Hetedik fejezet 
 

     Emmettnek fogalma sem volt róla, hogy igazából mi történt vele.

     Ő úgy vélte, hogy meghalt, és egy angyal eljött érte.

     Rosalie összesen száz mérföldön át cipelte a fiút a hátán, és  kitartó szavakat suttogott neki.

- Kérlek még ne add fel! – mondta. – Ha most nem mentelek meg, azt örökké bánni fogom. Ezt pedig veheted készpénznek.

     Emmett az ájulás szélén volt, de úgy vélte, hogy ennek az angyalnak a kérését egyszerűen muszáj lesz teljesítenie. Így hát utolsó csepp erejét is összeszedve nyitva tartotta a szemét, és csak Rosalie elkeseredett arcát bámulta.

- Hogyan is lehettem szerelmes Merionba, amikor egy ilyen szépséges lány is a világon volt?!  – gondolta magában a fiú.

- Carlisle, – kiabálta Rosalie – Edward, Esme! Merre vagytok?!

- Biztosan a többi angyalt hívja.  – konstatálta a fiú. 

     Rose most megállt, majd a levegőbe szimatolt, és egy éles balkanyar kíséretében tovább száguldott az erdőben.

- Gyerünk már Edward! –  mondta élesen – Halld amit gondolok. Itt van velem egy halálán lévő fiú. Gyerünk már!

     Emmett nagyokat nyöszörgött és fájdalmában az hátához kapott. Úgy érezte, talán mégsem halt meg, mert akkor biztosan nem érezne ilyen kínzó gyötrelmet.

     Minden porcikája hasogatott. Még mindig úgy érezte, hogy a medve tépkedi a testét. Újra felkiáltott.

- Atyavilág!  - szólt riadtan Rosalie – Már alig hallom a szíved dobogását. Nem! Életben kell maradnod!

     Miközben tovább futott, hátán a fiúval legnagyobb örömére, Edward bukkant elő a semmiből.

- Azt hittem már sosem jössz! – szólt oda mérgesen a fiúnak.

- Eddig vadásztam. Ilyenkor kikapcsolnak az érzékeim. Ezt már jól tudod. – hányta a szemére a hibát Edward, aztán tekintete lassan Emmett – re vándorolt.

- Ő az? – kérdezte jól informáltan. – Medvetámadás érte?

- Igen. Kérlek Edward  - nyöszörögött Rose, és letette Emmett-et – Hozd ide Carlisle – t! Még sosem kértem tőled semmit! Kérlek…

- Nem kell kétszer mondanod. – mondta Edward, és már el is tűnt a fák között -  Csak beszélj hozzá.  – szólt még hátra a lánynak, és beleveszett a hajnali fény első sugaraiba.

     Rosalie  óvatosan letette a fiút, majd újra ás újra a szívdobogását halotta. Aztán megfogta az arcát és megszólította:

- Hallod még amit mondok? – kérdezte szívszorító hangon.

- Angyal. – nyögte Emmett, és vér bugyborékolt a szájából.

- Siess Carlisle!  Siess!  - mondogatta Rosalie, és szemeivel a bokrokat, fákat fürkészte.

     Ekkor megjelent Isten.

- Ez biztosan Isten. –  gondolta Emmett, amint pillantása a tökéletes külsejű, szőke hajú  férfira tévedt, aki aggodalmas arccal bontakozott ki a fák sűrűjéből.

- Rose – szólította meg a lányt – Itt vagyok.

     Emmett megkönnyebbült.

- Most már legalább biztos, hogy a mennyországba jutok. – gondolta – Ha itt van ez az angyal és Isten is megjelent itt, akkor csak oda készülhetek.

- Edward már minden elmondott. – szólt magabiztosan Carlisle, és letérdelt Emmett bal  vállához.

- Mentsd meg! Kérlek! Tedd meg vele is, amit egykoron megtettél velem is!

- Biztos vagy benne? –  nézett rá aranyló szemeivel a férfi.

- Hidd el Carlisle. Bízz bennem!

- Rendben.  –bólintott a férfi és száját, Emmett vállgödréhez nyomta.

     A fiú felordított.

       Úgy érezte éles pengék hatoltak belé, majd lassan egy lávafolyam áradt szét a testében. Minden porcikája remegett. A teste megfeszült, majd elernyedt, és ő úgy érezte, sodródni kezdett egy olyan tengerben, aminek  folyékony tűz és kénkő volt a fő alkotóeleme.

- Neee! – ordította, mély, öblös hangján. – Állj! – parancsolta.

- Ez annyira szörnyű.  – halotta az angyallány bársonyos hangját.

- Megmentettem. – mondta Isten, és elégedetten állt fel Emmett kínlódó teste mellől.

- Velem is így csináltad ugye? – kérdezte Rosalie.

- Jobb lesz ha inkább nem nézed végig a szenvedését. – mondta kitérő válaszát Carlisle.

- Nem! – szólt határozottan Rose – Vele maradok! Én akarom majd elmondani neki, amikor magához tér, hogy mi is lett belőle.

- Ő most már a te felelősséged!

- Ő most már az életem. – suttogta a lány, és lehajolt a fiú mellé.

     Emmett vonaglott, rángatózott, de az ereiben lüktető tűz, nem akart kialudni, inkább egyre roszabb lett.

     Átterjedt minden szervére, majd a szívére is, ami mindig hatalmasat vert és segített, abban, hogy a lángok a fiú minden porcikáját elevenen felperzseljék.

- Talán ez lenne a büntetésem amiért olyan sokat viccelődtem a fiúkkal? Talán ez az én megérdemelt bűnhődésem, amiért megbántottam a két legjobb barátomat?

- Próbálj erős lenni! – suttogta fülébe az angyal.

- Mi ez az egész? Miért büntet ez a lány? Mit követtem el ellene és Isten ellen, hogy ezt a pokoli kínt kell kiállnom?  - tanakodott magában a fiú, miközben újra és újra felordított.

- Talán jobb lenne ha most már elindulnánk haza. – halotta a másik fiú hangját.

- Edwardnak igaza van. –  szólt egy lágy, anyai hang.

- Kik ezek? Miről beszélnek? – tűnődött Em.

- Rosalie indulnunk kell!  - mondta Isten.

- Rendben. Menjünk. Különben még feltűnünk a helybelieknek.

- Elbírod a fiút, vagy inkább én vigyem? – ajánlkozott Edward.

- Most, hogy a méreg elkezdett dolgozni a szervezetében, már sokkal könnyebb vinnem.   – válaszolta Rosalie, és újra a hátára kapta Emmett –et.

     A fiú ekkor már úgy érezte széthasad a teste, de fellobbant benne a kíváncsiság, hogy hová is viszik őt ezek az idegenek? Hol van nekik a hazájuk?

- Ébren kell maradnom! A lány azt mondta velem marad. Ha ő, ilyet tesz értem, én is megteszem neki ugyanezt.  

*** 

     Fogalma sem volt, hogy mennyi idő telt el, amíg kínok között vergődött, de nagyon hálás volt, amikor rádöbbent, hogy egy idő után a fájdalom lassan enyhülni kezdett.

     Emmett már tisztán halotta, hogy Rosalie egész álló nap vele volt, sosem aludt, és sosem mozdult el mellőle egy percre sem.

     A többi idegen, akiket már névről ismert pedig nem a mennyország angyalai és Isten voltak, hanem egy család.

     A Cullen család.

     Edward, akiről megtudta, hogy a lány mostohatestvére, napja nagy részét szintén Rosalie – val töltötte, és beszélgettek.

     Emmett arra is rájött, hogy akit Istennek hitt, az Carlisle volt, és ő töltötte be a Cullenek között az apai szerepet.

     Esme, a másik nő, pedig csak az anya lehetett.

- Szerinted milyen ember volt? – kérdezte Edward tanácstalanul.

- Fogalmam sincs. –  mondta nemes egyszerűséggel a lány. – De látnod kellett volna, ahogy megtámadta az a medve. Egyszerűen muszáj volt közbeavatkoznom!

- Értem. Nos akkor, amikor megtetted azt a bizonyos dolgot, ott Rochesterben, én megfogadtam, hogy többé   nem vonom felelőségre a döntéseidet.

- Helyes! – mondta dölyfösen a lány – A rochesteri esetet meg többet ne említsd! Már mondtad ezerszer!

     Edward megvonta a vállát, és témát váltott.

- Vajon milyen lesz ha magához tér?

     Rosalie most az egyszer gondterhelten sóhajtott, és Emmett úgy halotta, hogy megrázta a fejét.

- Nem tudom, de remélem, hogy velünk marad. Hiszen már nem olyan, mint régen. Ezt pedig el kell fogadnia!

- Hűha. – csodálkozott Edward  - Ilyet sem halottam még tőled! Elfogadni, hogy ki is lettél? Hogy már nem vagy az aki régen! Ezt magadnak is mondogathatnád néha!

- Fogd be! – dörrent rá a lány mérgesen.

- Vajon miért beszélnek rólam múlt időben? – tanakodott a fiú, miközben megkönnyebbülten konstatálta, hogy már a kezei sem fájnak annyira. – Mi lett belőlem, hogy semmibe veszik az emberi mivoltomat?

- Tulajdonképpen miért mentetted meg? – kérdezte Edward, Rose – tól.

- Jaj hagyjál már ezzel! – szólt mérgesen a lány, és újra megsimogatta Emmett márványkemény arcát.

- Igazad van.  –  vágta rá Edward – Minek kérdezzelek? Kiolvasom a választ egyenesen a gondolataidból.

- Az sajna nem fog menni! Jól titkolom előled!  - mondta szenvtelen hangon Rose, és bátran nézett mostohatestvére szemeibe.

- Hmm. – dünnyögött a fiú – Tényleg. A fenébe. – morogta kissé  csalódottan.  –Egyszer úgy is megtudom. Örökké nem ügyelhetsz mindenre.

- Lehetséges.  –  vonta meg a vállait a szőke lány – De nem lehetne, hogy egyszerűen hagyj minket békén, és távozz a szobából?

- Jó, jó. Megyek már. –  mondta Edward, és felállt, ám mielőtt kiment volna így szólt:

- Jobb ha tudod, hogy Carlisle is megpróbálta elrejteni a gondolatait velünk kapcsolatban, de végül mégis rájöttem mindenre.

     Rosalie bosszantóan fújtatott, és hangosan mérgelődött.

- Ne is mond! Hogy gondolhatta, hogy…  - Rose elharapta a mondatot, mert Emmett hirtelen kinyitotta a szemét.

- Rosalie. – suttogta Emmett, és hirtelen semmi másra nem vágyott, csak hogy a karjai között tarthassa a lányt.

- Azt szeretné ha megölelnéd. – mondta Edward, és kiosont a szobából.

- Rosalie. – ismételte Emmett határozott, éles hangon. - Vajon mitől lett ilyen tökéletes a hangom?  - kérdezte  gyanakodva.

- Magadhoz tértél. –  sóhajtott megkönnyebbülten a lány, és boldogan rohant Emmett karjaiba.  – Azt hittem már sosem ébredsz fel.

- Elmondanád nekem, hogy mi a fene történt velem az elmúlt… - Em elharapta a mondatot.

- Három napban. Ennyi idő  telt el, amióta rád találtam az Appalache – hegységben, és megmentettelek a medvétől, majd elvittelek Carlisle – hoz, ő pedig átváltoztatott.

     Emmett szemei kitágultak a meglepetéstől, és kérdően nézett a lányra.

- Vámpír lettél. Mostantól halhatatlan vagy. Most már mindig húsz éves maradsz. Mármint kinézetre. A tested örökre ilyen marad, nem  fogsz változni. Mostantól mindig élni fogsz.

     Rosalie kétkedve nézett a fiúra, és minden rezdülését figyelemmel kísérte.

- Rendben. Akkor mostantól vámpír vagyok.  – vonta meg a vállát a fiú, és átölelte Rose – t.