Második fejezet 
 

     Miközben újra magamhoz tértem azt éreztem, hogy repülök. Valaki felkapott engem a karjai közé, és fények között száguldott velem végig egy számomra ismeretlen világ felé.

     Amikor megsebzett ,( pontosan emlékeztem a harapására, bár nem tudtam, hogy mennyi idő telhetett el azóta )  úgy véltem, hogy ő nem is védelmező, és csak azért jött, hogy jobban megkínozzon.

     De most, hogy megint nem bántott, ahogyan lágyan magához szorított és csitítgatott, rájöttem, hogy talán mégsem tévedtem. Ő tényleg egy angyal, én meg meghaltam, és most a mennyország kapuja felé repülünk.

     Elégedett voltam.

     Végre valahára elmúlt a fájdalom, és én megint megkaptam amit akartam.

- Még a halál küszöbén is nekem engedelmeskedett mindenki.  – gondoltam elégedetten.

     Ekkor az angyal lassított, megállt és kinyitott egy ajtót.

- A mennybe vezető kapu. – suttogtam, olyan halkan, hogy csak én halhattam.

     Aztán  beléptünk egy világossággal teli szobába. Minden olyan meleg volt odabent. Az angyal letett engem egy ágyra, és újra felém hajolt.

     Ajkát már megint közel tette a nyakamhoz, és bennem újra fellángolt a fájdalom. De most még hevesebben mint azelőtt.

     Az égető érzés végigfutott az egész testemben, égette a torkomat egészen a lábamig. Úgy éreztem, mintha folyékony tűz sodródott volna szét az ereimben, és hatolt volna be mindenhová.

     Remegtem, rángatóztam és levegő után kapkodtam. Ám a tüdőm valahogy nem reagált a levegőre, semmibe vette a kérésemet, hogy szomjazom az oxigénre, és helyette inkább újabb lánghullám tört rám.

     Ordítottam. Sikoltottam. Azt akartam, hogy nyomban legyen vége.

- A pokolba kerültem hát? – kérdeztem, és közben tovább üvöltöttem.

- Csss. Rosalie. Kérlek – szólt elgyötört hangon a férfi – Sajnálom, hogy ennek teszlek ki, de higgy nekem. El fog múlni. Még két nap, és már semmit sem fogsz érezni ebből az egészből.

- Két nap? Neeem! –  kiabáltam, és minden porcikám lángolt, mintha valaki tüzes fürdőbe mártotta volna a testemet.

- Rose. Próbáld meg kibírni! Azért hoztalak ide, hogy megmentselek. Nem adhatod fel!

- Végezz velem! – jelentettem ki – Könyörgöm! Kérlek! Ölj meg most azonnal. Vess véget ennek a kínnak!

- Most már nem tehetem. Választottam helyetted is! Ez lett a sorsod! – jelentette ki az angyal, és éreztem, hogy megsimogatja a fejem.

- Miért tetted ezt velem? Miért? – kérdeztem, és újra sikoltottam.  –  Kérlek…

     Ekkor egy másik bársonyos hangra lettem figyelmes.

     A tűz még mindig égetett, de néha  - néha már csitult, és akkor tisztán hallottam, hogy egy másik személy is van az angyallal.

- Carlisle? – kérdezte egy nő. – Ez meg kicsoda?

- Esme. – mondta a férfi esetlenül, és elmozdult mellőlem, csak hogy megölelje a nőt.

     Érdekes volt számomra a tény, hogy a férfi tényleg nem angyal volt, de nem is akart semmi rosszat.

- Nem haltam meg.  –tudatosult bennem, és mikor a tűz egy pillanatra újra kialudt, csak hogy aztán egy nagyobb lökéshullámmal térjen vissza, érzékelni kezdtem a szobában körülöttem sürgő - forgó emberek minden mozdulatát.

     A szemeim csukva voltak, mégis láttam, hogyan mozognak, hallottam, hogy hol állnak, és még azt is tudtam, hogy milyen színű ruhát viselnek.

     Az érzékeim kiélesedtek.

      Minden illatot jobban éreztem, mindent élesebben, és hangosabban hallottam.

     Most éppen azt, ahogy a nő kabátja meglepetésében  lehullott a padlóra, amikor megpillantott az ágyon.

- Muszáj volt megmentenem. Sajnálom, hogy nem vártalak meg titeket, de egyszerűen nem hagyhattam a sorsára!

- Ó drágám tudom. –  szólt a nő és halottam, ahogy ajkai, a férfi kemény homlokához csattannak.

 - Megpuszilta volna? – tűnődtem, de közben megint felordítottam.

- Edward hol van? –  kérdezte Carlisle aggódó hangon.

- Ő még úgy döntött marad egy kicsit. – válaszolta a nő.  – Szerintem két nap és visszajön.

- Pont mire a lány…  - a férfi elharapta a mondatot és visszatért mellém. Megfogta a kezemet.

     A nő követte, és valószínűleg leült mellé.

- Ki ez? – kérdezte.

- Nos ő… csak egy lány. Egy gazdag fiú vette volna el feleségül, de… - megmentőm újra elcsendesedett.

- Mi történt vele? Mikor haraptad meg?

- Megverték és megerőszakolták. Öt részeg férfi. Amikor rátaláltam, már csak percei voltak hátra.

- Te jóságos ég! –  szisszent fel a nő. 

- A saját vőlegénye és annak öt barátja tették ezt vele. Mindenhol sebek borították, ezért hogy kibírja az utat, csak annyi mérget engedtem a szervezetébe, hogy meg ne halljon. Mielőtt hazaértél akkor haraptam meg igazán. Itt.  – Carlisle valószínűleg arra a penge vékony sebre mutathatott, amit nem is olyan régen hasított belém, hogy…

     Gondolkodni kezdtem.

- Mit tett ez velem? Ha saját elmondása szerint megmentett, akkor miért fáj, és sajog most mindenem ennyire?

- Jól tetted. – bátorította a nő – Én nem ítéllek el. Jól tudod. Én vagyok az utolsó személy ezen a földön, aki a döntéseidet a szemedre vetné. Legyenek azok jók, vagy éppen rosszak.

- Szerinted ez most milyen döntés volt?  - kérdezte a férfi.

- Ez egy határozottan jó  döntés volt.  – szólt a nő, majd újabb csókot lehelt a férfi homlokára, és kilibbent a szobából.  

***

     Fogalmam sem volt, hogy hány nap telt el, amíg a tűz égetett és kínzott. Viszont az megnyugható volt, hogy néha már szinte teljesen elmúlt a fájdalom.

     Amikor Carlisle elment egy – egy órára, Esme maradt velem.

     A nő nagyon kedves volt, és hogy csillapítsa a fájdalmamat énekelt nekem. A hangja kellemesen dallamos volt, és megnyugtató.

     A tűzvihar amibe beleesetem most már csak a testem felső részét  égette, mintha minden eggyes pillanatban valahonnan visszavonulót  fújt volna. A lábaim már egyáltalán nem fájtak, inkább kellemes hideg öntötte el őket.

- Téged is megkérlek, hogy végezz velem! – suttogtam elhaló hangon a nőnek.

- Ne is mondj ilyeneket kedveském. – becézett, úgy mintha az igazi anyám lett volna.  – Lassan már vége lesz.

- De minek lesz vége? És mi fog akkor kezdődni? – kérdeztem könyörgő hangon.

- Ezt inkább jobb ha nem tőlem tudod meg. – szólt  Esme nyugtalanul és felállt, mert ő is meghallotta a távoli ajtó nyílását.

     Kiment az előszobába és megölelt valakit. Viszont rögtön rájöttem, hogy ez nem Carlisle volt, mert ezt az idegent nem olyan heves mozdulatokkal ölelte, mint Carlisle-t. Ezek inkább anyai mozdulatok voltak.

- Végre itt vagy! Azt hittük már sosem jössz.

- Elnézést kérek. De Tanya és a lányok nem nagyon akartak elengedni. Tudod milyenek. – búgta egy fiatal férfi hangja.

- Most hozzád fordulok, akárki is legyél – szóltam hangosan – Végezz velem!

- Ki van itt? – kérdezte gyanakodva a fiú és belépett a szobába.

- Te jóságos Úristen. Esme? –kezdte egyre dühösebben a fiú - Ugye ezt nem te csináltad?

- Természetesen nem. – válaszolta a nő kissé sértődötten – Carlisle mentette meg!

- Carlisle? – ismételte élesen a fiú – Valóban? Mi lelte, hogy ennyire nem gondolkodott? Ez nem rá vall!

- Edward mire akarsz ezzel célozni?

- Én ismerem ezt a lányt. Láttam már az egyetemen. Egyszer bekísérte Royce Kinget. Ez annak a milliárdos suhancnak a mennyasszonya!

- Sajnálom. – mondta egyszerűen Carlisle, és belépett a szobába.

     A fiú most valószínűleg megfordult, és farkasszemet nézett megmentőmmel.

- Mire gondoltál Carlisle? Rosalie Hale?  - kérdezte idegesen, és undort véltem kicsengeni a hanghordozásából. Ez nem tetszett.

- Mi baja lehet velem? –  tanakodtam kínok között.

- Nem hagyhattam, hogy meghaljon.  – mondta csendesen Carlisle – Túl sok volt. Túl szörnyű. Túl sok pocsékolás.

- Tudom. – válaszolta elutasítóan a fiú.

- Ugyan már honnan is tudhatnád, hogy milyen állapotban voltam? – gondoltam dühösen. –  Nem lehetsz tisztában vele, hogy mit éltem állt ezekben a napokban! – gondoltam mérgesen.

     Közben ők tovább vitatkoztak felettem.

- Túl nagy pocsékolás lett volna. Nem hagyhattam ott! – ismételte magát Carlisle.

- Természetesen nem tudhattad, hogy ki is ő valójában. – mondta bátorítóan Esme.

- De tudtam, hogy ki ő. Láttam már. – szólt a férfi, majd hozzátette – Sajnálom, hogy hazudtam.

- Állandóan hallnak meg emberek.  – emlékeztette őt kemény hangon a fiú  – Nem gondolod, hogy ő egy kicsit felismerhető? A Kingek egy hatalmas keresést fognak indítani utána!

- Nem hinném. Szerintem inkább megpróbálják, majd eltussolni az ügyet. Hallottam, hogy mit beszélnek a városban. Azért is voltam, most az egyetemen. Idősebb Royce King már a temetés időpontját is kitűzte. Őket nem érdekli más, csak hogy megmentsék a szánalmas kis fiukat. Már kitaláltak egy kamu sztorit, hogy mi lett Rosalie – val.

- Royce megússza amit velem tett?! – tűnődtem dühösen – Azt nem engedhetik meg! Nem! Én nem engedhetem meg!

- Mit fogunk vele csinálni?  - kérdezte megint csak undorodva a fiú, akit Edwardnak hívtak.

      Carlisle sóhajtott, majd így szólt:

- Ez rajta áll, természetesen! Lehet, hogy a saját útját akarja majd járni!

- Remek!  Akkor csak még nagyobb veszélyt jelent ránk nézve! – morogta Edward, majd kisétált a szobából.

      A másik kettő követte volna, de Esme így szólt:

- Hamarosan vége. Maradj itt vele, és magyarázd el neki, hogy mivé is vált.

- Igazad van. Maradok. Te meg addig csillapítsd le Edwardot.

- Rendben.

      Carlisle leült mellém, és most először, azóta, hogy megsebzett megszólított. Tudatában volt, hogy hallom.

- Rosalie. Hol érzel még fájdalmat?

- Már csak a kezeimben. – leheltem.

- Még két – három perc és magadhoz térsz.

- De én eddig is magamnál voltam. Mindent hallottam, amit rólam  mondtatok. A vitát. Esme. Edward és Te.  – soroltam – Royce megússza! Nem!

- Kérlek ezzel most ne foglalkozz! Van egy dolog amit el kell mondanom neked.

- Már csak az ujjaimban lobog a tűz! – jelentettem ki erélyes, mégis csengő hangon. -  Ez az én hangom volna? Ez a dallamokkal teli zene?

- Igen ez te vagy. Hidd el az átváltozásod után is önmagad tudsz maradni, csak akarnod kell, azt viszont nagyon!  - parancsolt rám Carlisle.

- Én mindent elérek! – szóltam fölényesen – De milyen átváltozás?

- Hiszel a vámpírokban Rosalie?

      Nevettem. Pedig még mindig zsibogtam itt – ott, mégis nevettem.

- Nem! Vámpírok? Jaj ne már. – mondtam.

- Pedig most már te is egy vagy közülük!

      Megremegtem, de nem a fájdalomtól. Az már teljesen elmúlt. Minden porcikám kőkemény volt, és hideg. Sérthetetlen. A bőröm sima, mint a márvány.

      Felültem.

      Szemeimmel ráfókuszáltam az emberre, akiről egy ideig azt hittem, hogy a megmentőm. Aranyszín szemei, most feketék voltak.  Bőre ugyanolyan fehér volt, mint az enyém.

- Sajnálom. Másképp már nem lennél életben! – mondta bűnbánó hangon.

- Vámpír?! – kiáltottam döbbenten .

      Felszökkentem az ágyról. A sebességem hihetetlen volt. Két másodpercbe telt még kilógtam a szobából, be a fürdőbe. A tükörhöz léptem, majd belenéztem.

      A szemeim vörösek voltak. A hajam még mindig aranyszőkén ragyogott, és szebb voltam, mint valaha. Én voltam a legszebb dolog, amit életemben láttam.

      Egy ideig elégedettség töltött el. Aztán láttam, amint Carlisle óvatosan közelít felém.

      Szélsebesen megfordultam, és védekező pozícióba álltam.

      Vicsorogtam, morogtam.

- Kérlek hallgass meg! Nem muszáj olyannak lenned, mint Royce! – érvelt a férfi.

- Milyennek?  - kérdeztem élesen.

- Attól, hogy vámpír lettél, még nem kell gyilkossá és kegyetlenné válnod. Más utat is járhatsz, ha velem és a családommal maradsz!

      Felegyenesedtem és a kezére pillantottam, amit békítően nyújtott felém.

- Nem  kell embereket ölnöm? De hiszen a vámpírok vért isznak? Nem? – kérdeztem és közben már nem voltam olyan ellenséges, de a kezét ellöktem az útból.

      A torkomhoz kaptam. Kaparta  és égette a szomjúság. Nagyon rossz érzés volt. Taszító voltam,   és mégis magamban már beletörődtem, hogy mivé is váltam.

- Mi már évszázadok óta másképpen élünk. Nem bántjuk az embereket.

- Akkor, hogyan táplálkoztok?

- Állati véren élünk.  – felelte Carlisle és most megfordult, mert ott volt mellette Esme és Edward is.

      Esme, pont olyan volt, mint amilyennek elképzeltem. A lehető legjóindulatúbb lény a világon. Karamellaszínű haj. A maga módján csodálatos volt, de  a szépsége hozzám nem ért fel.

      Edward keresztbe tett kezekkel, durcásan meredt rám. Haja a bronz, és a vörösesbarna árnyalataiban játszott.  Óvatosan nézett rám.

      A tekintetünk összekapcsolódott. Mintha olvasni próbált volna bennem.

- Átható egy tekintet.   –gondoltam – Ő aztán mindent megtud, amit csak akar.

- Ez így igaz.  –  válaszolta hirtelen – Tudom, hogy most azt gondolod, gyűlöllek, de azt nem érted, hogy miért.

- Hogyan csinálod? –  kérdeztem követelőző hangon.  – Én is megtudom majd ezt tanulni?

- Neked nincsen különleges képességed! Nem kaptál ilyen jutalmat!   - vágta rá  rögtön, egyetlen másodpercnyi szünet után.

- Honnan tudod? Itt a szépségem! Az nekem éppen elég jutalom!  - vágtam rá sértődötten.

- Valóban? – kérdezte és felhúzta a szemöldökét – Ameddig ezt nem mondtam neked, te is úgy vélted, hogy a szépséged miatt lettél ilyen.

- Nem! – ordítottam – Nem akarlak hallani! Tűnj el innen!

- Edward!  Menj!  - szólt szigorúan Carlisle.

      A fiú már ott sem volt, mielőtt a férfi a mondata végéhez ért volna.

      Akkor aztán tudatosult bennem, hogy az én életemnek is olyan hamar és gyorsan   lett vége, mint ahogyan Edward eltűnt az ajtóból.

      Rosalie Lillian Hale megszűnt ember lenni.