Kilencedik fejezet 

     A következő napom Emmettel úgy telt el, mintha már eddig is ismertük volna egymást.

     Be kellett látnom, hogy első látásra belészerettem, és úgy éreztem, ez az érzés tényleg örökké fog tartani.

     Elhatároztam, hogy mindenre megtanítom, felkészítem amire kell, hogy a lehető  leghamarabb tudjunk majd menni vadászni.

     Én kitűnő tanár voltam, ő pedig a lehető legjobb tanítvány.

     A szobánkat már így is feldúltuk egyéb okok miatt, ezért úgy határoztam felesleges lenne kimenni a szabadba és kockázatni, jobb lesz ha idebent gyakoroljuk az önuralmat.

     Néha Carlisle és Esme is benéztek hozzánk. Nagyon elégedettek voltak Emmett eddigi teljesítményével, de valamiért mindig hamar kimenekültek a helységből.

     Aztán rájöttem, hogy talán Edward árulkodhatott nekik valamit az egymás iránt érzett erős vágyódó gondolatainkról.

     Miközben éppen azt ecseteltem újdonsült szerelmemnek, hogy miként a legegyszerűbb összpontosítani, és figyelmen kívül hagyni az embereket, hirtelen  a számra tette a kezét, így kérte meg, hogy egy kicsit legyek csendben.

- Mi az? – kérdeztem tőle suttogva.

- Kicsit elegem van a vadászatról szóló meséidből.

     Sértődötten húztam ki magam az ágyon.

- Sajnálom. – tette hozzá bűnbánóan, és megcsókolt. – Inkább arra lennék kíváncsi, hogy mi is volt pontosan az a rochesteri eset?

     Kétkedve néztem rá, és elhúztam a számat.

- Jobb lenne ha arról semmit sem tudnál!   – mondtam nyers hangon.

- Kérlek Rose – becézett angyali hangon – Te már mindent tudsz rólam. Én viszont szinte semmit. Azt sem akartad elárulni, hogy miként lett belőled is vámpír!

- Ez nekem nagyon fájdalmas emlék. Meg már annyira nem is emlékszem rá. – szóltam kitérően.

     Emmett  gyanakvóan felhúzta tökéletes szemöldökét, és pimaszul nézett rám.

- Ezzel ne próbálj meg beetetni. Hiszen csak két éve történt.

- Akkor sem akarom, hogy tudjál róla! – mondtam emelt hangon, és részemről lezártnak tekintettem a vitát. – Szóval térjünk vissza az önkontrollra!

- Rendben. – mondta, és én már túl naivan azt hittem, hogy ennyivel elintéztük a dolgot.

- Rendben.  –ismételte és karjait keresztbe fonta – Ha te is így, akkor én is.

     Felállt, és kisuhant a szobából.

- Te meg hová mész? – kérdeztem tőle, és rögtön utána rohantam.

     Ekkor láttam meg, hogy Edward időközben hazatért.

     A konyhában diskurált nevelőszüleinkkel, és roppant elfoglaltnak tűnt.

- Megtetted amire kértelek? – kérdezte tőle Emmett.

- Természetesen. –  válaszolta Edward színtelen hangnemben.

- Na tessék! – dörrentem fel, és vádlón mutattam Emmett - re – Te sem mondtad még el, hogy mit titkoltok Edwarddal!

- Látom hogy az elmúlt egy napban semmit sem változtatok. – mondta Edward elgondolkodva – Igaz mit is vártam. Csak egy nap volt. – szólt, és ezt mintha már csak magának címezte volna.

- Szóval halljam! –  követeltem - Miről van szó?

     Edward kérdőn nézett Emmett - re aki, bólintott, hogy beszélhet.

- Em megért rá, hogy nézzek utána, mi történt  amióta  eltűnt Gatlinburg  - ból.  Így hát elmentem és megtudtam, hogy Emmett –et már a hegyi mentők és a szülei is keresték, de csak az apjától lopott puskájára találtak rá, és a halott medvére amit te intéztél el. – nézett rám Edward, majd folytatta – A városbéliek úgy vélik, hogy Emmett nem halt meg, hanem elege lett a szülei túlféltéséből, és elszökött. Világgá ment.

- Azt nem tudod, hogy a barátaim…?  – kezdte Em, de Edward a szavába vágott.

- Chuck és Nate magukat hibáztatják az eltűnésed miatt. Mellesleg a szüleid is őket tartják a felelősnek. Úgy vélik rossz hatással voltak rád, és ezért léptél le.

- Te jó ég! –  forgatta idegesen a szemeit Emmett – Hogy is gondolhatnak ilyet?!

     Nagyon mérges lett, dühében  egy nagyot rávágott az asztalra, ami kettétört.

- Nyugodj meg!  - mondtam neki, és már nem is haragudtam rá.

     Odamentem ás átöleltem.

- Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok. – mondta Esme.

- Lenne egy ötletem.  –szólalt meg hirtelen Emmett, arca újból felragyogott.

- Szerintem ez nem túl jó  ötlet.  –mondta Edward azonnal. Arca szigorú kifejezést öltött.

- Mi az? – kérdeztem.

- Talán jobb lesz ha Carlisle engedélyét kérem.  –mondta Em, Edward felé nézve, majd a doktorra nézett aki bólintott.

- Hallgatlak fiam! –  szólt Carlisle.

- Mi lenne ha elmennék  Gatlinburg– ba, és megmutatnám magam. Csak, hogy lássák a szüleim nem szöktem el. Nem szeretném ha a barátaimat hibáztatnák az életük végéig.

- És mit mondanál miért nem maradsz a városban? – kérdezte gondterhelten Carlisle.

- Eljönne velem Rosalie is, és bemutatnám őt, mint a mennyasszonyomat, majd közölném a szüleimmel, hogy elveszem feleségül, de nem maradunk abban a porfészekben. Elköszönnék tőlük, és már jönnénk is vissza.

- Ezt nem tartom jó ötletnek! – szólt határozottan Carlisle – Még nem is vadásztál. Mi lenne ha megtámadnád őket?

- Előtte vadászunk. Rosei már mindent elmondott amit tudnom kell! Így nem ijednének meg a vörös szemeimtől sem. A szüleim biztosan megértenék a dolgot. Ha kell azt hazudjuk, hogy Rose terhes csak higgyék el, hogy muszáj lesz otthagynom Nashville-t.

- Nem tudom. – szólt tanácstalanul Carlisle – Rose? – szólított meg hirtelen – Szerinted készen áll már Emmett egy efféle kiruccanásra?

     Mindenki engem figyelt.

     Emmett  - re néztem, aki várakozóan és szinte könyörögve nézett rám.

     Úgy véltem még lenne mit tanulnia, de mindent megtettem volna, hogy többet ne kérdezzen a rochesteri esetről, és örömet is akartam neki szerezni.

- Készen áll! – vágtam rá hirtelen.

- Köszönöm. – mondta, és felrohant a szobánkba, hogy összekészítse a cuccainkat az útra.

- Biztos? – szólt Esme, és kétkedve nézett rám.

- Biztos. – bólintottam, de nem néztem a szemébe.

     Carlisle csak ennyit mondott:

- Már az átváltoztatatásakor is megmondtam: Ő a te felelősséged!

- Tudom. – sóhajtottam gondterhelten.

     Elindultam  fel az emeletre, Emmett után, de Edward utánam jött.

- Rosalie… - mondta, de a szavába vágtam.

- Azt mondtad soha többé  nem fogod megkérdőjelezni a döntéseimet!

- Akkor megszegem ezt az ígéretemet!  - szólt hevesen – Te is tisztában vagy vele, hogy Emmett még újszülött. Hiába fog vadászni a szervezete több és több vért fog követelni! Hiába mész vele, ha rájön a mámor nem tudod majd leállítani!

- Ez hadd legyen az én gondom! – mondtam, és gyorsan felmentem az emeletre.

- Jaj Rose – szólt Em, és rám mosolygott. – Annyira hálás vagyok neked! Elköszönhetek a szüleimtől, és a barátaimat sem keverem bajba! Tényleg hálás vagyok!

- De ígérd meg, hogy ha ezt most megteszem érted, soha többé nem fogsz kérdezni a múltamról!

- Ígérem. – vágta rá gondolkodás nélkül, és hátára kapott egy hátizsákot.

- Akkor induljunk. –  mondtam, és köszönés nélkül távoztunk a Cullen házból.

     Tisztában voltam vele, hogy tilosban járunk.

     Hiába kaptunk engedélyt Carlisle  - tól, megint rám tört a bűntudat.

- Először vadászunk, aztán indulunk Gatlinburg –ba ! – szóltam szigorúan, és Emmett engedelmeskedett.

- Jó kis muri lesz. –  mondta, és rám vigyorgott – Most végre elintézek egy medvét. Befejezem azt a megzavart meccset.

- Ez nem játék! –  mondtam szigorúan  - Vedd komolyan!

- Ne aggódj Rose. Minden rendben lesz. Egy nap az egész. Aztán már jövünk is vissza. Nem okozok majd gondot.

     Emmett megcsókolt, majd belevetette magát a sűrű bozótosba.

     Nagyot sóhajtottam, és követtem.

- Lehet, hogy meghoztam életem második legrosszabb döntését? – kérdeztem magamtól.

     Remélni mertem csupán, hogy az előérzetem, ami a legrosszabbat sugallta, csak Edward lebeszélő hadműveletének volt köszönhető.