Igazából nem értettem semmit. Miért akarja most mégis Matt, hogy utána menjek? Miért ellenkezett fél nappal ezelőtt? Miért mondta azt, hogy maradjak, ha aztán mégsem?

Nem érdekelt. Pakoltam, amilyen gyorsan csak tudtam. Két jó okom is volt erre. Az egyik, hogy hamarosan kinn kellett lennünk a reptéren. Emellett nem akartam, hogy bárki meglásson. Valahogy úgy éreztem rosszat teszek, kis bűntudatom is volt, hogy szó nélkül hagyom itt anyut, az öcsémet, a barátaimat. Mégis Matt számított rám, utána kellett mennem.

Demetri nem jött velem haza. Persze tudtam miért: vámpír volt és farkastársaim kifinomult érzékei rögtön jeleznék, ha ő, mint nem kívánatos személy betenné ide a lábát. Azt mondta, megvár ott, ahol először találkoztunk.

Furcsa érzések kavarogtak bennem. Meg akartam bízni a vámpírban, mégis féltem egy kicsit ettől az úttól. Végül is az ismeretlennek vágok neki, méghozzá egy ellenséges világba, ahol én semmiképpen nem lehetek jó.

Nagy sóhajjal hajtottam be szobám ajtaját. Nem hagytam üzenetet, nem szerettem volna, ha utánam jönnek. Ezt a dolgot nekem kell elintéznem…nekünk. Nem kell, hogy még a többiekért is felelősséggel tartozzak, hogy miattam kerüljön veszélybe az életük.

A titok már akkor megszűnt, amikor elmentem Cullenékhez. De a lányok annyira egyértelműen közölték velem, hogy nem akarnak részt venni ebben, hogy talán nem mondják el másnak, hogy hova tűnhettem.

Ránéztem az órámra: fél óra eltelt már.

-Sietnem kell. – morogtam.

Gyorsan fogtam a hátizsákot, amiben belepakoltam a legszükségesebbeket és már mentem is ki a házból. Az utcára kiérve még hátranéztem. Rossz érzés kerített hatalmába: talán most látom utoljára ezt a házat. Könnyeimmel küszködve fordultam meg és indultam a Demetri-féle tisztás felé.

A vámpír mosolyogva várt. Felállt, majd odalépett hozzám. Átkarolt, én pedig összerezzentem hideg érintésétől. Fintorogva kibújtam kezei alól. Nem akartam ilyen közel kerülni hozzá. Még ha Matt barátja, akkor sem.

Demetri némán nézegetett pár másodpercig, majd megvonta a vállát. Ez az én fordításomban annyit jelentett: ha nem, akkor nem.

A reptérig egy szó sem hangozott el közöttünk. Ott aztán a kezembe nyomta a repülőjegyet:

-Tessék. A hetes kapunál találkozunk. – mondta és magamra hagyott.

Meglepetten néztem utána. Most meg hova megy? Miért hagy egyedül? És mit kell most csinálnom?

Még soha nem utaztam Washington államon kívülre. Egész életemet itt töltöttem, így még repülőn sem voltam. Körülnéztem, hátha kapok valami információt. Végül megláttam egy táblát.

Közelebb léptem és akkor láttam, hogy egy térkép az. Gyorsan átfutottam és megtaláltam a hetes kaput. Balra kell elindulnom, aztán le egy emelettel lejjebb.

Mielőtt odaértem volna, egy futószalagos részhez értem. Itt ellenőrzik a csomagokat. Egy gondolat futott át rajtam: miért nem jött velem Demetri? Miért nincs itt?

-Csak nem akarja kihagyni… - kérdeztem magamtól, de hamar el is hessegettem az őrült gondolatot. miért akarna Demetri bármit is rejtegetni? Ez az egész csak a vámpíroktól való viszolygásom miatt volt.

Miután sikeresen átmentem az ellenőrzésen, újra körbenéztem. Merre lehet a hetes kapu? Végre megláttam a következő útbaigazító táblát: balra. Csak bólintottam és követtem a nyilat. Egy nagy várakozó terembe értem. Még fél órám volt a repülő indulásáig, így leültem. Hol lehet Demetri? Merült fel bennem újra és újra a kérdés. Túl gyakran nézegettem az órámat, így az idő nagyon lassan haladt. Újabb kétely merült fel bennem, amikor már csak tíz perc maradt az indulásig, és megkezdődött a beszállás. Én nem mozdultam, nem akartam egyedül felmenni a gépre. Hol van Demetri?

Már csak öt perc. A nő, aki a jegyeket ellenőrizte türelmetlenül nézett rám. Már csak én maradtam a teremben. Három perc. Lassan felálltam és elindultam a kapu felé. Nem húzhatom tovább az időt, Matt vár rám. Lehet, hogy Demetri időközben meggondolta magát, és itt marad az Államokban. Éppen indultam volna a repülőgép belseje felé, amikor valaki megütögette a vállamat. Hátrafordultam és nagyot dobbant a szívem: Demetri állt mögöttem.

-Hol a francba voltál? – kérdeztem tőle kicsit talán túl hevesen.

-Bocs, még el kellett intéznem pár dolgot. De még idejébe sikerült elérnem a gépet, nem? – Elmosolyodott, de valahogy kényszerűnek tűnt az egész. Mi van vele?

Szó nélkül léptem be az utasfülkébe. Izgatottan ültem le a helyemre. Mintha csak ránk vártak volna, már meg is szólalt a stewardess és a gép lassan elindult. Nem volt időm a felszálláson töprengeni, inkább Matt körül jártak gondolataim. Hol lehet? Mit csinálhat most? Mit csinálhatnak vele? Mit fogok én tenni, ha ott leszek?

-Nagyon meg fogják büntetni Mattet? – kérdeztem Demetritől, amikor már fenn voltunk a levegőben.

-Nem tudom. Sajnos Aro kiszámíthatatlan és sok függ a hangulatától. De a büntetés nem fog elmaradni. Matt túl sok hibát követett el ahhoz, hogy ezt csak úgy megbocsájtsuk neki.

-Honnan ismered? – kérdeztem tőle, majd a furcsa tekintetet látva helyesbítettem. – Hogy ismerted meg?

-Nem túl érdekes történet. – mondta egy kis szünet után. – Egyszerűen bemutattak minket egymásnak.

-És hogy lettetek ilyen jó barátok? – kérdeztem, bár nekem egyszer sem mesélt Matt Demetriről, mint barátról.

-A sok közös munka… - morogta halkan a férfi.

Újabb szünet következett. Egy nagyon hosszú szünet. Végül megint én szólaltam meg.

-Mi lesz, ha Volterrába érünk?

-Gondolom el akarsz jutni a Volturihoz. Ebben én segíthetek…

-Igen, talán ez lenne a legcélszerűbb… - morogtam, inkább csak magamnak.

Az út többi része tervezgetéssel telt. Magamban próbáltam összehozni egy jó stratégiát, de nem jártam túl sok sikerrel.

Amikor megkezdtük a leszállást, még mindig csak annyit tudtam, hogy a Volturihoz megyek. De hogy ott mit csinálok vagy mondok…na azt inkább a spontán reakciómra hagytam. Továbbra sem sok szó esett köztünk Demetrivel. Ő besegített egy taxiba, ami elvitt minket Volterrába. Az éjszaka közepén értünk a városközpontba. Nem igazán tudtam, hogy mi legyen, ezért Demetrire néztem. Ő elindult egy régi épület felé, én pedig követtem őt. Beléptünk egy kapun, és még mindig nem szólaltunk meg. Egyszerűen csak mentem utána. Hirtelen lehűlt a levegő és megéreztem, hogy követnek minket. A sötét folyosókról sötét alakok bukkantak elő: vámíprok, a Volturi vámpírjai. Nagyot nyeltem, de még mindig követtem Demetrit. Tudtam, hogy már nincs visszaút, innentől már szembe kell néznem a vámpírokkal.

A folyosó végén egy hatalmas kapu zárta el a további utat. Demetri belépett, én pedig követtem, mint az árnyék. A hirtelen fény egy pillanatra elvakított. Amikor újra visszanyertem látásomat, körülnéztem. A látvány miatt azt kívántam, bár ne látnék újra.

Matt ott feküdt az egyik fal tövében és nem mozdult.