– Cssh, cssh, nyugalom, Bella!

Bella zihálva felnézett az őt fogó alakra, mire megnyugvással töltötte el a tudat, hogy Edward az.

– Edward! – kiáltotta ijedten, majd olyan szorosan hozzábújt, ahogy csak tudott. –  Én… megijedtem… nagyon!

Edward védelmezőn vonta magához, érzékelve félelmét.

Bella kikukkantott a fiú  válla fölött, az árny után kutatva, de az sehol sem volt.

– Miért szaladtál el?

Bella elhúzódott szerelmétől, megragadta annak könyöke fölött mindkét karját, míg Edward a lány könyökénél tartotta őt.

– Sajnálom… nagyon sajnálom! Már az első alkalommal el kellett volna mondanom, tudom! De akkor még azt hittem, csak képzelődtem… de most… most már tudom, hogy nem. Sajnálom.

– De mit, Bella? Mi történt, édesem? – nézett aggódva szerelmére Edward.

– Az árny…

– Árny? Miféle árny? Miről beszélsz?

– Ma láttam harmadjára. Mindig az erdő körül vettem őt észre. Pontosabban, annak a szélén. Először akkor, mikor Alice visszavágott neked, mire te az ablakon keresztül másztál be a szobádba. Még meg is kérdezted, mi történt, hogy ilyen zaklatott vagyok.

– Igen, emlékszem. De még mindig nem értem…

– Tudom, hogy hibáztam, hogy nem árultam el neked már akkor, de azt hittem, őrültség és csak képzelődöm. De aztán jött a második eset… akkor éjjel történt, mikor Tanya a konyhában beszélgetett velem. Még azelőtt megláttam, mielőtt Tanya megjelent ott. A harmadik eset pedig ez volt… Edward, ha tudnád mennyire bánom már, hogy nem mondtam el… sajnálom! Nem voltam biztos magamban, és nem akartalak felzaklatni holmi árnyakkal. Számtalan alkalmam lett volna rá, hogy megosszam legalább veled, de én mindet elszalasztottam. Ne haragudj, kérlek!

Edward magához ölelte Bellát, akinek halk sóhaj tört fel mellkasából.

– Nem haragszom. Ugyan kissé rosszul esett, hogy nem osztottad meg velem, de ugyanakkor megértelek. Én se szeretlek téged felzaklatni.

– Sajnálom – motyogta Bella.

– Tényleg nem haragszom, nem kell bocsánatot kérned, már úgyis megtetted.

– De akkor is bánt, hogy ezt tettem.

– Hát akkor felejtsd el! Most már mindent elmondtál, nemde? – nézett a lány szemeibe.

– Igen, így van. Megígérem, ezentúl mindent megosztok veled. Még azt is, amiről úgy képzelem, őrültség, akárcsak ez. Hol vannak a többiek? – nézett körül Bella a tisztáson, ahol rajtuk kívül senki más nem volt.

Edward arca hirtelen megtelt feszültséggel.

– Megérezték egy vámpír szagát, így a nyomába eredtek, míg én utánad jöttem.

– Egy idegen vámpír?

– Nem egészen. Carlisle-nak nagyon ismerős az illata, ahogy a többieknek is, akik közelebb voltak az erdőhöz, és a szél feléjük sodorta az illatot. De egyikük sem bír rájönni, kit is éreztek meg, mert csak egy fél másodperc volt az egész.

– Akkor most az erdőben keresik?

– Igen. Erről jut eszembe… Hova is indultál pontosan? Láttam, hogy az erdő fele… Bella, csak azt ne mond, kérlek, hogy azután az árny után!

Bella bűnösen lehajtotta fejét.

– Pedig így történt. Kíváncsi voltam rá, hogy ki lehet, és kihasználtam az alkalmat, hogy annyira nem figyeltek…

– Bella, ez veszélyes és felelőtlen dolog volt részedről! – rótta meg. – Bajod is eshetett volna… – vált hirtelen gyöngéddé.

– De nem esett.

– Nem. Most szerencsére nem – simította meg arcát.

– Edward. Mi van akkor, ha az a vámpír és az árny egy és ugyanaz a személy? – kérdezte a fiú véleményét a szörnyű gyanújáról Bella.

Edward elgondolkozva meredt rá, kezeit levette arcáról.

– Végülis lehetséges… lehet, hogy igazad van. Ez megmagyarázza, miért nem ismertük fel hamarabb. Hisz’ mindig akkor láttad, mikor egyedül voltál, kivéve most. Hmm…

– Edward!

Bella összerándult Alice hangjától, mire Edward közelebb vonta magához.

Alice mögött ott voltak a többiek is, akiknek arca mind nyugodt volt. Túlságosan nyugodt…  Ráadásul szinte mindannyian az erdőt fürkészték.

Bella érezte, hogy Edward megdermed mellette, és karjaival szorosabban öleli magát, tekintetével pedig már ő is a sötétségbe borult erdőt kémleli.

– Nem, az nem lehet.

Bella felnézett a fiú  arcába, mely most aggódó és dühös volt leginkább.

– Mi történt? – kérdezte idegesen.

– Majd otthon mindent elmesélünk, Bella – szólalt meg Carlisle. – Most inkább hazamegyünk. Gyerünk! – adta ki az utasítást.

Edward felkapta Bellát, és szélsebesen elkezdett rohanni vele. Most nem bírt arra koncentrálni, hogy a lány netán rosszul lesz ettől a gyors iramtól. Ő csak minél hamarabb biztonságban akarta tudni őt. A Cullen család többi tagja mögöttük futottak, mindannyian az erdőt kémlelve. Bellának egyre rosszabb érzése lett, és most kivételesen nem a futás rémisztette meg… 

Mikor már a Cullen házban voltak, Edward továbbra sem engedte el Bellát egy másodpercre sem; egyenest a kanapé fele indult el vele. Leült rá, ölébe húzva szerelmét.

Alice Jasper mellett maradt; az egyik ablak mellé sétálva fürkészték a kinti tájat.

Rosalie Esmével együtt leültek Belláék két oldalára, közrefogva őket.

Emmett hatalmas vigyorral arcán  ült le a szőke lány mellé.

Carlisle Belláékkal szemben foglalt helyet, kezeit összekulcsolta, miközben térdére támaszkodott könyökével.

Bella nem bírta tovább azt a feszültséget, ami az egész helyiséget belengte, így ijedt hangon szólalt meg. Számára túlságosan is ismerős volt a kialakult helyzet…

– Mi történt?

Carlisle Bellára emelte tekintetét, de helyette Edward szólalt meg. A feszült idegesség a hangjában is érződött, nem csupán a mozdulataiban.

 – Emlékszel az árnyra? – Bella felé fordulva bólintott. – Most már biztos, hogy az az árny egyenlő azzal a vámpírral, akire Carlisle felfigyelt.

– Felismertétek, hogy ki az, ugye? – fordult az említett felé.

– Igen.

– És, ki az? – sürgette Bella.

– Victoria.

Bella ledermedt, szemei a döbbenettől elkerekedtek. Nem akart hinni füleinek, miszerint James párja, Victoria visszatért Forksba. Hogy többször látta őt az erdőben ácsorogni, miközben őt figyelte. Vajon csak arra várt, hogy egyedül legyen és megtámadhassa? Hiszen mikor a konyhában volt egyedül, akkor megindult felé, igaz, lassan. Vajon tényleg ezt akarja? Megtámadni őt?

– Azért jött, ugye? – kérdezte kiszáradt torokkal, mire mindenki rámeredt. – Értem jött, igaz?

– Nem tudhatjuk biztosan, de… ez a legvalószínűbb, amire gondolhatunk. Meg akarja bosszulni James halálát… – ejtette ki Carlisle a száján azokat a szavakat, amiket Bella a leginkább nem akart hallani.

Edward idegesen figyelte Bellát, várva, miként fog reagálni a hallottakra. Látszólag ugyanolyan nyugodt volt, mint előtte, de ezt a látszatot merőben ellenezte zihálása és őrült ütemben dobogó szíve.

– Ne aggódj, Bella, minden rendben lesz! Nem engedem, hogy akár egy ujjal is hozzád érjen. Ne félj, vigyázok rád! – próbálta megnyugtatni kedvesét.

Bella alig láthatóan megrázta fejét.

– Most mihez kezdünk? – kérdezte aztán, mintegy figyelemelterelésképp.

Edward azt hitte, rosszul hall, mikor a lány többes szám első személyben tette fel kérdését.

– Te természetesen semmit sem fogsz csinálni. Nyugton maradsz, nem követsz el semmiféle őrültséget. Ha pedig újból meglátod, szólsz nekünk. Bármelyikünknek. Annak, aki a legközelebb van – mondta ellent mondást nem tűrően Edward. – Készülj fel arra is, hogy ezentúl egy percre sem foglak szem elől veszteni. Huszonnégy órás megfigyelésem alatt leszel; egy percig sem lehetsz egyedül ezentúl – tette hozzá komolyan.

– Oh, közös fürdések. Szuper – nyögte Bella.

Emmett felröhögött; Edward egy szigorú pillantással „jutalmazta”.

– Ez a beszéd, Bella! – nevetett Emmett. – Nem is kell félned, elbánunk mi vele – mondta magabiztosan, ököllel csapkodva tenyerébe.

– Természetesen akkor majd Alice vigyáz rád – szűrte Edward a fogai közt.

Bella ismét felnyögött, kétségbeesetten.

– Nem hiszem, hogy Victoriának az lenne a terve, hogy fürdés közben belefojtson a vízbe.

– Nem érdekel, mit hiszel és mit nem. Akkor se fogsz egyedül maradni, érted? – lett egyre idegesebb Edward.

– Edward, nyugalom – szólt közbe Jasper.

– De hát…

– Nincs de, Bella! –  üvöltött fel Edward, mire Bella összerezzent.

Azelőtt még soha, egyszer sem üvöltött vele a fiú, és most ijesztően hasonlított a kilétére: egy vámpírra. Szemei hirtelen elsötétültek, arckifejezése a lány számára most kifejezetten rémisztő volt. Teste megfeszült, karjai vasmarkokként szorították magához a lányt.

Bella ismerte már annyira Edwardot, hogy tudja, nem kifejezetten üvölteni akart vele. Sőt, nem is akart volna. Csupán az idegesség és féltés kihozta belőle ezt az énjét. Tudta, hogy nem szerette volna őt megbántani, csupán csak megóvni, de ő makacskodott. Próbálta rábeszélni, hogy legalább az emberi szükségleteinek elvégzésekor hadd legyen egyedül…

– Edward, hogy beszélhetsz így Bellával? Ebben a hangnemben? – adott hangot nemtetszésének Esme.

Edward lehunyta szemeit, felemelte egyik karját, hogy megmasszírozhassa orrnyergét.

– Semmi baj, Esme, én hadakoztam – hajtotta le fejét Bella, és kezdte el a kezeit bámulni, mire hajzuhataga eltakarta arcát.

– Esmének igaza van, jogos a felháborodása. Még ha hadakoztál is, akkor sem lett volna szabad ilyen hangnemet megütnöm veled szemben. Sajnálom. Kérlek, ne haragudj!

– Mondtam már, hogy semmi baj – ismételte halkan Bella. – Alice – emelte rá tekintetét –, akkor felkísérsz?

– Persze – szökkent mellé azonnal a lány.

Bella felállt Edward öléből, mire annak a hátát karoló karja az övé után kapott, és visszafordította maga felé. A lány nem nézett a szemeibe, a földet kezdte el bámulni.

– Tudom, hogy megbántottalak. Nem kell, hogy bárki is ott legyen veled, valahányszor is a fürdőbe mész. Nem kérhetem ezt tőled, főleg nem ezek után…

– Ki fogom bírni. Ha ez megnyugtat téged, hogy nem vagyok egyedül – rántotta meg vállát.

– Tényleg nem muszáj.

– Kibírom.

Edward még várt egy pillanatig, Bella hátha ránéz, de mivel ez nem valósult meg, így lassan ölébe ejtette kezét. Bella ezután Alice-szal ment fel a lépcsőn, szótlanul.

Edward fájdalmasan nézett Bella után.

– Haragszik, igaz? – nézett Jasperre.

– Nem.

– Hát akkor?

– Megijedt tőled, de csak egy egészen kicsit. Majd ezt felváltotta a megértés és önmarcangolás. Azért viselkedik így – bökött fejével a lépcső felé.

– Azt hiszem, kiszellőztetem a fejem – állt fel Edward.

– Menj csak, fiam.

– Nem sokára visszajövök. Addig is vigyázzatok Bellára, kérlek – suttogta, majd azon nyomban távozott.

– Nem kellett volna ráüvöltenie Bellára – csóválta meg fejét Esme. – Mindannyian idegesek vagyunk, hogy újból feltűnt, és valószínűleg Bella miatt, de azért nem ordibálunk…

– Ne ítéld el őt emiatt, Esme – mondta Carlisle.

– Edwardban hirtelen túl nagy lett a feszültség, az idegesség, ezért emelte fel a hangját Bellával szemben. Nem direkt volt – védte Jasper.

– Persze, megértem. Nem lehet neki könnyű. És nem is ítélem el őt. De akkor sem engedhet meg magának ilyen hangnemet vele szemben. Pont vele, aki már annyi mindent kiállt érte.

– Bella tényleg nem haragszik rá. Megérti.

– Mindenesetre most legalább kicsit kiereszti a gőzt – mondta Rosalie.

– A forksi erdő megint megritkul – nevetett Emmett.

– Remélhetőleg már lecsillapodva fog visszatérni… – sóhajtott Carlisle. 

Bella már az Edward szobájában levő ágyban feküdt, pizsamában. Jobb karját a párna alá  rakta, míg balját teste mellett pihentette. Jobb oldalra fordulva bámulta az esőcseppeket, amik a hatalmas üvegfalon szánkóztak lefele. Hiába tudta, hogy hajnali egy körül jár az idő, nem bírt elaludni. Hiányzott neki Edward.

Alice-tól meg is kérdezte, a fiú merre van, mire azt felelte, vadászni ment. Ráadásul a lány legalább annyira támogatta Edward huszonnégy órás felügyeletét, mint maga az ötletgazda.

Most is Edward kanapéján  ült, kibámulva az erdőbe, percenkénti pillantást vetve Bellára.

Halkan kinyílt az ajtó, mire Alice odakapta fejét. Az ajtón át Edward lépett be, a ruhái testével együtt csuromvizesek voltak, csapzott, elázott hajának egy-egy tincse a szemébe lógott.

– Köszönöm, Alice – suttogta Bella számára nem hallhatóan.

Alice biccentett felé, majd Edwardhoz hasonló hangtalansággal hagyta el a szobát.

Edward ránézett Bellára, aki továbbra is az üvegfalat bámulta. Közelebb lépett hozzá, majd leguggolt arca elé, mire az ijedten összerezzent. Edward aggódva nézett bele a barna szempárba, miközben mindkét kezét az ágyra fektette.

Bella viszont csak felemelte bal kezét, és kisimította a fiú egyik tincsét a szeméből.

Edward lehunyta szemeit, ajkát egy sóhaj hagyta el. Bella beletúrt a fiú kócos, szélfútta hajába. Kezét végighúzta arcán, majd leejtette annak ágyon pihenő  kezére.

– Bánom, ahogy az imént viselkedtem veled. Nem lett volna szabad ilyen hangnemet megütnöm veled szemben. Főleg veled szemben! Sajnálom, ígérem, többet nem fog előfordulni.

– Én pedig azt bánom, hogy nem szóltam neked már a legelején az árnyról. De legközelebb ígérem, már az első gyanús kis jelt is szóvá fogom tenni.

– Neked nem kell bocsánatot kérned, szerelmem – csókolta meg a lány kezét.

– Akkor te se bánkódj az előbbi semmiségért.

– Az nem semmiség volt, de rendben. Ha te így akarod… akkor megegyeztünk – mosolyodott el féloldalasan Edward.

Bella is rámosolygott.

– Idefekszel mellém?

– Azonnal, csak előtte átöltözöm valami szárazabb ruhába.

– Engem nem érdekel, hogy vizes vagy.

– Az lehet, de én nem akarom, hogy megfázz – érintette meg játékosan az orrát.

Majd felállt, megkerülte az ágyat, kinyitotta a szekrényt, és sebesen átöltözött. Elővett még egy törülközőt is, amibe gyorsan megtörölte haját, majd mikor úgy érezte, eléggé száraz, a szoba egyik részébe hanyagul elhajította, és befeküdt Bella mögé.

A lány elmosolyodott, mikor Edward a vállától egyre feljebb haladva csókolta meg. A fiú felé fordult, a takaró alatt átkarolta derekát.

Edward a lány nyakát cirógatva szólalt meg.

– Ideje lenne aludnod, egyetlen szerelmem. Későre jár…

– Eddig a hiányod miatt nem tudtam aludni, most pedig azért, mert végre itt vagy – suttogta Bella, közelebb csusszanva a fiúhoz.

– Hmm – mormolta Edward a nyakába. – És hogyan tudnék neked segíteni elaludni?

Edward ajkai pár centire voltak a lányétól.

– Nem tudom – susogta Bella, majd megcsókolta a fiút.

Ez a csók amolyan „kibékülős-csók” volt. Habár egyikük sem haragudott a másikra, mégis úgy érezték, ezzel a csókkal végleg elfelejtették egymással a korábban történteket.

Nem volt hosszú csók, mégis mindkettejük számára kielégítő volt.