Negyedik fejezet 

     Akár milyen gyorsan futottam a házunk felé, Edward gyorsabb volt nálam. Mire én befordultam a sarkon, amely a Cullenek házához vezetett, már fél füllel hallottam, ahogy Edward és Carlisle vitatkoztak odabent.

     Csendben besurrantam az ajtón, és a szobám felé vettem az irányt.

- Rosalie! – szólt szigorúan Edward – Azonnal gyere ide!

     Bosszankodva néztem rá, és habár egy pillanatra megtorpantam, végül úgy döntöttem semmibe veszem a parancsát, és bevágtam magam mögött az ajtót.

- Rosalie! – ordított a fiú és hallottam, ahogy felsuhan a lépcsőkön, át a folyosón, be a szobámba.

     Mérgesen berúgta az ajtót, amely kitört a zsanérból, és egyetlen nyekkenéssel landolt a padlón.

     Edward megállt a küszöbön, és várakozóan nézett rám.

- Ugye azzal tisztában vagy, hogy ide veszel nekem egy új ajtót? – kérdeztem tőle szemrehányóan.

- Mondtam, hogy gyere be Carlisle irodájába! – kiabálta- Miért nem jöttél?

- Azért mert nem vagyok a kutyád! – ordítottam most már én is, és mérgemben egy jó nagyot odasóztam az arcára.

     Valószínűleg most egyéb gondolataimmal  volt elfoglalva, mert hagyta, hogy megüssem, holott biztos voltam benne, hogy kiolvasta annak tervét a fejemből.

     Újra felemeltem a kezemet, de most már reagált. Megfogta a csuklómat és teljes erejét beleadva lerángatott az emeletről. Bábként mozogtam utána és közben, úgy fújtattam, mint egy támadásra készülő oroszlán.

      Becipelt Carlisle szobájába, aki gondterhelt arccal álldogált a kandalló előtt, és miután beléptünk a helységbe  semmit sem csinált csak engem nézett.

     Nem szólt egy szót sem.

     Ez elég idegesítő volt. Sajnos az a sanda gyanúm támadt, hogy habár próbáltam elkerülni a dolgot, mégis megszerettem őt és Esmét is. Sőt még talán Edwardot is.

     Szóval amikor nem szidott le, mint ahogy azt Edward tette, sokkal rosszabbul kezdtem érezni magam.

     Ám a terv már készen volt a fejemben, és úgy véltem az irántuk érzett kötődésem sem állíthat meg abban, amit tenni készültem.

- Mondj már valamit! –  szólaltam meg végül, úgy két – három perces néma csend után – Te meg eressz el végre! – förmedtem rá Edwardra, aki még mindig a kezemet markolta.

     Elengedett, és elhúzódott tőlem,  mintha valami halálos kórt terjesztenék.

- Mit is mondhatnék? –  kérdezte végül Carlisle és belepillantott a tűzbe.

- Remélem felfogtad, hogy ezt nem engedhetjük meg neki! – szólt rábeszélően Edward.

- Carlisle – kezdtem bele  - Te láttál engem akkor! Te láttad Royce – t és a többi férfit is. És most olvashatod az újságokban, vagy megint láthatod a saját szemeddel, hogy nem bánták meg a dolgot. Nekik én csak egy játékszer voltam. Kihasználtak egy gyenge nőt!

- Rose, én tudom, hogy mérges vagy, és persze minden jogod megvan hozzá, de szerinted ez lenne a legjobb megoldás?

- Másokkal is megtehetik! – mondtam végül – Gondolj bele. Ha most megússzák legközelebb egy másik asszonnyal vagy lánnyal teszik meg. És lehet, hogy  akkor te  pont nem leszel ott, hogy segíts!

     Győzedelmesen néztem Carlisle arcát, aki először elbizonytalanodott, majd megborzongott, és végül sután bólintott.

- Carlisle? – kérdezte Edward gyanakvóan – Ugye nem? Nem engedheted meg neki, hogy megölje azokat a férfiakat!

- Sajnálom fiam. Rosalie – nak igaza van. Ha most megússzák, akkor legközelebb sem kegyelmeznek meg egy másik szerencsétlennek.

- Csalódtam benned! – mondta Edward elgyötört hangon – Óriásit csalódtam benned!

     Fogta magát, és kisétált a szobából.

     Carlisle gondterhelten felsóhajtott, és most rám nézett.

- De ne legyél túl kemény! Ha eddig megálltad, hogy ne igyál emberi vért, akkor ne mosd ronts el mindent!

- Ez természetes. –  vágtam rá rögtön – Nem is akartam megízlelni a vérüket, azoknak az undorító… - elharaptam a mondatot. – Köszönöm az engedélyed. – tettem még hozzá, majd lassan kihátráltam a szobából, még mielőtt meggondolta volna magát.

     Edward az előtérben várt rám. A lépcsőn ült. Úgy láttam, amíg mi a szobában voltunk Carlisle –val, ő összecsomagolta a holmiját, minden cuccát és útra készen állt.

- Te meg hová mész? – kérdeztem tőle.

- El innen! Menekülök a lehető  legmesszebbre!

- Miért? Téged nem akarlak bántani!

- Tudom. De nem vagyok hajlandó  egy fedél alatt élni egy ilyen szörnyeteggel! – mutatott rám.

- Szörnyeteg? – kaptam fel a vizet – Hogy merészelsz annak nevezni? Kis álszent… - nem fojtattam tovább. A többit kiolvashatta a fejemből.

- Igazad van. – mondta  - Tényleg álszent vagyok. Én is öltem embereket.  Régen. De nem bosszúvágyból, a létfenntartás miatt!

- Nem tudom, hogy mi jogon papolsz nekem arról, hogy ne bántsam azokat a semmirekellőket. Nem téged aláztak meg? Nem neked tették tönkre az életedet! Ráadásul örökre! Tényleg örökre!  - mondtam könyörgő hangon.

- De neked volt választásod. Máris bekerültél ebbe a családba, ahol választhattál, hogy állati vagy emberi vért iszol –e? Hogy gyilkossá válsz – e vagy sem. Neked sikerült túllenned az újszülött korszakodon egyetlen ártatlan emberi áldozat megölése nélkül. De nekem nem volt választásom.

- Mindig van választásod. – szóltam kurtán – Esme elmesélte, hogy mikor Carlisle átváltoztatta őt, volt egy időszak, hogy elszöktél tőlük. Akkor már te is itt éltél közöttük, mégis elmentél és újra nomád lettél? Miért? Miért? - visszahangoztam.

- Nem tudom. Azt azóta is bánom. Hidd el. Tisztában vagyok vele, hogy az  örök életem, egyik legnagyobb hibája volt. 

- Akkor beláthatod, hogy nincs mit felrónod. Megteszem amit elterveztem. Te pedig ne menj el! Gondolj Esmére és Carlisle –ra. Megint cserbenhagynád őket?

     Edward szomorú szemekkel nézett rám, és megrázta a fejét. Elindult a lépcső irányába és halottam, ahogy lassan visszapakolta a cuccait. Aztán lejött az emeletről és így szólt:

- Nem okozok nekik több csalódás!

- Helyes! – mondtam.

- Különben is,  –  vonta meg a vállait, és szemeit rám függesztette - arra most itt vagy nekik Te.

     Nagyot sóhajtottam, és csupán ennyit mondtam:

- Ezzel nem hatsz meg.

- Gondoltam, de legalább egy próbát megért.  – mondta, majd újra felsuhant az emeletre, és most ő vágta be a szobája ajtaját.  

***

     A következő öt napban semmi mással nem törődtem csak a bosszúval.

     Edward nem állt szóba velem, Esme is helytelenítette a dolgot. Carlisle meg napról – napra arra kért, gondoljam azért át, hogy miként akarom ezt megcsinálni.

     De én már átgondoltam.

     Az egyik nap fogtam magam és betörtem a legközelebbi mennyasszonyi ruhákat árusító üzletbe.

     Az este folyamán az összes ruhát végigpróbáltam, majd mikor rájöttem, hogy mindegyikben úgy festek, mint egy istennő, találomra kiválasztottam az egyiket és elloptam.

     Eközben már minden mással készen álltam.

     Az illatuk alapján lenyomoztam Royce barátainak lakóhelyét és kilestem őket, hogy a nap melyik felében  voltak odahaza egyedül.

     Azt azért beláttam, hogy ártatlan áldozatokat tényleg nem akarok. Voltak perceim amikor meginogtam, de ilyenkor az arcukra gondoltam. Az arcukra, amikor azon a bizonyos áprilisi estén lecibálták rólam a ruhákat, összerugdostak én nevettek, azon, ahogyan én szenvedtem.

- Most majd én fogok nevetni rajtatok! – gondoltam élesen, és a bosszúvágy újra fellángolt bennem.

     A hét végére az egész terv készen állt.

     A lista a nevekkel, és címekkel.

     Magamra vettem a mennyasszonyi ruhát és szépen kisminkeltem magam.

     Aznap délelőtt voltam vadászni, úgyhogy a szemeim aranybarnák voltak. Nem akartam megkockáztatni, hogy rájuk vessem magam, és véget érjen a szerencsém, a vadászati szokásaimat illetően.

     A kezembe vettem a papírt amire felírtam a neveket.

Donald, Jeff, West, John, és végül Royce.

- Akkor jöjjön az első. 

     Kisurrantam az éjszakába, és Rochester legelitebb negyede felé vettem az irányt. A házak itt már mind arról árulkodtak, hogy  milliomosok és milliárdosok lakják őket.

     Donald otthon volt. Egyedül. Szerencsémre a sok gennyláda közül, mindegyik agglegény volt még. Ez kisebb megnyugtatást adott nekem. Legalább a feleségeiknek és a gyerekeiknek nem okozok majd fájdalmat.

     Átugrottam a kerítést, és gondolkodás nélkül betörtem az ablaküveget.

     Donald a kanapén heverészett és mikor meglátott, azt hittem nyomban meghal. Lélegezni is elfelejtett, úgy meredt rám, ijedt malacszemeivel.

     A csodálat és a félelem érzései kavarogtak azokban a szemekben.

- Emlékszel rám? – kérdeztem könnyedén, és lehuppantam a padlóra.

     A lábaim alatt ropogtak az üvegcserepek, de ez engem egy cseppet sem zavart.

- De … de – hebegte és rám mutatott – De te meghaltál! Royce azt mondta, mikor otthagytunk, hogy már nem élsz!

- Akkor tévedtetek! Mint abban is, amikor azt hittétek, hogy ezt élve megússzátok.

- Én nem akartalak bántani! – mondta esedező hangon.

- Tényleg? – kérdeztem mérgesen – Pedig ha jól emlékszem te voltál az első, aki kéjes vággyal vetette rám magát!

- Kegyelmezz meg!

- Ostoba fajankó! Most véged van! – mondtam, és rávicsorogtam.

     Donald menekülőre fogta a dolgot, de én nem haboztam tovább.

- Mint az állatoknál! –  emlékeztettem magamat, majd kezemet a nyakára tettem és rögtön eltörtem azt.

     Élettelenül hullott a padlóra, és én gyorsan elmenekültem mielőtt még jobban vérezni kezdett volna. De előtte egy cetlit hagytam a teste mellett. Ez volt ráírva.

Ő volt az egyik aki végzett Rosalie Hale –el! A következő te leszel Jeff!

     És ez így ment.

      Minden nap.

     Egész héten.

     Miután megöltem őket hagytam egy cetlit a következő áldozat nevével.

     Edward minden nap borzadva tekintett rám és a mennyasszonyi ruhára. Esme semmit sem szólt, de ha tudott volna sírni, biztosan azt tette volna.

     Carlisle napról – napra szörnyülködve olvasta az újságokat.

     Szinte minden nap ez volt a szalagcím:

Ki akarja kiíratni New York állam elitjét?

     Végül pedig elérkezett az utolsó nap.

     Reméltem, hogy Royce addigra már észbe kapott, hogy én vagyok a tettes.

     Ám ha feljelentett volna, azzal együtt a saját bűnösségét is be kellett volna vallania. Ezt pedig nem tette meg. Ismertem már ennyiből.

     Royce a családi kúriájukba menekült előlem, bezárkózott egy páncélozott szobába, és két biztonsági őrt állított a helység elé.

     Egyik sem okozott gondot. Most már benne voltam a kutyaszorítóban.

     Megöltem az őröket, és az ajtót kitéptem a kezeimmel.

     Royce a padlón hevert, mint egy félős kiskutya. Könyörgött az életéért, csakúgy, mint a többiek.

- Rosalie kérlek ne! Bocsáss meg nekem! Könyörgöm! Hagyj életben!

- Én is könyörögtem. Kértelek, hogy hagyjál békén. De ti csak nevettetek.

     Én is nevetni akartam, de olyan keserű voltam, hogy most már arra sem voltam képes, hogy épkézláb mondatokban beszéljek.

- Egy férfi mentett meg. És tudod, hogy mi vagyok most?  - üvöltöttem, miközben felemeltem a grabancánál fogva, és a falhoz csaptam – Vámpír!

- Mi? Neeem! – ordította.  – Ilyen nem létezik!

- Valóban? Akkor ezt figyeld!

     Levágtam az asztalra, és négykézláb elrugaszkodtam tőle. Fogtam az páncélozott ajtót, és darabjaira téptem.

     Kopp, kopp, kopp.  – huppantak nagy csörömpöléssel a földön.

     Royce elképedve nézett rám. Sírt. Igen. Sírt, zokogott.

- Könyörgöm ne… - üvöltötte.

- Ne félj! Nem adok neked örök életet! Nem változtatlak vámpírrá. Te még az ilyen sorsot sem érdemled meg! Szörnyeteg lettem. Miattad! – mutattam rá - De sajnos én túl  későn jöttem rá, hogy te már régóta szörnyeteg voltál!

     Még kiabált egy utolsót, majd elnémult, amikor neki is a nyakát törtem.

     Fogtam az utolsó cetlit, és lehajítottam a mellé.

Vége.

     Csupán ennyi állt rajta. Most már számomra is vége volt.

     Fogtam a mennyasszonyi ruhát, és szanaszét téptem, majd idegesen a Cullen család háza felé vettem az utam.

     Ők már mind ott vártak.

- Végeztem velük. –  mondtam remegő hangon.

     Esme magához szorított, és most az egyszer nem toltam el magamtól. Carlisle a vállamra tette a kezét, és megveregette.

     Edward még mindig nem szólt semmit.

- Könyörgöm nektek költözzünk el innen! – rebegtem levegő után kapkodva.

- Jól mondtad. – szólt oda Carlisle a vállaim fölött Edwardnak.

- Sejtettem, hogy ezt kéri majd.   – válaszolta a fiú kurtán.

- Elmegyünk? – kérdeztem reménykedve.

- Már csak neked kell összepakolnod és holnap indulhatunk is. Örökre magunk mögött hagyjuk Rochestert.  – mondta Esme.

- Köszönöm. – suttogtam és felrohantam, hogy összepakoljam a nem túl sok holmimat.