filologikát tanult. Otthon már várta a felesége és a nevelt fia, ezért is döntött úgy, hogy nem ügyel annyira az óvatosságra, és szupergyors reflexeit kihasználva hazarohan hozzájuk.

     Ekkor botlott bele egy öt fős részeg társaságba.

     Gyorsan lassított, és óvatosan távolabb húzódott tőlük.

     Carlisle sosem szerette az alkoholt, úgy vélte az emberek ennek hatására csak kivetkőzik önmagukat, és olyat tehetnek, amit addig sosem követtek volna el. Úgy halotta, hogy ez a társaság is valami ilyesmit tehetett.

- Biztosan kiraboltak egy utcai vegyest. – tanakodott magában, és a fejét csóválta.

     Aztán meglátta a hahotázó férfiak között, a város új üdvöskéjét, Royce Kinget. Azt a fiatal milliárdost, aki minden vagyonát és társadalmi rangját az apjának köszönhette.

     Ismerte ezt a családot, hiszen a fiú néha - néha, mikor kedve tartotta bejárt az egyetemre. 

- Ostoba kölyök. Vajon mibe keverték bele? – tanakodott.

- Most meg mi van Royce? – kérdezte egy sötét hajú férfi.

- Semmi. –vont vállat a világos hajú, gazdag úrfi.

- Tudom, hogy van valami bajod. Ünnepelhetnénk, te meg erre le vagy törve.

     A többiek harsányan kacagtak a háttérben, és ide – oda dülöngéltek.

- Csak nem sajnálod a nőt? – kérdezte az egyik hangosan. Szinte már ordított.

- Fogd be! – dörrent rá Royce – Fogd be, különben még meghal minket valaki!

     Carlisle most már megállt, és elrejtőzött két hatalmas ház között. Hallani akarta, hogy miről folyik a vita.

     Valami rossz érzése támadt.

- Azt elismerem, hogy csinos kis nőcske volt, de ugyan már.  - legyintett a sötét hajú férfi  - Annyi ilyen nőt kapsz még a világon!

- Gondolod, hogy meghalt? –  kérdezte Royce, és egy óriási nyelt. Úgy tűnt kezd kitisztulni a feje.

- Persze, hogy meghalt.  – válaszolta a barátja, és átkarolta a vállát.  – Jól elintéztük szegényt!  - nevetett. A férfi olyan jóízűen nevetett, mintha csak egy viccet mesélt volna.

- Rose… Te jó  ég! – kiáltott fel Royce – Mi a fene lesz most velem? Veletek?

- Mi lenne?! Majd a hírek bemondják, hogy a jövendőbelid meghalt egy sajnálatos utcai rablásban és kész. A családod elgyászolja, te meg úgy teszel, mintha semmiről sem tudtál volna, és továbblépsz!

- De John… - akadt el a mondat közepén, és a fejét csóválta.

- Ne törődj semmivel! Menjünk! – mondta John és húzni kezdte barátját.

     A többiek még mindig hangosan kacarásztak.

     Lassan távolodtak, majd eltűntek a következő sarok mögött.

     - Ezek megöltek egy nőt! – mondta Carlisle, és harag öntötte el a lelkét.

     Gyűlölte azokat az embereket akik ilyet tettek. Ő már évszázadok óta volt vámpír,  de más volt, mint a többi. Sosem ivott emberi vért, és sosem oltott ki egyetlen életet sem. Más elveket vallott, és ezért büszke is volt magára.

     Mindig óvatos volt és vigyázott az emberekre. De ezek itt helyette is elkövettek egy gyilkosságot.

     Mivel jóhiszemű, megfontolt volt egész életében,   minden lehetőséget gondosan mérlegelnie kellett.

     Aztán elindult abba az irányba, amerről a részegek jöttek és szimatolni kezdett.

     Ekkor vér szagát érezte. Nagyon erősen, intenzíven. Viszont hallott is valamit. Lassú, de még egyenletes dörömbölést.

     Szívdobogás.

     A lány akit megtámadtak még élt. Azok a szörnyetegek tévedtek, és itt hagyták, mert azt hitték, hogy végeztek vele. De nem.

     Rosalie, ( mert már távolról felismerte a lányt ), még életben volt.

     Rosalie Hale volt az. Royce mennyasszonya. Három hete csak róluk szóltak a hírek az egyetemen és az újságokban is. Az eljegyzésükről, arról, hogy milyen boldogok.

     Megvitatta magával, hogy a haldokló lány mivel jár jobban. Ha most itt hagyja és engedi meghalni? Vagy ha megharapja és olyanná teszti, mint amilyen ő maga is volt?

     Feleségét, Esmét, és nevelt fiát, Edwardot a halál torkából mentette meg, és döntött, úgy hogy őket is halhatatlanná teszi.

- De mi legyen ezzel a szerencsétlen lánnyal? – vívódott magában.

     Mikor már ideért nem menthette meg. A férfiak akik ezt tették vele, már régen eltűntek a környékről. Persze nem lett volna értelme utánuk menni és végezni velük.

     Helyette itt maradt, és azon tanakodott mit is mondana Esme ha itt lenne.

     Szinte hallotta felesége rábeszélő és aggódó szavait:

- Nem kell magadat hibáztatnod Carlisle! Inkább cselekedj! Tedd azt, amit helyesnek vélsz. Tudom, hogy akárhogyan is döntesz, az csak jól fog elsülni!

     Carlisle ekkor már cselekedett is.

     Szépen lassan Rosalie teste felé fordult, és bocsánatkérések közepette harmadjára is megtette azt, amit eddig csak két emberrel művelt.

       Örök életet adott egy számára eddig ismeretlen személynek.