Sötétség. Mindent felemésztő, szörnyű sötétség. Hol vagyok? Miért van ilyen sötét? Mi történt velem? Ah… Olyan ismerős minden, mégse jut eszembe semmi sem. Sötétség, mélység… minden koromfekete körülöttem. Talán meghaltam volna? Mi történhetett? De ha ez a halál, akkor miért ilyen fájdalmas? Miért érzem úgy, mintha meghasadt volna a szívem? Mintha… üresség költözött volna belém? A szívembe, a lelkembe? A szívem pedig úgy szúr, mintha legalább ezernyi tőr döfködné. Nem, ez nem lehet a halál… ahhoz túl sok itt a fájdalom, a veszteség fájdalma, a kín, és nem utolsó sorban a szenvedés. De akkor mégis mi ez a hely? És miért nem bírok megmozdulni? Mi törté…? Anyu!
***
Edward mereven maga elé bámulva ült az ágy szélén, kezével görcsösen simogatva a Bellával egymásba fonódó ujjaikat.
Lassan egy teljes napja, hogy a lány elájult… és ő, Edward, emlékezett minden egyes kínzó, gyötrelmes, várakozással teli percre…
„Éppen egy hegyi oroszlán édes nedűjének utolsó cseppjeit itta ki, mikor érzékelte, hogy családjának gondolatai mind aggodalmaskodva Alice körül forognak. Felemelte fejét, körbenézett, mire észrevette húgát.
Alice egy fa tövében guggolt, karjait összefonta mellkasa előtt, lassan előre-hátra dülöngélt. Láthatólag nagyon rossz állapotban volt, arcának helyes vonásai fájdalmas vonásokká váltak, miközben üvegesen meredt maga elé, a földre.
Azon nyomban Edward is mellette termett, és próbált kizárólag a lány gondolataira figyelni, hogy megtudja, mégis miféle látomás képes ilyen állapotba hozni őt. De mikor meglátta annak fejében, azt kívánta, bár ne lenne igaz, amit látott, bárcsak csupán egy hamis rémálom lenne. De nem volt az; ezt bizonyította Alice állapota is.
A látomás befejeztével Alice megdermedt, fejét nagyon lassan felemelte, tekintetét Edwardra függesztette, aki lefagyva, mozdulatlanul meredt rá.
– Bella – suttogták mindketten egyszerre, mire a többiek idegesen járatni kezdték tekintetüket kettejük között.
– Mi történt Bellával? – kérdezte aggódva Esme.
– Láttam… – zihálta Alice – Nagyon… rossz állapotban…
Edward lehunyta szemeit, próbálta csillapítani remegését, és azt az egyre kívánatosabb megoldást, hogy most rögtön visszafusson Forksba.
– Miért? – kérdezte meg halkan Alice-től, aki értette, mire is gondol a fiú.
Megrázta fejét, mikor Edward megint a szemeibe nézett.
– Mi történt? – kérdezte Carlisle a tőle megszokott nyugodtsággal hangjában.
Alice gyorsan hadarva felvázolta a többieknek a helyzetet, azt, amit látott.
– Edward – fordult az említett felé Carlisle – Ha gondolod, most rögtön visszamegyünk Forksba. Nem vagyunk messze a várostól, egy órán belül vissza tudunk érni Bellához.
– Köszönöm – nézett rá a férfira hálásan, azzal már ott sem volt.
Elkezdett szaladni, egyenesen Forks felé, azon belül is szerelme apjának házához.
Borzasztóan aggódott. Alice látomásából nem derült ki, hogy mi is történt pontosan a lánnyal, ő csak azt látta, hogy keservesen zokog, miközben majd’ megfullad ettől. Charlie is látszódott, mintha próbálná őt nyugtatni, bár semmi sikert nem ér el, és ő sem volt túlzottan jobb állapotban lányánál.
Ahogy Edward szemei előtt újra felrémlett a látomásbeli Bella, még gyorsabb tempóra váltott. Mélyen, nagyon tompán hallotta a családja aggódó gondolatait, de ezek mindegyike a háttérbe szorult. Most csakis az számított neki, hogy minél hamarabb legyen Bella mellett.”
Halk kopogtatás törte meg a csendet, ami Edward szobáját belengte. A fiú továbbra sem vette le a szemét Belláról, gondolatolvasó révén úgy is tudta, kik jöttek be. Ráadásul ők ketten minden fél órában bejöttek megnézni, változott-e Bella állapota…
Alice odalépett Edwardhoz, kezét a fiú vállára rakta, és szomorú tekintettel nézett rá ájult barátnőjére, majd Edwardra, várva, hogy az felnézzen rá. Alice úgy vélte, az ő hibája, hogy Bella ilyen állapotban van, hiszen, ha jobban figyelte volna a lányt, akkor még idejében megláthatta volna mindezt, és akkor nem így alakultak volna a dolgok…
Edward nem nézett a vállába kapaszkodó lányra, elég volt, hogy a gondolatait hallotta.
– Mondtam már, hogy nem kell vádolnod magad, Alice. Nem te tehetsz róla. De ha minden áron vádolni akarsz valakit, hát itt vagyok én. Hiszen én egyeztem bele a közös vadászatba, én nem voltam mellette, mikor megtudta. Az én bűnöm, nem a tied.
– Nincs igazad…
Carlisle Bella vizsgálásának befejeztével egy bánatos sóhajt hallatott, mire Alice ránézett, de bátyja továbbra is az ágyon fekvő lányt figyelte.
– Nos? Valami változás? – kérdezte mohón követelőzve Alice.
A szemei reménykedően felcsillantak, de ez csupán egy másodperc erejéig tartott. Carlisle nemlegesen megcsóválta fejét.
– Semmi. Ugyanolyan állapotban van, mint már napok óta.
Carlisle és Alice is szomorúan tekintettek Bellára, aki első ránézésre úgy tűnt, mintha csak aludna. Mintha csupán mélyen aludna. De sajnos ez nem volt ilyen egyszerű…
– Gyere, Alice, menjünk ki! – karolta át Alice vállát, mikor az lehajtott fejjel, szomorúsággal tekintetében kifele indult.
– Köszönöm – suttogta megtörten Edward.
Ugyan Alice még bent maradt volna a szobában, ezt Carlisle is nagyon jól tudta és látta, de engedelmeskedett a férfinak.
Mikor becsukódott kettejük mögött az ajtó, Edward újból teljes figyelemmel fürkészte Bellát, de a gyötrő gondolatok és emlékek önkéntelenül is bekúsztak szemei elé…
„Már látszódott Belláék háza az erdő fái közül, mikor végre kissé lassított őrült tempóján.
– Edward! – hallotta Carlisle hangját, de nem állt meg.
Carlisle elé futott, ezzel megállásra késztetve őt.
– Charlie most hívott.
– Mit mondott? – kérdezte aggódva Edward.
– Bella szörnyen rossz állapotba került, miután elolvasta az édesanyja és Phil halálát igazoló, hivatalos papírt.
– Hogy… micsoda? – döbbent meg Edward – Renée… meg Phil is… megahaltak? De hát hogyan?
– Charlie azt mondta, egy benzint szállító kamion, melynek a sofőrje ittas volt, beléjük rohant, mire felrobbantak.
Edward elhűlve hallgatta Carlisle-t.
Ez akkor mindent megmagyaráz. Hiszen Bella nagyon szerette az anyját, természetes, hogy ennyire kiborult. Ráadásul azt mesélte, hogy Phillel is egész jó volt a kapcsolata…
– Oda kell mennünk most rögtön – vágta rá Edward, majd mit sem törődve Carlisle-lal, tovább indult, kikerülve őt.
Carlisle végig mellette haladt, miközben gondolatban még több információt osztott meg fiával.
„Charlie hangja is zaklatott és bánatos volt. Biztosan őt is megviselte a hír, hiszen Renée azelőtt az ő felesége volt, ráadásul az egyetlen lányának az anyja is. Sokan mind a mai napig határozottan állítják, hogy még mindig szerelmes belé. Mindazonáltal szeretné, ha Bellát ellátnánk…”
– Hozzánk visszük, világos – bólintott Edward.
„Nem tudom, hogy ez lenne-e a helyes. Hiszen ha valóban annyira rossz állapotban van, mint amennyire Alice látta, akkor talán…”
– Nem, hozzánk visszük. Utálja a kórházakat, és az csak még jobban felzaklatná őt.
Carlisle egy bólintással jelezte, hogy egyetért fiával. Hiszen ki ismerné jobban a lányt a fiúnál?
Két másodperccel később már az ajtó előtt ácsorogtak, várva, hogy Carlisle kopogására Charlie ajtót nyisson.
– Dr. Cullen, Edward! Végre! – biccentett feléjük Charlie.
Ha ezt letisztáztuk, szólok Charlie-nak, hogy ne magázzon többet, és Carlisle-nak hívjon – döntötte el magában Carlisle.
Mindhárman besiettek a nappaliba, Charlie vezetésével.
Edward négy hosszított lépéssel átszelte a távolságot, mikor látta, hogy Charlie merre tart. Rögtön a kanapén levő Bella elé térdelt, éles szemeivel aggódva mérte fel állapotát.
– Bella! Bella, szerelmem, szólalj meg, kérlek! Nyugalom, édesem, minden rendbe fog jönni. Itt van velem Carlisle is, ő majd megvizsgál téged. Ne félj, minden rendben lesz!
Carlisle elővéve orvosi énjét, alaposan megvizsgálta a lányt, miközben Charlie szipogva, kivörösödött szemekkel toporgott mellettük.
– Hogy van? Mi baja? Miért hörög? – kérdezte aggódva.
– Úgy néz ki, hogy a halálhírek egyfajta sokkos rohamot váltottak ki belőle… – Bár Carlisle még folytatta elemzését, Edward már nem figyelt rá.
Szomorúságtól csillogó szemmel nézett Bellára, de annak mindig beszédes tekintete furcsán homályosnak bizonyult, bár nem a könnyektől. Hallotta, amint hörögve kapkod levegő után, zihál, és ő mégsem tudott segíteni rajta… Legszívesebben átölelte volna, szorosan a karjaiba zárta volna a kis testet, mely most a zokogástól rázkódott, hogy megnyugtathassa, megvigasztalhassa, de mégsem tette. Hiszen akkor még ennyi levegőhöz sem jutott volna…
Majd magában civódva, vágyva bőrének selymes, puha, meleg tapintására, leheletfinoman megsimította járomcsontját.
Bella teste hirtelen megrázkódott, ám a következő másodpercben teljesen mozdulatlan lett. Ezzel a mozdulatlansággal egyetemben viszont a hörgés és zokogás is abba maradt.
– Bella! – kiáltotta kínkeservesen, ijedten megragadva vállait.
Fájdalmas kiáltására a szobában levők rá, majd a lányra kapták tekintetüket.
– Elájult – diagnosztizálta Carlisle.
Edward az arcához szorította Belláét, és könnyek nélküli zokogásba kezdett. De mielőtt még Charlie-nak bármi is feltűnhetett volna a sós könnycseppek hiányától, Carlisle mentette ki a helyzetet azzal, hogy Charlie-nak elkezdte ecsetelni, miszerint a legjobb az lenne, ha Bellát most magukkal vinnék, hiszen most még az orvosi táskája sincs itt.
Edward nem várta meg Charlie válaszát, a gondolatain keresztül úgy is meghallotta válaszát. Karjai közé kapta Bella ernyedt testét, az ajtó felé indult, elmotyogva Charlie irányába egy „részvétem”-et.
Mikor kiért a ház elé, rögtön meghallotta Alice gondolatait, amely Carlisle fekete Mercedese felől jöttek. Egyenest a hátsó ülésekre nyíló ajtót célozta meg.
Amint becsukódott mögöttük az ajtó, Alice feléjük fordult, aggódva szemlélni kezdte az Edward karjai közt tartott Bellát.
– Carlisle mit mondott?
– Szerinte sokkos rohamot kapott, mikor megtudta, hogy Renée és Phil meghaltak. Aztán mikor hozzáértem, egyszerűen elájult.
Alice bűntudatosan lebiggyesztette száját, és egy aprót bólintva nézett fel Edwardra.
– Igen, tudom, hogy Renée és Phil meghalt. Miután elmentetek, jobban figyeltem Bellát, és volt egy látomásom, melyben Charlie felhívja Carlisle-t, hogy elmondja, mi történt. Sajnálom, Edward.
– Nem a te hibád, Alice. Nem tehetsz róla, hogy ez történt.
– Akkor is szörnyű érzés, hogy nem láttam előre, hogy ez lesz…
Beszélgetésüket megszakította az, hogy Carlisle szállt be a kocsiba. Csak azután szólalt meg, miután elindította azt.
– Charlie megkért rá, hogy hadd maradhasson nálunk Bella mindaddig, míg fel nem épül. Nem akarja, hogy a lánya ilyen állapotban lássa őt, az csak mindkettejüknek rosszabb lenne. Azt mondta, hogy több munkát fog vállalni, hogy valamivel el tudja terelni a figyelmét. Külön megkért, hogy vigyázzunk Bellára.
– Ezzel nem lesz gond – suttogta Edward, homlokon csókolva Bellát, majd még közelebb húzta magához.”
Edward lefeküdt Bella mellé, átkarolta derekánál, fejét pedig annak nyakához hajtotta, és suttogva beszélni kezdett hozzá.
– Annyira sajnálom, Bella. Tudom, mennyire nehéz ez most neked. Nekem is az volt, mikor megtudtam, hogy meghalt az apám. Átérzem a fájdalmad, jobban, mint hinnéd – csókolta meg vállát. – Mindazonáltal fel kell, hogy ébredj. Nem maradhatsz így. Mi itt vagyunk, támogatunk, segítünk és szeretünk téged. Hallod, Bella? Szeretlek! Soha nem foglak magara hagyni, megígérem. Csak ébredj fel, édesem! Nyisd ki a szemeidet, kérlek! Kérlek, Bella, kérlek! Nagyon hiányzol, és nem bírom nézni, ahogy itt fekszel, ájultan… Kérlek, szerelmem, kelj fel!
Edward nem bírta tovább, újból könnyek nélküli zokogásba kezdett, melynek hatására az egész ágy vele együtt rázkódott a fájdalmában.
***
Sötétség. Újból, és egyfolytában. Nem oszlik fel, nem tűnik el, nem lesz halványabb sem, csupán néha engedi, hogy hangokat halljak. Hangokat, melyek számomra mind ismerősen, mégis távolian csengnek. Mindig egy angyal hangját hallom. Egy könyörgő, mély fájdalommal teli angyalnak a hangját. Igaz, nagyon tompán és a messzeségből érkezik felém, de érzékelem. Ezen felül pedig valamilyen megmagyarázhatatlan okból érzem, hogy mérhetetlenül nagy szomorúság, bánat lengi őt körbe, az egész lényét. Pedig egy angyalnak nem szabadna szomorkodnia! Egy hozzá hasonló lénynek még csak oka sem szabad, hogy legyen az ilyesmire. Ő maga a megtestesült jóság és szeretet. Egy tiszta lény.
Viszont ez az angyal szinte folyamatosan csak hozzám beszél, és hangjának keserű mivolta sosem csökken, csakis mélyül. Könyörög nekem, kéri, hogy szakadjak el a sötétségtől, legyek vele újból. Ó, ha tudná, mennyire szívesen megtenném! Csupán nem tudom, hogyan kell… Nem akarok neki még több szenvedést okozni, mégse tudok cselekedni ez ellen…
Megpróbálhatnék a sötétség felszínére úszni. Igen. Talán ez beválhat, és akkor végre sikerülne magam mögött hagynom ezt a végtelenül mély sötétséget. Az angyalért mindenképp megér egy próbálkozást, még akkor is, ha netán nem sikerülne semmit sem elérnem. Hisz’ az ő boldogsága az én boldogságom is. Érzem, tudom… Ő vár rám, várja, hogy felkeljek és vele legyek megint. Azt mondta, szeret. Hogy átérzi a fájdalmam, mert egyszer már ő is átélte mindezt. És ha neki sikerült, nekem miért ne? Ő segít nekem, megígérte. És egy angyal sosem szegi meg az ígéreteit.
De mi lesz azután, hogy felébredtem? Mi fog rám várni? Azután is velem lesz? Hiszen megígérte… én mégis félek. De nem; most nem ijedhetek meg. Az angyal már vár engem. Érte pedig bármit képes vagyok elviselni…
***
Edward ugyanúgy ölelte magához Bellát, ahogy azt még hétfő este megtette.
Bár azóta eltelt két várakozásteljes, gyötrő nap, a lány állapota továbbra sem változott semmit sem. Nem javult, de nem is romlott.
Az eltelt napok alatt a család összes tagja bizonyos időközöket bevezetve, rendszeresen feljártak Edward szobájába. Mindannyian aggódtak Belláért, de még Edwardért is, aki azóta ki sem tette a lábát a szobából, mióta Bellát felvitte szobájába.
Továbbra is a hétfő este felvett pozícióban feküdt Bella mellett, haját és arcát gépies mozdulatokkal simogatva.
***
Azonban a negyedik nap kora délutánján Bella hirtelen és váratlanul összerándult, mellkasa vadul hullámzott a rá tört zihálástól, ujjaival görcsösen markolta a felgyűrődött lepedőt.
Edward szemein keresztül azon nyomban megnyugvás suhant át, amint Bella kinyitotta szemeit és életjeleket mutatott - még ha ilyeneket is.
– Edward! – sikította Bella.
– Cssh, nyugalom, kedvesem, itt vagyok! – húzta magához közelebb a törékeny testet, amelyet újból a zokogás rázott.
Edward hallotta családjának megkönnyebbült gondolatait, mikor meghallották, hogy a lány magához tért. De ez a megkönnyebbülés ugyanolyan gyorsan el is tűnt, mint ahogy jött; ugyanis mikor elindultak a lépcsők felé, a kifinomult hallásuk segítségével meghallották a lány kétségbeesett sikítását, amint Edwardot hívja, majd közvetlen utána a zokogásának is részesei lettek.
Esme és Alice először megtorpant a hallottakra, de aztán újból elindultak, gyorsabban, felfele az emeletre. Carlisle azonban útjukat állta. Megcsóválta fejét, elmagyarázta mindannyiuknak, hogy bármennyire is látni akarják Bellát, most hagyniuk kell, hogy legalább egy kicsit lenyugodhasson és feldolgozhassa Renée és Phil halálát. Ehhez pedig Edwardon kívül jobb személyt nem is találhatott volna.
Ugyan látszólag Esmét és Alice-t ez sem igazán győzte meg, egy-egy sóhaj kíséretében mindketten tudomásul vették és csatlakoztak a nappaliba a többiekhez.
Bella mindebből semmit sem érzékelt vagy vett észre. Ő csak sírt és sírt, Edward pedig minél közelebb próbálta vonni magához, miközben nyugtatólag a hátát simogatta. Bár az ingje - amit a többi ruhadarabjával egyetemben már négy napja nem cserélt le, hiszen nem volt rá szüksége - nagy része már csuromvíz volt Bella könnyeitől, őt nem zavarta, nem is érdekelte. Számára csak az számított, de az nagyon, hogy megvigasztalhassa zaklatott szerelmét, akit mindennél és mindenkinél jobban szeretett.
– Edward – zokogta Bella.
– Itt vagyok, édesem – csókolta meg fejénél.
– Phil… meghalt… Érted? – A sírástól és fájdalomtól elcsuklott hangja.
– Tudom, Bella, tudom. Nagyon sajnálom…
– De nem csak ő – rázta meg fejét – Anyu is…
Bella zokogása felerősödött, és Edward biztosra vette, hogy a nappaliból is ugyanolyan tisztán hallják ezt, mintha közvetlen mellettük lennének.
– Sírd csak ki magad, szerelmem, meglátod, az jót tesz. Utána jobb lesz.
– Ho… honnan g… gondo… gondolod?
– Mert már egyszer én is átéltem ezt, és nekem jót tett. De most ne rólam beszéljünk.
Meglepettségére viszont Bella távolabb húzódott tőle, könnyes, gyászos tekintetét pedig ráemelte.
– Azelőtt nem említetted ezt…
Edward sóhajtott, miközben Bella könnyáztatta tincsét visszahelyezte eredeti helyére.
– Nem, mert már nagyon régen történt; nem is érdemes beszélnünk róla.
– De én szeretnék, ha ez nem okoz túl nagy gondot.
Edward összeráncolta szemöldökét.
– Pont most? Miért fontos ez ennyire most?
– Nem muszáj beszélned róla, megértem…
– Félreérted. Én csak nem értem a miértjét.
– Könnyebb, ha elmeséled nekem. Ha eltereled a figyelmem… akkor meg bírok feledkezni arról, hogy… mi történt. Ha tudom, hogy neked milyen volt… talán könnyebben fel tudom úgy dolgozni, túl tudom magam tenni rajta. Nem akarom, hogy lássátok a fájdalmam… Jaspernek éppen elég, hogy érzi azt, amit én is… Nem akarom, hogy más is szenvedjen emiatt.
– Bella, ne mások miatt aggódj most, kérlek! És kevesebbnek se ítéld magad emiatt, mert nem vagy az. Természetes, hogy kiborultál…
Edward mélyen Bella szemeibe nézett, akinek szemeit újra könnyek lepték el, melyek lassan kúsztak végig arcán, mire a fiú mindet letörölte.
– Akkor elmeséled nekem? – kérdezte Bella.
Edward bólintott.
– Mindent megteszek, hogy segítsek rajtad. És ha úgy véled, ezáltal könnyebb lesz, akkor készségesen elmesélek mindent.
Szünetet tartott, majd nagy levegőt véve mesélni kezdett.
– Tizenhat éves voltam, mikor apámat behívták a világháborúba katonának. Tiszteltem és szerettem őt, ahogy az akkoriban elvárt volt. Mielőtt elment volna, megígértette velem, hogy vigyázok mindenre, és ahol csak tudok, segítek az édesanyámnak. Én lelkesedve a rám kiszabott feladattól és a tettvágytól, hogy megmutathassam, mit tudok, örömmel és buzgón ígértem meg.
A szavamat adtam, és be is tartottam az ígéretem; mindenben segítettem az anyámnak. Eleinte még elégedett is voltam magammal, és nem érdekelt, csupán mámorító boldogsággal töltött el a tudta, hogy minden este hullafáradtan tértem nyugovóra. Aztán egyre gyengébb és fáradtabb lettem, kevesebbet tudtam talpon lenni. Anyám úgy vélte, túlhajszoltam magam. Én viszont megfogadtam apámnak, hogy segítek neki, és ebből merítettem erőt a folytatáshoz. Végül viszont annyira magas lázam lett, hogy anyámnak kórházba kellett vinnie. Addigra már ő se érezte egészen jól magát, mint utólag kiderült…
Mikor több órás utazás után végre elértük a kívánt intézményt, anyám a karjaiban cipelve engem keresett meg egy orvost. Akkorra már arra se volt erőm, hogy a saját lábamon járjak. Aztán nehezen talált is egyet. Rögtön, ahogy rám nézett, látta, hogy az akkori halálos kór engem is utolért: spanyolnáthában szenvedtem. Ráadásul azt is közölte velünk, hogy anyám is ugyanabban szenved. Bűntudatom volt, mivel én előbb betegedtem meg, mint az édesanyám, így én fertőztem meg őt. Én sodortam halálos veszélybe, miattam fog ő is meghalni.
Az orvos egy külön részlegbe terelt minket, ahol a többi spanyolnáthában megbetegedett emberek voltak, nehogy megfertőzhessünk más, még egészséges embereket. A bűntudatom napról napra nőtt. Láttam, ahogy anyám szenved, láttam a fájdalmait, amikkel én is rendelkeztem. A tetejébe pedig ott volt, hogy kudarcot vallottam, megszegtem az apámnak tett ígéretem. Hiszen nem hogy vigyáztam volna mindenre, vagy segítettem volna anyámnak, de még meg is fertőztem őt a halálos kórral. Szörnyű bűntudatom volt.
Nem sokkal később pedig jött a levél, ami apám halálhíréről számolt be. Akkor anyám összetört, és feladta a küzdelmet, hogy meggyógyulhasson. Napokig csak sírt, én próbáltam vigasztalni, mindhiába. Én is megtörtem akkor, hiszen az édesapámmal mindig is jó kapcsolatban voltam. Én a fájdalmam egy részét a sírással kiadtam magamból, de az az üresség nem halványult el. Ugyanúgy ott maradt, kíméletlenül. Egyetlen vigaszom volt: az, hogy az anyám még életben van, és szüksége van rám. Ha ez nem lett volna így, nem tudom, mi történt volna. De ott volt, mint egy figyelmeztetőként, hogy rajtam kívül más is van a világon, és nem tehetek semmi őrültséget, csak azért, hogy aztán nekem jobb legyen. Így maradt az, hogy vigaszt és támaszt nyújtok neki, miközben én is rászorultam.
Anyám viszont egy hónapra rá meghalt. A szervezete nem bírta tovább, leállt a szíve, mely fájdalommal és gyásszal volt teli. Én is haldokoltam akkor már, így talált rám Carlisle. A történet folytatását pedig már ismered…
A szobára rövid csend telepedett.
– Sajnálom, nem tudtam – motyogta Bella.
Edward finoman elmosolyodott.
– Nem a te hibád – simította meg arcát.
– Az lehet, de miattam újra át kellett élned azt az időszakot.
– Bella, ennek már majdnem kilencven éve. Ráadásul ez még az emberi életemben történt, és az ilyesfajta emlékeim elhalványulnak, idővel pedig teljesen eltűnnek.
– Igazad lehet – fúrta arcát a fiú mellkasába.
Bellának igaza lett: az, hogy megismerte a fiú múltjának eme részét, az érzéseit az édesapja halálával kapcsolatban, segített neki. Mégpedig abban, hogy el tudja fogadni, hogy ez történt. Hallotta Edward példáját, azt, hogy ő az édesanyjába kapaszkodott, mint mentőöv, hogy ne pusztuljon bele. Neki ott volt ő és a Cullen család, na, és persze Charlie.
– Charlie hogy viseli? – kérdezte hirtelen.
– Őt is megviselte. Carlisle-lal beszélt, és azt mondta neki, hogy a munkába temetkezik, hogy könnyebben menjen neki a felejtés. Aggódott érted, de Carlisle megnyugtatta, hogy nálunk jó helyen leszel. Charlie megkért minket, hogy vigyázzunk rád, és arra is, hogy míg nem lesz teljesen jól, addig csak telefonon beszélj vele. Nem akarja, hogy így lásd őt…
Bella bólintott, majd a szobára újból csend telepedett, mely megtette a hatását a lány számára. Agyába, gondolatai közé önkéntelenül és kíméletlenül kúszott be a gyászhírt hozó levél tartalma, azok a pillanatok, amit anyjával töltött, egészen kislány kora óta, majd amiket már annak új férjével, Phillel együtt, hármasban éltek meg. Szemeibe könnyek szöktek, melyek kíméletlenül csordultak ki. Bár sírt, már koránt sem olyan hangosan tette, mint negyed órával azelőtt.
Edward figyelmét azonban így sem kerülte el.
– Sírj csak, kedvesem, sírd csak ki magad! Meglátod, jobb lesz tőle. És soha ne feledd: velem mindent megoszthatsz, legyen szó bármiről. Rám és a családomra is bármikor számíthatsz. Mi itt vagyunk veled, neked. Nem hagyunk el soha.
– Köszönöm – szipogta.
Pár percig csak Bella sírása törte meg a csendet, de mikor az is elhalkult, majd teljesen kiapadt, Edward a lányt annak álla alatt felemelte két ujja segítségével, hogy belenézhessen szemeibe.
– Akarsz róla beszélni?
Bella megrázta fejét, majd lesütötte tekintetét, mire észrevette, hogy még mindig ugyanabban a ruhában van, mint akkor, mikor Charlie közölte vele a gyászhírt. Zavartan nézett ismét a fiúra.
– Hogyhogy még mindig ugyanabban a ruhában vagyok? Egyáltalán mi történt velem? Nem emlékszem tisztán… – ráncolta homlokát, ahogy megpróbálta felidézni.
– Carlisle szerint sokkos rohamot kaptál. Mikor pedig odaértünk hozzátok, és én az arcodhoz értem, te elájultál. Négy napig feküdtél itt, ájultan.
– Négy napig? – ült fel Bella hirtelen az ágyban.
Edward értetlenül nézett a lány után, aki éppen az ágyról szállt le.
– Most hova mész? – kérdezte, mikor az ajtó felé indult.
– Muszáj bizonyos emberi teendőket elvégeznem – válaszolta, miközben keze már a kilincset nyomta volna le.
Viszont megtorpant, hátrafordult, mire ijedtében összerezzent. Nem hallotta, hogy Edward utána ment, és megállt előtte egy lépésre.
– Nem baj, ugye? – kérdezte Bella.
Edward megcsóválta fejét.
– Nem, persze, hogy nem. Lent várlak a nappaliban, rendben?
– Rendben.
Edward két keze közé fogta Bella arcát.
– Nagyon szeretlek – súgta a lány arcától egy centire.
– Én is szeretlek. De tényleg jobb lenne, ha én most… lefürödnék.
Edward még egy hosszú pillantást megengedett magának, végül leengedte maga mellé karjait, mire Bella kilépet az ajtón, hogy végre a fürdő felé vegye az irányt.
A fiú egészen addig állt mozdulatlanul a szobájában, míg meg nem halotta, hogy halkan becsukódik a fürdőszoba ajtaja Bella mögött. Akkor ő is elhagyta a helyisége, és a nappali felé indult.
Már az utolsó lépcsőfokoknál járt, mikor Alice és Esme egyszerre szegődtek a két oldalára, és kezdték őt faggatni Bella állapotáról.
– Hogy van? Jobban van már? Most hol van? De ugye nincs nagyon maga alatt?
– Fel tudja dolgozni? Beszéltetek róla? Miért nincs most veled? Talán lefeküdt aludni?
Edward elsétált a kanapéig, nyomában Esméékkel, leült rá, beletúrt hajába, majd mindkét kezével a térdére könyökölt, míg arcát elrejtette a többiek elől a tenyerébe.
– Hagyjátok, had jusson szóhoz – mondta Carlisle Esmének és Alice-nak.
Azok ketten elhallgattak, és mindketten Edward mellett foglaltak helyett. Míg Esme csak ült és várta, hogy fia megszólaljon, addig Alice végigsimított Edward karján. Erre a reakcióra Edwardban a bánat és a fájdalom egyvelege keveredett, ami nem kerülte el Jasper figyelmét. De még mielőtt megkérdezhette volna, Edward már válaszolt is fel nem tett kérdésére.
– Bella kissé furcsán viselkedik. Szokatlanul.
– Ez alatt mit értesz? – kérdezte Carlisle.
– Nem is tudom pontosan… – majd elmesélt mindent, ami fenn a szobában történt kettejük közt.
– Úgy vélem, ez mind természetes a részéről. Hiszen, ahogy mondtad, nagyon szerette az anyját. Most pedig meghalt. Természetes, hogy így viselkedik, ennyire furcsán, szokatlanul a számodra. Adj neki egy kis időt, míg feldolgozza! Te tudhatod a legjobban, mennyire nehéz ez most neki. Amíg pedig ez nem sikerül neki, addig számíthatsz további furcsaságokra a részéről.
Eszmecseréjüknek egy fentről hallatszódó, hatalmas puffanás vetett véget.
– Bella! – állapította meg kétségbeesetten Edward.
Alice és ő egyszerre értek fel, de a fürdőbe egyedül Alice nyitott be, mivel egyikük sem tudta, mennyire van felöltözve a lány.
– Uramisten, Bella, jól vagy?!
Bella egy szál törülközőbe csavarodva, háton feküdt a fürdőkádban, száját pedig egy halk nyögés hagyta el, mikor meglátta, hogy Alice rohamosan közelít felé.
– Ne gyere közelebb, kérlek… – próbálta figyelmeztetni őt.
– Ugyan, Bella, csak segíteni akarok… oh! – torpant meg Alice, mikor észrevette, hogy a lány keze vérzik; azonnal leállította légcseréjét.
Bella ijedtében nem tudta, mivel nyomhatná el az egyre szélesebb csíkban ömlő vérét, ami segíthetne Alice-nak. Látta Alice szemeiben, hogy az egy pillanatra sötétebb lesz, pedig már amúgy sem volt annyira aranyszínű, mint azt megszokta, mire nem gondolkozott tovább, csupán cselekedett. Nem törődve azzal, hogy rosszul lesz a vértől, bekapta kezének azon részét a szájába, ahol az vérzett.
Alice kikerekedett szemekkel, döbbenten figyelte, mit művel barátnője.
– Bella, jól érzed magad? – kérdezte, mire az bólogatott. – Nem ütötted meg magad nagyon? – Bella nemet intett fejével. – Oké. Akkor, én most kimegyek. Te pedig öltözz fel, Edward kint fog várni rád. Utána pedig majd a nappaliban Carlisle ellátja a sebed.
Bella bólogatott, jelezve, hogy megértette. Alice kisétált a fürdőből.
Mikor becsukta maga mögött az ajtót, újra fellélegzett.
– Mi történt? Nem esett baja? – vonta kérdőre Edward.
– Megcsúszhatott a kádban, mire a keze elkezdett vérezni. Megkértem, hogy öltözzön fel. Lemegyek szólni Carlisle-nak. Megvárnád őt és lekísérnéd?
– Persze.
– Rendben. A nappaliba hozd! – utasította, majd eltűnt.
Bella két perccel később, immár tiszta ruhában, lépett ki a fürdőszobából, miközben sebes kezét szorongatta.
– Jól vagy? – lépett hozzá közelebb Edward.
– Vérzik a kezem – figyelmeztette Bella, de a fiút látszólag nem zavarta.
– Tudok róla, mondta Alice. De máshol nem ütötted meg magad? – kérdezte aggódva.
– Nem fáj máshol.
– Rendben. Akkor gyere, leviszlek a nappaliba Carlisle-hoz.
Bella tiltakozni akart, miszerint le tud menni ő egyedül is, de mikor Edward a karjaiba kapta, egyfajta nyugodtság öntötte el szívét, s lelkét egyaránt. Úgy érezte, a fiú karjaiban semmi rossz nem történhet vele, mert ő megóvja őt. Biztonságban érezte magát.
Edward levitte őt a nappaliba, ahol rajtuk kívül már mindenki ott ült, de senki sem lélegzett, csakis Carlisle, Edward és Bella. Jasper egyik oldalán Emmett, míg a másikon Alice ült, a kanapé mögött pedig Rosalie állt.
Bella szorosan behunyta szemeit, mikor meglátta az első aggódó szempárt. A vér miatt már amúgy is rosszul érezte magát; kezdett hányingere lenni és látása is egyre jobban vált homályossá.
Carlisle szemügyre vette a sebet, majd gyorsan és szakszerűen ellátta.
Míg Carlisle Bellát ápolta, addig Edward folyamatosan a lány arcát tanulmányozta, ami néha meg-megrándult a fájdalomtól, és ami egyre sápadtabb lett.
– Bella? Jól vagy? – kérdezte.
Bella nem válaszolt, csak megcsóválta fejét.
Edward idegesen nézett fel apjára, aki fél szemmel Bellát figyelte. Edward félt, mivel tudta, hogy Bella sose szokta bevallani önszántából, hogy nem érzi jól magát, csakis akkor, ha nagyon rosszul volt.
– Hol fáj, Bella? – kérdezte Carlisle.
Bella megint megrázta fejét, szorosabban lehunyva szemeit.
– Bella… – kezdte volna Edward, de az említett halkan közbeszólt.
– Kérlek… csókolj meg!
Edward meglepődve nézett le az ölében fekvő lányra, de azért lassan felé hajolt.
– Edward, ne! – szólt közbe ijedten Alice, mire mindenki rákapta fejét, csak Bella és Edward nem. – Már legalább négy napja nem vadásztál!
– Alice, Edward csupán meg akarja őt csókolni – szólalt meg Jasper, érezve Alice-ban a hirtelen támadt idegességet.
– Igen, tudom. De mikor a fürdőben észrevettem, hogy Bella vérzik, ő… ő egyszerűen bekapta a kezének véres részét a szájába!
A szobában minden szempár az immár csókban összeforrt párosra meredt kikerekedett szemekkel.
Edward megérezte Bella vérének számára összetéveszthetetlen utóízét annak szájában, de nem bírt elhúzódni tőle, mert a lány mindkét kezével közelebb húzta őt a tarkójánál levő hajába kapaszkodva. Edward torkában fellángolt az éhség, de megpróbálta elnyomni a kínzó égetést, és csakis Bellára koncentrálni. Ez korábban már bevált nála, akkor most miért ne? Nem akarta bántani őt, kizárólag örömöt akart neki okozni.
Hallotta, amint a körülöttük levők gondolatai mind Alice elmondottai körül forognak. Őt is ugyanúgy, mélységesen megdöbbentette, hogy Bella ezt tette, miközben mindig is határozottan rosszul volt a vértől.
Majd hirtelen Alice gondolatain keresztül a lánnyal együtt nézte végig, amint nem lesz köztük semmi probléma, nem fog baja esni Bellának. Ettől mind ő, mind Alice megnyugodtak. Azonban érezte, hogy Bella egyre hevesebben zihál, így most már erőteljesen húzódott el ajkaitól, egy utolsó puszit nyomva rá. Szája boldog mosolyra húzódott, míg Bella csak hálásan pillantott fel rá.
– A kezed leápoltam, most már minden rendben – szólalt meg Carlisle.
– Köszönöm – pillantott most a férfira hálásan Bella.
Óvatosan felült a kanapén, térdeit felhúzta, karjaival átkarolta azokat, fejét pedig a térdére hajtotta.
Edward közel húzódott hozzá, átkarolta derekánál, ezzel elérve, hogy a lány feje a vállára boruljon. A fiú arcáról azonban hamar eltűnt a mosoly. Bella szemeibe könnyek szöktek, melyeket zavartan törölt ki onnan.
Emmett nem bírta tovább nézni, ahogy Bella szomorkodik, így minden áron el akart sütni egy poént, amivel megnevettethetné.
– Ugyan, Bella! Legalább a smárolás felvidíthatna, főleg, az ilyen extrém, véres smárolás – nevetett, de senki nem nevetett vele együtt.
Esme Rosalie-val egyetemben fejen kólintotta Emmettet, de az tovább folytatta.
– Egyébként pedig nem is tudtam, hogy ennyire éhes vagy, hogy arra kelljen fanyalodnod, hogy te is vért igyál – mosolygott.
– Emmett! – szólt rá szigorúan Rosalie, Esme, Alice és Edward is.
– Jól van, jól van, befejeztem – dörmögte Emmett.
– Erről meg is feledkeztem – csapott a homlokára Edward. – Azonnal csinálok neked valami ehetőt, Bella, hiszen már rég ettél – mondta, miközben felállt. – Csoda, hogy nem lettél rosszul. Gyere, csinálok neked valami finomat! – nyújtotta kezét a lány felé, de az megrázta fejét.
– Ne fáradj, nem vagyok éhes!
– Ne hülyéskedj, nagyon rég nem ettél.
– Nem érdekel. Akkor se vagyok éhes.
– Meg is értelek. Undorítóak azok az ételnek nevezett dolgok – bólogatott Emmett, bezsebelve Esmééktől egy-egy rossz pillantást.
– Muszáj lesz enned – fűzte tovább Edward.
– Nem.
– Isabella! – mondta ki Edward a lány teljes keresztnevét, mire az összerezzent.
Hiszen Edward csak akkor szokta így hívni őt, ha elfogy a türelme. Máskor nem.
– Ne akard, hogy kényszerítselek! – mondta már gyöngédebben Edward, miközben leguggolt elé, kezeit a lány térdeire téve.
Alice és Esme kisurrantak a konyhába, hogy valami ételt készítsenek Bellának. Rosalie Emmettel és Jasperrel együtt az emeletre vonultak fel. Carlisle még várt egy másodpercet, míg kérdőre vonta fiát, segítsen-e meggyőzni Bellát. Mikor az nemet intett, ő is felment a szobájába.
– Nem bírok enni, érted? Egy falat se menne le a tokomon… – suttogta Bella, mikor már csak ketten voltak.
– Megértelek, de te is tudod, hogy valamit enned kell. Nem hagyhatod el magad. Én is együtt érzek veled, de enned akkor is kell – Bella konokul megrázta fejét. – A kedvemért se?
Bella felsóhajtott.
– Nem ígérek semmit, mindazonáltal megpróbálom. A kedvedért. Csak, kérlek, maradj velem – ragadta meg a fiú karját.
– Megígérem. Sőt, ha kell, én foglak megetetni – mosolyodott el.
– Az vicces is lenne – viszonozta halványan a lány.
„Edward, kész vagyunk! Jöhet Bella enni.” – adta fia tudtára Esme.
– Na, gyere, menjünk! – húzta fel a lányt a kanapéról.
Edward bevezette Bellát a konyhába, ahonnan addigra már Esme és Alice eltűntek.
– Jó étvágyat! – tolta Edward Bella elé a kései ebédjét.
– Köszönöm.
Bella fintorogva enni kezdett. Az első falat lenyelése után azonban gyomra hangosan felkordult, jelezve éhségét és ürességét.
– Hallom, mégiscsak éhes vagy.
Bella nem reagált semmit, gépies mozdulatokkal fogyasztotta el ebédjét.
Mikor végzett, Edward elvette előle az üres tányérját, evőeszközeit és poharát; elmosta őket. Megfordult, mire látta, hogy Bella vele szemben álldogál, a pultnak támaszkodva, őt fürkészve.
A lány kinyújtotta felé egyik kezét, Edward pedig utána nyúlt és szorosan elé lépett. Egyik karjával átkarolta, míg a másikkal összefonták ujjaikat. Bella a szabad kezével beletúrt a fiú hajába. Miközben beszélt, folyamatosan annak haját túrta.
– Emmettnek igaza van.
– Miben is? – vonta fel szemöldökét Edward, akinek felettébb jól esett ez a kis kényeztetés.
Bella megragadta a fiú inggallérját, közelebb húzta magához, így csupán pár milliméter választotta el őket egymástól. Bella felsőteste hozzá-hozzáért, amiért az hevesebben lélegzett. Edward szája féloldalas mosolyra húzódott.
– Legalább a smárolás felvidíthatna – mosolyodott el a lány is.
Majd nem bírta tovább, mohón kapott a fiú szája után.
Hiszen a fiú jelenléte elfeledteti vele a fájdalmát. Megpróbál a kedvére tenni, megnevettetni őt, boldoggá tenni. És bár neki az anyja sokat jelentett, szerette őt, azóta, hogy elköltözött Phoenixből, már nem olyan volt a kapcsolat kettejük között, mint régen, és ezt mind a ketten érezték, tudták. Amikor Bella Phoenixben kórházba került, az anyja igyekezett kihasználni az időt, többet lenni és beszélgetni a lányával, sőt, rá is akarta őt beszélni, hogy költözzön vissza hozzájuk. De a lány nem adott alább makacsságából és határozottságából; Forksba tért vissza. Már akkor sejtette, amit mostanra már teljesen biztosan tudott: nem bírt Edward vagy akár a többi Cullen nélkül élni. És az, hogy ők itt voltak neki, szerették őt, elég erőt adott neki a továbblépéshez.
Bella kihúzta ujjait a fiúéi közül, majd továbbra sem szakítva meg a csókot, mindkét kezével beletúrt annak tarkójánál a hajába, közelebb vonva őt magához.
Edward belenyögött a csókba; hiszen számára is sok idő telt el azóta, mióta utoljára csókolták így egymást. Újból szabad kezével kitapogatta a konyhapultot, keresve olyan dolgokat, amelyek megakadályozhatják abban, hogy Bellát oda ültethesse. Tapogatásával a pultról levert egy gyümölcsökkel teli üvegedényt, mely a földre esve apró darabokra tört. Edward nem foglalkozott vele, helyette megragadta Bellát a csípőjénél fogva, és felültette őt a pultra.
Bella viszont összerezzent a hirtelen zajtól, mire kissé oldalra fordította fejét, szemeit pedig kábán kinyitotta, hogy megkeresse a zaj forrását, miközben próbált minél több levegőhöz jutni.
Edward viszont nem tétlenkedett; miközben a lány oldalát simogatta, ajkaival annak nyakát kezdte kínzó lassúsággal csókolgatni. Azonban így is észrevette a lány kutató, kíváncsi pillantását, mire válaszolt neki, miután újból lehunyta szemeit.
– Csak… az… üvegedény… volt – morajlotta a nyakába, miközben folyamatosan puszikkal hintette be azt.
Bellát kirázta a hideg; újból vágyott a fiú csókjára, így közrefogta annak arcát, ajkát pedig a fiúéra tapasztotta. Edward belemosolygott a csókba; ő is ugyanannyira vágyott már erre, mint Bella.
A lány teljesen elvesztette fejét, annyira elmerült a csókban. Kezeit végighúzta a fiú felsőtestén, egészen az ing aljáig, mire érezte, hogy a fiú még szorosabban húzódik hozzá. Egy hirtelen ötlettől vezérelve mindkét kezét becsúsztatta a fiú ingje alá.
– Bella – nyögött fel Edward.
A lány felbátorodva, ám lassan, felfelé haladt kezeivel annak ingje alatt. Ahogy egyre feljebb ért, Edward csókja úgy lett egyre követelőzőbb, vadabb. Végül ő is a lány felsője alá rakta kezeit, bár ő annak hátánál húzta felfelé kezeit.
Még a háta közepénél sem járt, mikor mindketten meghallották Emmett kuncogó hangját.
– Hmm, Alice, nem azt mondtad, hogy Bella a konyhában eszik? Nem is tudtam, hogy Edward emberi kajának minősül – nevetett Emmett, mire Bella ijedten húzta ki kezeit Edward ingje alól, és húzódott hátrébb a pulton.
Ez viszont igen rossz ötletnek bizonyult…
Már amikor Edward felültette őt, akkor is eléggé a szélénél ült, de így félig lelógott róla. Nem bírta megtartani egyensúlyát, mire hátra fele kezdett zuhanni. Ám még mielőtt találkozott volna a kővel, elölről két kar fogta őt meg a karjánál, visszahúzva őt, de a hátánál is két kar tolta vissza a pultra.
– Jól vagy? – aggódott Edward.
Bella bólintott; fülig vörösödve nézett a háta mögé, ki is volt az, aki még segített Edwardnak megelőzni a bajt. Ahogy hátra nézett, Alice-t pillantotta meg.
– Köszönöm – suttogta neki halkan.
Alice elmosolyodott.
– Nem tesz semmit.
Alice megkerülte a pultot, míg Bella Edward segítségével lekászálódott.
– Mostantól amúgy mindig itt fogtok csókolózni? Csak azért kérdezem, hogy tudjam, ha esetleg innen megint furcsa zajokat hallanánk, hogy azok ti vagytok – mosolygott kajánul Emmett.
– Jaj, Emmett, hagyd már őket! Úgy beszélsz, mintha tőled és Rose-tól nem lenne hangos a ház sok esetben nap, mint nap – vágott vissza Alice.
Edward szélesen vigyorgott, míg Bella szégyenlősen lehajtotta fejét. Emmett viszont nem szólt semmit, megrántotta vállait, és mosolyogva kisétált.
– Jobban vagy, Bella? – fordult barátnőjéhez Alice.
Mind a hárman értették, mire is céloz a lány.
– Alice… – kezdte volna Edward, de Bella közbevágott.
– Hagyd csak! Igazából még magam sem tudom, hogy vagyok. Ugyanolyan rossz, hogy ez történt, de már nem fáj annyira… egy kicsivel jobb.
Bella elhallgatott, szemeibe könnyek szöktek.
Alice átszelte a köztük lévő távolságot, és megölelte őt. Bella megszorította Alice-t, miközben lehunyta szemeit, nehogy kicsorduljanak könnyei.
Hosszú pillanatig álltak így, míg nem Alice elhúzódott tőle.
– Nekem bármit elmondhatsz, tudod.
– Tudom… és köszönöm.
– Ne köszönj semmit! Ez a legkevesebb. Na, én most magatokra hagylak. Aztán semmi búslakodás!
– Igyekezni fogok – ígérte Bella.
Edward közelebb lépett hozzá, és átkarolta derekát.
Alice mielőtt még kiment volna a konyhából, egy gyors puszit nyomott Bella arcára. Edward erre féltékenyen felmordult, de Alice már ott sem volt. Így morgása nevetésbe váltott át, és ő is arcon puszilta szerelmét - igaz, a másik oldalon.
AJÁNLOM AZ OLDALT
