Harmadik fejezet 
 

     Két nap telt azóta, hogy magamhoz tértem a tűzviharból, amely körülölelte a testemet és a lelkemet is, majd Carlisle közölte velem, hogy vámpír lettem.

     Ezekben a napokban senkivel sem beszéltem, csak bezárkóztam a szobába, az ágyra feküdtem, és megpróbáltam elaludni, hogy aztán megkönnyebbülten térjek magamhoz és belássam: az egész csak egy rossz álom volt.

     Ám aztán Carlisle közölte velem, hogy soha többé nem tudok már aludni, így rá kellett jönnöm, hogy a rémálomból sosem  térek magamhoz.

     Öröke itt ragadtam, egyedül, magányosan. Nem volt már családom, nem voltak barátaim, és minden eddig dédelgetett álmom, a tökéletes férjről, és egy családról szertefoszlott.

     A torkomat egyre jobban kínozta a szomjúság, a vágy, hogy csillapítsam vér iránti vágyamat.

     Ám akárhogy is gondolkodtam, tisztult ki a fejem,  rájöttem hogy egyvalamiben igaza van Carlisle –nak.

     Attól, hogy szörnyeteggé váltam, még nem kell úgy is  viselkednem.

     Így hát erőt vettem magamon, és az átváltozásom utáni harmadik napon mindenki legnagyobb megdöbbenésére kijöttem rejtekhelyemből, és így szóltam:

- Döntöttem.

     Carlisle és Esme volt csupán a házban, Edward már megint úton volt.

     Azok ketten felnéztek rám, és megkönnyebbült pillantások kíséretében közelebb léptek hozzám.

- Hogyan döntöttél? – kérdezte Esme.

- Ha megengeditek akkor veletek maradok, és ahogy Carlisle azt  már említette állatokra fogok vadászni.   A lehető legkevésbé akarok szörnyeteg lenni! – tettem hozzá határozottan.

- Nagyon örülünk, hogy így döntöttél. – mondta Esme, és megölelt.

     Én gyengéden eltoltam magamtól és a fejemet ráztam.

- Ne higgyétek, hogy hálás vagyok nektek ezért. – mutattam végig tökéletes külsőmön – Lehet, hogy megmentetted az életemet, de számomra ez sokkal inkább a földi pokol, mint a mennyország, pedig amikor haldokoltam arra számítottam.  – mondtam ezt már csak Carlisle – nak címezve.

     Esme szomorúan lehajtotta a fejét, és odébb húzódott tőlem. Férje bűnbánóan bólintott, és keresztbe tette a kezét. Úgy véltem az előbb ő is megakart ölelni.

- Szóval akkor most mi lesz? – kérdeztem várakozóan.

- Meg kell tanulnod kezelni az ösztöneidet! Amíg nem vadásztál és ittál, addig emberek közé sem mehetsz. – mondta jól informáltan Carlisle.

- Mindent meg fogok tanulni! Ez nem kétséges! Menni fog, mert mennie kell!  - szóltam határozottan és elindultam az ajtó felé. 

- Te meg hová mész? – kérdezte meglepetten Edward, aki akkor lépett be az ajtón, és úgy tűnt nem akar kiengedni.

- Vadászni. – mondtam nemes egyszerűséggel.

     Edward felnevetett.

      Egy pillanatig elnéztem arcának minden vonalát, testének minden izmát. Semmi kétség sem fért hozzá.

     Ő volt a legtökéletesebb férfi ezen a világon. Én pedig a legtökéletesebb nő.

     Aztán gyorsan másra gondoltam, mert eszembe jutott, hogy Edward képes a fejemben olvasni.

     Valószínűleg láthatta, hogy mi jutott hirtelen az eszembe, mert hirtelen elállt az ajtóból, és az utamra engedett.

- Azt csinálsz amit akarsz! – mondta végül.

     Akaratosan bólintottam, megráztam szőke hajfürtjeimet, és kiléptem a szabadba.

     A nap hétágra sütött, én meg azon nyomban csillogni kezdtem.

     Esme utánam jött és visszarántott a házba.

     Zihálva rogytam a padlóra, és a kezeimet bámultam. Azok már nem csillogtak.

- Ezt meg miért csináltad?! – kérdeztem  mérgesen Edwardot.  – Tudtad, hogy odakint a süt a nap, és mégis hagytad, hogy kimenjek! Miért?

- Jobb ha hozzászoksz a tényhez, hogy most már nem minden úgy van, mint ahogyan az te elképzelted Hercegnő.

     Bántó  arckifejezése, és élcelkedő becézése hallatán megremegtem és vicsorogni kezdtem rá.

- Álljatok le! – halottam Carlisle csattanó hangját, és hirtelen mindketten engedelmeskedtünk.

- Rosalie, – szólt hozzám lágy hangon – nem mehetsz a napra. Ez is velejárója a vámpír létnek. Ha fény éri a bőrünket csillogni kezdünk!

- Micsoda baromság! –  csúszott ki a számon – Akkor csak este mehetek ki?

- Nem feltétlenül. Amikor borult az idő mi is szabadon járhatunk az emberek között. Nem vagyunk  annyira korlátoltak, mint azt  te hiszed.

- Tényleg? – kérdeztem szkeptikusan, és visszavonultam a szobámba.

     A család többi része követett.

      Edward még mindig kuncogott.

- Ez nem volt szép!  - szólt rá Esme – Kérj tőle bocsánatot!

     Nagyot vigyorogtam, kivillantva hófehér fogsoromat, és várakozóan néztem Edward fekete szemeibe.

- Igen? – kérdeztem hangosan, és a kezemet a fülemhez emeltem, mintha jobban akarnám hallani, hogy mit is mond.

- Bocsánat! – szólt alázatosan,  majd gyorsan kiment a szobából.

- Na azért! – mondtam és nevettem.  Direkt hangosan, hogy akárhová is ment, csak hallja nyugodtan rajta kacagok ilyen elégedetten.

- Rosalie tudom, hogy szomjas vagy, de amíg nem tanulsz egy kis önkontrollt, addig nem mehetsz ki a házból!  - szólt Carlisle.

- Meddig kell még tanulnom? Én gyorsan tanulok! Csak haladjunk már!  - sürgettem.

- Légy türelemmel! – szólt Esme.

- A türelem sosem volt a fő  erényem.

     Legnagyobb megelégedésemre, és mindenki legnagyobb döbbenetére csupán egy teljes hétbe telt, amíg megtanultam a legfontosabb dolgokat.

     Carlisle mindent elmesélt a fajtánkról, én pedig a jó kis diák képében megjegyeztem mindent. 

     Esme segítségével fejlesztettem a reflexeimet és megtanultam, hogy miként használjam azokat, az állatok becserkészésére.

     Most már mindenkivel beszélgettem kivéve Edwardot. Nem voltam hajlandó  szóba állni vele, ő pedig nem is könyörgött érte, hogy beszélgessünk.

     A jelenléte és a közelsége azonban egyre inkább ingerelt, és néha azon kaptam magam, hogy csak őt nézem.

     Ilyenkor zavarba jött és kivonult a házból.

     Nem mondhatnám, hogy annyira odavoltam érte. Nem lettem bele szerelmes. Csupán nem értettem, hogy őt miért nem érinti és igézi meg a szépségem.

     Carlisle esetében ez érthető volt. Ő sokkal inkább lányának tekintett, semmit egy lehetséges jövőbeni szerelemnek. Persze ott volt neki Esme, aki a társa volt már évtizedek óta, és olyan szoros kötődés alakult ki közöttük, hogy lassan már őket is irigyelni kezdtem.

     De Edward más volt. Ő nem úgy nézett rám, mint a legtöbb férfi.

     Halványan emlékeztem emberi életemre és tudtam, hogy akárhol tűntem fel, kerültem szembe egy hímnevűvel az megbabonázva meredt rám.

     Vámpírrá  válásomat követően a belőlem sugárzó szépség és magabiztosság valószínűleg tökélyre teljesedett.

Ám ezt a fiút, akiről csak Esme meséiből tudtam meg  annyi újat, nem érdekeltem. Nem nézett rám vágyakozóan. Ha tehette legtöbbször keresztülnézett rajtam.

     Ez pedig nagyon dühített.

- Eljött az idő!  - mondta a doktor az egyik május eleji estén, és én rögtön tudtam, hogy mire is gondolt.

- Most már mehetek vadászni? – kérdeztem reménykedve.

- Igen.

     Határozottan lépdeltem a bejárati ajtó felé, és eltökélten magamban, hogy én ma itt bizony levadászok egy állatot, csillapítom az egyre tűrhetetlenebb szomjúságomat, de embereket nem fogok bántani.

     Mindannyian elkísértek.

      Még Edward is.

     Kiléptünk a teliholdas éjszakába, és én egy pillanatig megcsodáltam az alvó Rochestert.

      Ezt a nappal nyüzsgő nagyvárost, ami az enyém is lehetett volna, ha nem változom vámpírrá. 

     Most minden olyan csendes, és kihalt volt. Valahol a távolban viszont zene szólt. Emberek cipői surrantak ütemesen egy fényes táncparketten. Csodálatos ruhák simultak szorosan az emberekre. Valahol bál bolt. És én nem lehettem ott.

- Ez nem igazság! – gondoltam magamban, de aztán kapcsoltam, hogy miért is vagyunk idekint, és rögtön a feladatomra koncentráltam.

- Innen pár kilométerre van egy erdő. Oda fogunk menni vadászni. – jelentette ki Carlisle.

- Indulhatunk.  –mondtam.

     A többiek bólintottak, és úgy suhantunk át az éjszakán, mint a szellemek. Olyan szédítő sebességgel haladtunk, hogy ha valaki most meglátott volna minket, biztosan azt hitte volna csupán érzéki csalódások vagyunk.

     Egykettőre átszeltük a várost, és mikor megálltunk már az erdőben voltunk.

     Szerencsénkre nem kellett sokat várnunk. Egy alvó jávorantilop csordára bukkantunk.

Edward a kezével jelzett, hogy balról egy kis patak felől közelítsük meg az állatokat.

Esme és Carlisle azt tették amit javasolt, de én nem voltam hajlandó engedelmeskedni neki.

     Gondolkodás nélkül átvágtam egy galagonya bokron, és rárontottam az állatokra.

- Rosalie, ne! – ordította Edward, de már semmit sem tudott tenni.

     Az állatok persze azonnal felriadtak a kiabálására, és egyetlen szökkenéssel több méterre voltak már tőlünk.

- Ostoba! - dörrent rám a fiú, szemeimből csak úgy szikrázott a gyűlölet.

- Ostoba? – kérdeztem tőle – Hogy mersz ostobának nevezni? Én voltam az aki kiabált?

- Csss. Csendesebben.  –csitított minket Carlisle.

- Hogy engedheted meg neki, hogy így beszéljen egy hölggyel?! - kérdeztem  morcosan, és közben vádlón Edwardra mutattam.

- Bocsáss meg Hercegnő!  – mondta gúnyosan – Esedezem a kegyelmedért!

     Hangos és tébolyult morgás tört fel a torkomből és Edwardra vetettem magam. Ledöntöttem a lábáról, és ott rúgtam, ahol értem.

     Ő sem tétlenkedett.

     A hajamnál fogva felkapott és, magasan a levegőbe emelt, távol tőle, hogy ne érhessem el.

     Megint nevetett.

- Eressz le! – parancsoltam neki.

- Fejezzétek be! –  könyörgött Esme -  Kérlek.

     Mindketten rámeredtünk, és Edward hirtelen elengedett.

     A földre puffantam volna, ha nem kapok idejében észbe, és egy kőrisfa kérgének pattanva egy hátraszaltó kíséretében könnyedén földet értem.

- Szép volt. – ismerte el Edward.

- Köszönöm. – mondtam peckesen.

- Lenyugodsz végre? –  kérdezte tőlem.

- Csak akkor ha te is. –  válaszoltam.

- Rendben.  – szólt és a kezét nyújtotta.

     Elfogadtam.

     Gyorsan kezet fogtunk és mindketten  Esme felé fordultunk.

- Elnézést! – mondtuk szinte teljesen egyszerre – Többet ilyet nem teszünk!

- Remélem is! – szólt szemrehányóan a nő, de azért egy halovány mosoly is megjelent az arcán.

- Hallom azt az előbbi csordát. – suttogta Carlisle – Újra erre jönnek.

     Bólintottam, és most már sokkal megfontoltabban, Edwardot követve támadtunk rá az állatokra. A hatalmas csordából csupán öt antilop menekült meg sikeresen, a többivel végeztünk.

     Én összesen öt állattal küzdöttem meg. Könnyedén letepertem őket, eltörtem a nyakukat, ahogy azt Carlisle tanította,  ( azt mondta, így szenvednek az lehető legkevesebbet ) és ittam a vérükből.

     Most már nem voltam szomjas, és kicsit jobban is éreztem magam.

     Ugyanolyan gyorsan értünk vissza a házba, mint mikor elindultunk, és legnagyobb örömömre, mikor a tükörbe néztem, egy aranybarna szemű szépség pillantott vissza rám.

- Akkor végelegesen velünk maradsz? – kérdezte reménykedve Esme.

- Igen.

- Rosalie Cullen. Nem is hangzik olyan rosszul. – mondta Carlisle.

     Megráztam a fejem, és a tükörbe pillantva néztem őket, hogyan reagálnak arra, amit mondani akarok nekik.

- Továbbra is Hale akarok maradni! A lehető legtöbbet akarom megőrizni az emberi életemből.

- Oh. Értem. –válaszolta a doktor.

- Nem félsz, hogy esetleg lebuksz, vagy felismernek majd az utcán? – kérdezte Esme.

- Attól nem tartok! Szerintem senkinek sem hiányzom. – mondtam keserűséggel a hangomban.

     Úgy véltem igazam is volt.

     Amíg ezt a másfél hetet idebent töltöttem olvastam a helyi lapokat.

Sem Royce, sem a szüleim nem nyilatkoztak az engem ért ,,rablógyilkosságról”. Csupán egy rövid gyászjelentést közöltek az újságban, abban is a volt legjobb barátnőm, Vera emlékezett meg rólam, és zengett ódákat arról, hogy milyen nagyszerű barátnő és ember voltam valaha.

     A temetésem időpontját is kitűzték. Már két napja temettek el hivatalosan.

     Most, hogy visszagondoltam erre egy terv körvonalazódott meg halványan bennem, és nevelőszüleim felé fordultam:

- Akkor most már mehetek emberek közé? Ugye?

- Igen. – mondta óvatosan Carlisle.

- Holnap kimegyek a temetőbe, és meglátogatom a sírom.  – szóltam és még mielőtt bármelyikük is tiltakozhatott volna bevonultam a szobámba.  

***

     Másnap tényleg úgy tettem, ahogy azt már egész éjszaka terveztem.

     Kora reggel, amikor még nem sütött annyira a nap, kértem egy kendőt  és egy kalapot Esme – től, majd elindultam Rochester belvárosa felé.

- Kérlek légy nagyon óvatos. – intett Carlisle – Ha úgy érzed nem bírod már az embereket magad körül, gyere azonnal haza.

- Minden rendben lesz! –  biztosítottam róla és kiléptem a szabadba.

     A város most sokkal élettel telibb volt, mint az este. A Nagy Gazdasági Világválság úgy tűnt, most már nincs akkora hatással az emberekre. Legalábbis a sok furikázó autó erről árulkodott.

     A város halovány ködbe volt borulva, és én emberi tempóban haladtam az emberek között.

     Volt egy  - két ember aki leplezetlenül megbámult, és a férfiak most még a kelleténél is jobban utánam néztek.

     Éreztem minden egyes pillantást. Halottam, hogyan gyorsul fel a szívük dobogása, mikor a közelükbe értem. A nők majd belesárgultak az irigységbe, ahogy nem tudták rávenni a férjüket vagy barátjukat, hogy helyettem velük foglalkozzanak.

     Magamban jót kuncogtam.

     Aztán eszembe jutott, hogy ha nem lettem volna  ilyen szép valószínűleg még mindig ember lennék.

     Keserű  gondolatok voltak ezek, amik azóta gyötörtek, hogy Edward kimondta helyettem is, amit már régen gyanítottam: mindent a szépségemnek köszönhettem.

     Azt hogy azon az éjszakán Royce és a barátai megtámadtak, hogy vámpír lettem.

     Most visszagondoltam az emberi életemre, és rájöttem, hogy anyám nem azért foglalkozott velem annyit, mert szeretett, hanem, mert ő  is tudta, hogy csak a szépségem által lábalhatnak ki a szegénységből.

     Amikor apám velem dicsekedett azt nem azért tette, mert tényleg büszke volt rám, hanem csak azért, hogy még jobban felhívja rám a gazdag férfiak figyelmét.

     Soha senki nem szeretett még önmagam miatt. Valószínűleg még a családom is gyűlölt.

     A bájomat szerették bennem, nem a személyiségemet.

     Eddig csak áltattam magam. A szépségnek köszönhettem mindent. Nem magamnak.

     Miközben gondolkodtam elértem a temető bejáratát, és tekintetemmel a sírok között kezdtem kutatni.

     Rögtön meg is láttam egy hatalmas koszorút ami akkora volt, mint egy kisebb autó és piros rózsákkal volt teletűzdelve.

- Ezt Royce hozta! –  gondoltam mérgesen – Még volt képe koszorút húzni a síromra. Az az átkozott féreg!

     A kezeimben egy csokor takarosan szedett ibolyát szorongattam. Az ibolya volt a kedvenc virágom. Royce egykoron még azt mondta nekem, olyan kék a szemem, mint az ibolya.

     A kezeim most megremegtek, és a csokor lassan kicsúszott a kezemből. A földön landolt és a kis fekete selyemszalag amivel átkötöttem letekeredett róla, hagyván a szélnek, hogy szanaszét fújja a virágokat.

     Én meg otthagytam a földön az ibolyákat, és közelebb léptem a sírhoz.

     Rengeteg koszorú tarkította, mindegyiken volt fehér szalag.

Emléked örökké velünk marad! Royce King és családja. – ez volt a rózsakoszorúra írva.

Szeretni fogunk egy életen át. Isten véled drága leányunk. A Hale család.

Viszlát a mennyországban drága angyal. Barátnőd, Vera, és családja.

     Csak néztem a koszorúkat, és egyszerűen úgy éreztem menten elájulok.

- Ezek a szövegek olyanok, mint én!  - gondoltam keserűen és hirtelen hátat fordítottam a síromnak.

     Mindegyik olyan felszínesnek tűnt. Semelyiknek nem volt különösebb mondanivalója.

- Pont mint én! – rebegtem undorodva.

     Egy fehér kéz tűnt fel a semmiből, és egy kissé megtépázott ibolyacsokrot nyomott a kezeim közé. Felnéztem a kéz tulajdonosára. Edward volt az.

     Úgy látszott Carlisle még nem bízott bennem annyira, mert utánam küldte a fiút.

- Mit keresel itt? – kérdeztem sután.  – Minek küldött ide Carlisle? Mondtam, hogy senkit sem támadok meg!

- Önként jöttem.  – felelte kurtán.

- Minket hoztad vissza a csokrot?

- Szerintem tedd csak rá a sírra! Legalább akkor semmi sem lesz olyan felszínes, mint ahogyan azt gondolod.

- Nem lehetne, hogy ne olvass a gondolataimban? – kérdeztem szomorúan.

- Sajnálom, de nem! Úgy érzem muszáj olvasnom bennük. Ha már nem beszélünk sosem, tudnom kell, hogy mit gondolsz.

- Most, hogy már tudod mit gondolok, mire készülök  nem rémültél meg?

- Mire gondolsz?  - kérdezte hirtelen.

     Aztán szemeit az enyémekbe fúrta, és rögtön elengedett.

- Ilyenre ne is gondolj! Ezt nem teheted!  - parancsolt rám.

- Pedig megteszem. Bosszút  állok magamért. Nem hagyom, hogy Royce és a barátai megússzák, amit velem tettek!

- Esme és Carlisle nem fogják megengedni!  - dörrent rám Edward.

- Nem kell megtudniuk! – próbálkoztam, de tisztában voltam vele, hogy Edward úgy is elárulja, majd nekik.

- Én nem fogok titkolózni előttük! Elmondom, hogy mire készülsz!

- Gondoltam. De nem érdekel. Akkor is megteszem!- vágtam rá bosszúsan.

     Fogtam az ibolyákat, rátettem a sírra, és elszántan libbentem tova, hogy Edward előtt én közöljem Carlisle – val és Esme – vel: Bosszút állok a férfiakon akik a vámpír létbe hajszoltak.