Nem! –ordítottam magamban. –Nem! Nem halhatott meg.

Ösztönösen cselekedtem. Nem törődtem a többiekkel, akik még a teremben tartózkodtak. Odarohantam Matthez és átöleltem. A könnyeimet már nem tudtam visszatartani.

Aztán hirtelen megmozdult. Nem akartam elhinni, de kinyitotta a szemét és rám nézett. Az arca még baljóslatúbb lett, mint amennyire volt. A kétségbeesettség és a reményvesztettség látszott rajta.

-Leah! – nyögte alig hallhatóan. – Mit keresel itt?

Éreztem a hangján, hogy alig bírja kiejteni a szavakat.

-Cssss. – nyugtatgattam. – Semmi baj. Most már itt vagyok.

Nem törődtem a külvilággal, csak az volt a fontos, hogy ő ott volt velem. Most már tudom, hogy ezzel hibát követtem el. Egy árnyék borult fölénk, ahogy ott ültünk.

Ahogy felnéztem, rögtön tudtam, hogy el vagyunk veszve: Aro állt fölöttünk. Gúnyosan mosolyogva nézett ránk.

-Milyen szép párocska… - mondta halkan, de mindenki hallotta. Többen is nevettek a háttérben.

Gyűlölködő tekintettel néztem rá. Ekkor határoztam el, hogy nem hagyom magam olyan könnyedén legyőzni. Harcolni fogok, még ha ez a lassú kínhalálhoz vezet is.

Remegve álltam fel.

-Hagyjátok békén! – mondtam. Igazából hangosan akartam megszólalni, de ez valahogy nem sikerült, így inkább nevetséges, mint ijesztő voltam. Többen is felkiáltottak gúnyosan. Utáltam ezeket a hangokat és a hozzájuk tartozó embereket. Ők tették ezt Matt-tel és ha folytatták volna, akkor meg is halt volna. Nem kételkedtem benne, hogy hosszú távon ez lesz a céljuk.

-Miért hagynánk békén? Elárult minket. Azt hiszem, jogos, hogy megbüntetjük. És tudod, az sem tetszik, hogy te is tudsz mindenről…

Rémülten néztem rá, és egyre jobban remegtem. Próbáltam a nyugodtság látszatát kelteni, de úgy, hogy majdnem összecsuklott alattam a lábam elég nehéz volt.

Nem válaszoltam. Nem tettek fel igazi kérdést. Csak némán meredtem Arora és vártam mikor mondja ki a halálos ítéletet. A tervem már készen volt, csak a megfelelő pillanatra vártam.

Aztán hirtelen kinyílt az ajtó, és tudtam, hogy megmenekültünk. Vagy legalábbis egy ideig még életben maradunk. Egy fiatal férfi lépett be és Aro felé fordulva, széles mosollyal azt mondta.

-Megjöttek.

Aro is elmosolyodott és ránk pillantott.

-Azt hiszem, kaptok némi időt, hogy elbúcsúzzatok egymástól. Kész van a vacsora.

Intett és két vámpír jelent meg mellettünk. Felrántották Mattet a padlóról és elkezdték egy ajtó felé húzni. Engem nem fogott senki, de követtem őket. Nem láttam jobb megoldást, Mattnek most szüksége volt rám. Egy kis szobába vezettek minket, ahol nem volt semmi, csak egy asztal és rajta egy kancsó víz és két pohár. Amikor kísérőink elmentek (valószínűleg ők is „vacsorázni”), én odabújtam Matthez. Ő nem szólt, csak elkeseredetten nézegetett.

-Nem kellett volna idejönnöd.

-Most már tudom. Nem kellett volna bedőlnöm Demetrinek.

-Micsoda? Mi történt? Tudhattam volna, hogy te kellesz neki…

Elmerengtem. Úgy tűnt, Matt kicsit összeszedte magát. Már jobban volt, fel is ült és a kancsó után nyúlt. Mindkét pohárba töltött vizet és az egyiket felém nyújtotta. Alig akartam elhinni, hogy még így is, ebben a helyzetben is milyen figyelmes. Nézegettem az arcát, próbáltam kitalálni mire gondol. Nem láttam rajta félelmet. Tudtam, hogy nekem sem szabadna így éreznem, mégis a gondolat, hogy perceken vagy órákon belül meg fogunk halni, nem dobott fel.

-Ne félj, nem lesz semmi baj. Nem engedem, hogy bántsanak.

-Matt! Ők sokkal többen vannak, mint mi. – ráztam a fejem. Odabújtam hozzá és könnyáztatta arcomat a vállába fúrtam. Ő átölelt és megpuszilta a fejem búbját. Felnéztem rá, majd megcsókoltam. Ez volt a legtöbb, amit most tehettem. Ebben a csókban összefoglaltam mindazt, amit éreztem: a szeretetet, a félelmet, az aggódást, a kétségeket és minden egyebet, ami most a fejemben volt.

-És most mi lesz? – kérdeztem egy hosszú szünet után.

Matt mélyen a szemembe nézett.

-Harcolni fogunk. Ha ügyesek vagyunk, párat megölhetünk, mielőtt ők ölnek meg minket. Főleg te…te ügyes vagy, és… - megrázta a fejét és újra megcsókolt.

Tudtam, hogy igaza van. Most az én kezemben volt a sorsunk. Ő emberként nem sokat tehetett, de én farkasként többet. Ha néhányat megölünk, akkor annyival kevesebbel kell otthon harcolniuk a többieknek. Tudtuk mindannyian mit csinálunk. Miután velünk végeztek rögtön indulnak, hogy megtámadják azokat, akiket szeretünk.

Hangos kulcscsörgéssel nyílt ki az ajtó.

Vége. – gondoltam magamban. – Itt a vége mindennek.

Szinte egyszerre álltunk fel Matt-tel. Még ilyenkor is teljes volt az összhang közöttünk. Megfogtuk egymás kezét és szinte egyszerre suttogtuk oda a másiknak: Szeretlek. Némán, lassú léptekkel indultunk el a nagyterem felé, ahol valószínűleg már jó páran várakoznak, hogy elfogyaszthassák a desszertet a vacsora után.

A vámpírok egy körben álltak és minket a kör közepébe vezettek. Szinte láttam, hogy csorog a nyáluk, ahogy meglátnak minket. Aro ott állt középen és minket várt.

-Ugye tudjátok, hogy most mi következik? – kérdezte gúnyosan, de egyikünk sem válaszolt. Egy intéssel jelezte, hogy kezdődhet a második felvonás. Egy pillanat alatt átváltoztam farkassá és morogtam a közeledőkre. Néhány pillanatig a vámpírok haboztak. Ez éppen elég volt arra, hogy ráugorjak a legközelebbire.

Ekkor furcsa zajokat hallottam: kicsapódott egy ajtó, valakik ijedten kiáltoztak, a legerősebb hangok mégis a mérges kiáltások voltak, amikben felfedeztem Matt nevét és a sajátomat is. Megdobbant a szívem: mégis van menekvés? Néhány másodpercig megálltak a támadóink. Körülnéztem és megláttam a Culleneket, akiket – nem akartam hinni a szememnek – farkasok vettek körül. Mögöttük még jó néhány vámpír lépett be, akiket a legutóbbi csata során ismertem meg.

Nem akartam, hogy itt legyenek a barátaim, a véreim, a testvéreim, mégis örültem, hogy látom őket. tudtam, hogy így nagyobb esélyünk van.

Gondolataimat egy dühös ordítás szakította félbe. A vámpír, akire ráugrottam feleszmélt, és megpróbált lelökni magáról. Én beleharaptam, amire ő felkiáltott. Én is felüvöltöttem és tovább támadtam az ellenfelemet, amíg az mozgott. az életemért és a szerelmem életéért harcoltam. Miután az elsővel végeztem rögtön ugrottam a következőhöz és így tovább. Úgy tűnt nyerésre állunk, amikor hirtelen egy kiáltás szakította félbe a csatát.

Aro ott állt a harcmezőn kívül. Ránéztem és rémületemben eleresztettem a vámpírt, akit épp a földhöz szegeztem mancsommal. Mattet tartotta a kezében, aki próbált kiszabadulni, de nem sikerült neki. Azonnal visszaváltoztam és elindultam feléjük.

-Ereszd el! Azonnal ereszd el! – Az őrület vezetett. Valamit tennem kellett, hogy megmentsem szerelmemet.

Aro nem válaszolt, csak gúnyosan mosolygott.

-Még, hogy nem lázadtok ellenünk? Komolyan azt hittétek, hogy nem tudok róla?

Carlisle előrébb lépett. Arcán szomorúság tükröződött.

-Mi nem lázadtunk ellened. De azt nem nézhetjük tétlenül, hogy ártatlanokat kényszeríts olyan dolgokra, amihez semmi közük. Matthew nem közénk való, mégis bevettétek magatok közé.

-Ő akart csatlakozni hozzánk!

-A törvényeket akkor is be kell tartani. Te szegted meg először a törvényeinket. Nem hibáztathatsz mást. Engedd el a fiút!

-Nem! Valakinek bűnhődnie kell és az ő lesz. – A szavait tettek is követték.

-Neeeeeeeeee! – ordítottam és rohanni kezdtem feléjük. Akkor már tudtam, hogy késő, mégis rohantam és közben láttam, hogyan öli meg a számomra legkedvesebb férfit a vámpír. Szaladtam, ahogy csak tudtam, de belépett elém valaki, aki elkapta a derekamat.

-Várj! – kiáltotta Sam, aki azonnal jött megvédeni engem. Én nem akartam meghallani szavait, így kapálózni kezdtem a kezében. – Nem tudsz már rajta segíteni. – Remegtem, látni akartam mi van Matt-tel, látni akartam még egyszer utoljára. Közben Sam próbált a másik irányba húzni.

-Seth! – hallottam a hangját. Sam forgolódva kereste az öcsémet, amíg engem húzott kifelé a teremből. – SETH! – kiáltotta még egyszer, amire ott termett egy farkas, az öcsém. – Vidd ki innen és vigyázz nehogy visszajöjjön. – kiabálta túl az újonnan elkezdődött csatazajt.

Seth visszaváltozott emberré és átkarolt. A lábam teljesen elgyengültek, így összecsuklottam. Ő fölém hajolt és felvett az ölébe. Amikor kiértünk a hosszú folyosóra, leültetett a fal tövébe és odabújt mellém.

Most kezdtem csak felfogni igazából mi is történt: Matt meghalt, nincs többé. szemeim könnybe lábadtak és végül kibuggyantak. Seth átölelt, de nem szólt semmit. Nem próbált vigasztalni, nem mondott semmit, csak simogatta a vállamat és várta, hogy vége legyen mindennek. Szorosan magamhoz húztam, ő pedig egyre erősebben ölelt.

Valószínűleg elaludhattam, mert amikor felébredtem, már egy kocsiban ültünk. Seth vállán volt a fejem és mellettem ott ült Sam is. Alice vezetett. Fejem kissé kótyagos volt, de jól tudtam mi történt. Nem szóltam semmit, csak felültem. Senki sem szólt hozzám, de észrevették, hogy felkeltem. Némán folytattuk utunkat. Egyedül akartam lenni, hogy rendezni tudjam a gondolataimat.