Tizenegyedik fejezet

     Miközben egyre gyorsabban futottunk, hogy haza érjünk mindent elmeséltem Emmett-nek.

     Beszámoltam neki Royce – ról, arról a borzalmas április éjszakáról, Carlisle közbelépéséről, és a bosszúmról is.

     Em tátott szájjal hallgatta végig a történetemet, és egyetlenegyszer sem szólt közbe, csak időként nagyokat morgott dühében, és a fejét csóválta.

- Szóval ennyi. – fejeztem be végül, úgy egyórányi folyamatos beszéd után.

     Emmett –re néztem és vártam, hogy miként is fog reagálni.

- Nagyon sajnálom, hogy ilyeneken mentél keresztül Rosei.  – mondta végül.

     Emmett mindig a legváratlanabb pillanatokban lepett meg.

      Biztos voltam benne, hogy elítéli, majd amit Royce - al és a barátaival tettem, főleg azok után, hogy ő is elkövetett egy gyilkosságot, de nem tette.

- A két dolog nem ugyanaz! Te a becsületedet védted! De én egyszerűen képtelen voltam megfékezni magam!  - szólt elkeseredetten.

- De akkor is végeztem velük! – erősködtem.

- Tudom. De te nem ittál a vérükből! Ebből is látszik, hogy mekkora lelki erőd volt. De én… - elharapta a mondatot.

- Kérlek próbáld meg nem hibáztatni magadat!

- Szegény Merion! A szülei…  Tönkre tettem az életüket!  - gyötörte magát tovább Em.

- Elég legyen! – szóltam rá szigorúan – Te is tudod, hogy szinte nem is voltál magadnál! Nem gondolkoztál, csak cselekedtél!

- Azt mondod, hogy ártatlan vagyok? – kérdezte cinikusan, és hitetlenkedve.

- Egy szóval sem mondtam, hogy nem vagy hibás! Természetesen te is tehetsz róla, hogy a dolgok így alakultak, de én is közrejátszottam a lány halálában!

- Nem!  - szólt erélyesen – Meg ne próbáld magadat is belekeverni ebbe! Te semmiről sem tehetsz!

- Tévedsz. Azt hazudtam Carlisle – nak és Esme – nek, hogy készen állsz egy hosszabb útra, holott tudtam, hogy ez nem igaz. De nézd el nekem. Csak örömet akartam okozni.

     Emmett megállt, és gyengéden megcirógatta az arcomat.

- Rosalie sajnálom, hogy kitettelek ennek az egésznek! Szégyellem magam!

- És pedig sajnálom, hogy nem bíztam meg benned! Talán ha már az elején elmondom a történetemet neked, akkor ez az egész nem következett volna be!

- Vajon mit fognak szólni Carlisle –ék? Megbocsátanak még? Egyáltalán velük maradhatok?

- Nyugodj meg!  - mondtam neki csitítóan – A Cullen család sem olyan tökéletes, mint amilyennek mutatják magukat! Ha nem bocsátanának meg neked, amit kizártnak tartok, úgy is veled megyek. Sosem leszel egyedül most már, hiszen szeretlek!

- Köszönöm. – mondta hálásan és megcsókolt – Talán tévedtem, amikor azt hittem, hogy te nem vagy angyal!

     Megráztam magam, és Emmett – re sandítottam.

- Egy biztos:  - mondtam neki – Nem vagyok angyal! Hidd el nekem!

     Miközben erről vitatkoztunk visszatértünk a Cullen házhoz.

Amikor beléptünk az előszobába, Edward a lépcsőn ült és várakozóan nézett ránk. Tekintetét Emmett - re emelte, és mikor kiolvasta az igazságot a gondolataiból elszörnyedve rázta meg a fejét, és úgy láttam legszívesebben ordítani akarna.

- Nem megmondtam? –  kérdezte szigorúan.

- Jobb lesz ha nem jártatod feleslegesen a szádat! – vetettem neki oda félvárról.

- Elegem van, hogy semmibe veszed az emberi életeket! – morgott rám Edward.  –  Csak olyan dolgokkal törődsz ami neked jön jól, és ezzel lerombolod, amit Carlisle évszázadok alatt felépített!

     Emmett védekezően elém, lépett és így szólt:

- Elhiszem, hogy mérges vagy Edward. Minden jogod meg van hozzá! De most az egyszer ne Rosei –  t okold a történtekért! Ő mindent megtett, hogy megállítson!

- Tudom jól. – legyintett Edward tudálékosan, amit annyira utáltam a viselkedésében – De én már a legelején figyelmeztettem, hogy ennek nem lesz jó vége, ő mégsem hallgatott rám!

- Nem te vagy a családfő!  – szóltam szigorúan – Majd Carlisle eldönti, hogy mi lesz a sorsunk!

- Miről van szó? –  kérdezte az említett, és Esme – vel az oldalán lassan lesétált az emeletről.

     Mosolyogtak.

       Örültek, hogy újra láttak mindkettőnket.

     Ám amikor közelebb értek észrevették Emmett bűntudattól, Edward méregtől  megtelt  arcát.

     Aztán rám pillantottak. Leghátul álltam. Távol Edwardtól, Emmett védekező póza mögött.

     Az én arcomon a dac, és a harag keveredett. 

     Carlisle és Esem aggodalmasan néztek egymásra.

- Csak nem...? hebegte a doktor, és Em- re nézett.

     Rögtön levonta a következtetést.

- Emmett megölt egy lányt!  - szóltam szigorúan, és előrébb léptem.

     Eltoltam magamtól a fiú kezeit, és bátran álltam nevelőapám elé.

     Esme a szájához kapta a kezét, és borzadva sóhajtott fel.

- Ez igaz? – kérdezte Carlisle és Emmett – re nézett.

     Ő csak bólintott és szégyenkezve lehajtotta a fejét.

- Az én hibám volt! – mondtam rögtön, és azonnali magyarázatba kezdtem, hogy a Cullenek még véletlenül se ítéljenek elhamarkodottan.

     Ám Carlisle felemelte a kezét.

     Azt kérte, hogy hallgassak.

- A történteket Emmett szemszögéből szeretném hallani! – szólt szigorúan, és elindult a konyha felé, amit sosem használtunk, csak akkor amikor valamilyen fontos döntést hoztunk.

     Rengeteg helyen laktunk már.

     Az étkező mindig ezt a funkciót töltötte be a Cullenek életében.

     Emmett megadóan indult Carlisle után, de én azonnal eléljük furakodtam.

- Én is szeretnék ott lenni, amikor Em elmeséli ezt az egész cirkuszt! Hallanod kell, hogy miért is végzett azzal a lánnyal!

- Rosalie, - szólított meg elérzékenyülten Carlisle – Te nem igazán vagy használható tanú ebben az esetben, hiszen szereted Emmett –et. Elfogult vagy vele.

- Micsoda közhely!  - kiabáltam Carlisle képébe – Eddig azt hittem, hogy csak Edward a képmutató erre most rá kellett jönnöm, hogy te is az vagy!

- Sajnálom ha így érzel! – szólt szomorúan a férfi.

- Esme?  - fordultam kérdőn a nevelőanyám felé – Neked is ez a véleményed?

- Rosei tudod, hogy én saját lányomként szeretlek, de … - a szavába vágtam.

- Sejtettem. Edwardot már meg sem kérdezem, úgy is tudom a válaszát!

     Edward még mindig a lépcsőn ült, és ezen kijelentésemre felkapta a fejét, majd mérgesen vicsorgott rám.

- Nekem az a véleményem, hogy Rosalie sok mindent tud! Engedjétek, hogy beszéljen! –  szólt mostohafivérem.

- Edward nem egészen értelek.  – mondta Carlisle meglepetten.

- Pedig így van! Látom a gondolataiban! Jó érvei vannak amellett, hogy Emmett tényleg magánkívül volt, amikor cselekedett. Mi pedig nem  olyan család vagyunk, hogy döntést hozzunk anélkül, hogy meghallgattunk volna minden érvet és ellenérvet.

     Ledöbbenve néztem Edwardra.

     Aztán Carlisle – t figyeltem, aki magában mérlegelte az elhangzottakat, és beleegyezően bólintott.

- Rendben. Rosei gyere!

- Köszönöm. – suttogtam Edward felé, és ő fölényesen nézett rám.

- Lám nem hitted volna, hogy képes vagyok még meglepetést okozni!

     Hárman mentünk meg a konyhába.

     Emmett egy szót sem szólt.

     Én leültem mellé, és megfogtam a kezét. Bátorítóan néztem rá.

- Ne aggódj! – súgtam a fülébe.

- Reménytelen a helyzetem.  –mondta lemondóan.

- Hallgatlak benneteket! –  szólt Carlisle, és én rögtön belekezdtem a mondókámba.

     Elméséltem, hogy vadásztunk, de szerelemem szervezete túl gyorsan felemésztette az állati vért, ezért amikor Gatlinburg határába értünk, már nem volt önmaga.

     Innen Emmett – é lett a szó, aki végig a kőpadlót bámulta, és úgy vallott be mindent szörnyű tettéről.

- Akkor nem csak ti hibáztatok, hanem én is! –szólt megértőn Carlisle.   – Előbb is rájöhettem volna, hogy Emmett-nek van képessége. Hihetetlen fizikai erő birtokába jutott a vámpírrá válása után, így mivel több energiát használt, több vérre volt szüksége.

- Én is így gondoltam! –  mondtam kissé tudálékosan.

- Ebben az esetben természetesen nem hibáztathatunk téged, fiam!

     Carlisle a fiam szót jól megnyomta, jelezvén, hogy Emmett továbbra is Cullen maradhat.

- Ezt azt jelenti, hogy megbocsátasz nekem?  - kérdezte Em reménykedve.

- Igen. De egy újabb költözés vár ránk, emellett mostantól én foglak edzeni, és felkészíteni a további vadászatodra!

- Ugye nem hibáztatod Rosalie-t? – kérdezte a fiú. 

- Nem. – mondta Carlisle, de sejtettem, hogy nem az igazat mondja.

     Időközben Esme és Edward is beléptek a helységbe.

     Esme odalépett a férje mellé, és kezét a vállára tette.

- Jól döntöttél. – szólt.

- Egyetértek. – mondta Edward csendesen

 – Mindannyian követtünk már el hibákat a múltban! Talán jobb lesz ha ezt többet nem rójuk fel egymásnak, és engedjük Emmett –nek, hogy tiszta lappal kezdjen mindent!  - szólt bölcsen Carlisle.

     Tekintete először rám villant, majd Edwardra.

     Mindketten beleegyezően bólintottunk.

- Akkor nem bánod, hogy megmentettél? – kérdezte Em.

- Nyugodj meg! Én általában jól döntök.  – szólt mosolyogva Carlisle, és megveregette Emmett vállát.

     Még aznap összepakoltuk minden cuccunkat, és nevelőapánk ajánlatára, az északnyugati   Washington állam felé vettük az utunkat.