*** 
 
 

Bella teljes értékűen csupán másnap reggeltől bizonyosodott meg afelől, hogy Edward koránt sem tréfált a huszonnégy órás felügyelet felől.

Mikor reggel felébredt, Edward behívta Alice-t, hogy kísérje el a lányt a fürdőbe, míg az felöltözik és elvégzi a többi reggeli dolgát.

Mikor pedig Alice mellett lesétált a konyhába, hogy reggelizzen, Esme váltotta fel a fekete hajú lányt. Míg Bella evett, a nő ott maradt vele, hol őt, hol a kinti tájat fürkészve. A reggeli befejeztével Bella megköszönte azt, utána pedig Edward átkísérte őt a nappaliba, ahol rajtuk kívül csupán Rosalie ücsörgött. 

Bellának feltűnt, hogy Jaspert, Emmettet és Carlisle-t nem látta egész délelőtt, így rákérdezett. Azt a választ kapta, hogy Carlisle dolgozik, Jasper és Emmett pedig az erdőt vizsgálják, hátha rábukkannak Victoriára, vagy legalább valami nyomra, amin aztán elindulhatnak.

– Sajnálom, hogy megint ennek teszlek ki titeket – mondta bűntudatosan Bella, észrevéve Rosalie ideges és feszült arcát.

– Rose valóban ideges, de ő most inkább Emmettért aggódik. Nem kell bocsánatot kérned, nem te tehetsz róla – válaszolt Edward, követve Bella pillantását.

– Jól mondja Edward – bólintott Rosalie, majd pillantását újból a TV-re emelte. 

A nappaliba később csatlakozott Esme és Alice is, és együtt nézték a TV-t.

Délután öt órakor mindannyian hallották lefékezni a ház előtt Carlisle autóját, és azon kívül még egyet. Esme állt fel, hogy megnézze, kik jöttek még.

Döbbenten fordult vissza a kanapén ülők felé.

– A rendőrség.

Mindenki értetlenül, kíváncsian várta az érkezetteket. Edward megpróbálta a képessége segítségével a gondolataikból kideríteni látogatásuk okát, de mind a két rendőr a házban gyönyörködött, és Carlisle-nak sem árultak el semmit sem.

Carlisle kinyitotta a két rendőr előtt az ajtót, betessékelve őket.

– Mark? – ismerte fel Bella az egyik rendőrben apja helyettesét.

– Szervusz, Bella! Jó napot! – köszöntötte őket a Marknak nevezett férfi.

A szobában mindenki köszönt, majd Carlisle szólalt meg.

– Nos, akkor itt volnánk. Megosztanák velünk, miért is szerettek volna idejönni? –  érdeklődött udvariasan.

– Bellához jöttünk.

– Hozzám? – lepődött meg a szóban forgó.

Mark társa hátrakulcsolta kezeit, fejét lehajtva kezdte vizsgálgatni a cipője orrát. Kettejük közül azonban Mark volt beszédesebb, így ő szólalt meg.

– Igen. Roppant kellemetlen, hogy tőlünk kell megtudniuk, főleg terád nézve, Bella.

– Ezt… nem igazán értem – zavarodott össze Bella.

– Apád mondta neked, hogy hosszabb bevetésekre jár?

– Igen, de többet sose árult el.

Mark bólintott.

– Nos, ez alkalommal egy többszörös gyilkost üldöztünk. Charlie volt a vezetőnk; mióta Renée meghalt, minden veszélyt vállalt, így ezt is. Csakhogy többször észrevettük, hogy a gondolataiba merül, nem figyel a munkára száz százalékosan. Gyakorlatilag az életével játszadozott ezzel a viselkedéssel. Talán ez volt most is, nem igazán tudom... Szóval, a gyilkos futásnak eredt, mikor édesapádat észrevette. Charlie egymaga utána eredt, közben a rádiója be volt kapcsolva, amin keresztül mindent hallhattunk. Mi is egyből utána mentünk, hiszen tudtuk, hogy most nem olyan, mint régebben. Nem akartuk, hogy ez történjen…

– Mégis micsoda? – fakadt ki Bella, aki már egész testében remegett, mire Edward közelebb húzta magához.

– Charlie meghallotta, hogy jövünk, és hátrafordult, hogy parancsot adhasson ki nekünk, amit a gyilkos is észrevett, mire rálőtt Charlie-ra. Pontosan Charlie szíve fölé lőtt…

– Ne! – sikította Bella.

– Charlie összeesett, én pedig segítséget hívtam hozzá, és vele maradtam, míg a többiek a gyilkost intézték el. Tanúja voltam Charlie haláltusájának, így kötelességemnek éreztem, hogy én osszam meg veled. Édesapád az utolsó szavaival is rád gondolt, és megkért, hogy adjam át neked az üzenetét, mely így szólt: „Légy nagyon boldog Edward és a Cullenek oldalán; felejtsd el a múltat, csakis az új életednek élj!” Mire a mentősök kiértek, Charlie már meghalt. Részvétem, Bella, és őszintén sajnálom, hogy nem bírtam segíteni rajta…

– Részvétem – motyogta Mark társa is.

– Ne, ne, ne, ne! Ezt nem hiszem el… nem… ilyen nincs…

Bella zokogva borult le a földre a kanapéról, mire érezte, hogy többen is utána nyúlnak. Ellökte a segítő kezeket magától, és teljes testével lefeküdt a földre. Zokogása egyre csak erősödött, miközben magzat pózba húzta össze magát.

– Ne… ne… – zokogta egyfolytában.

Ne! Ez nem lehet igaz! Ilyen nincs! Ne… anyu után nem halhat meg rögtön Charlie is… Nem, ilyen nincs… Hiszen apu erős ember! Túlélte, hogy anya elhagyta őt, évekig bírt remeteként élni, magányosan, még anyu halálát is elviselte, pedig még akkor is szerelemmel szerette őt. Mindhalálig szerette… Ne! Nem! Charlie… az apám… Miért kellett neki is meghalnia? Miért kellett ilyen rövid időn belül meghalnia a szüleimnek? Miért? Miért nem engedte, hogy vele legyek, miután kitudódott anya halála? Miért nem hívtam őt föl minden nap? Vagy miért nem mentem át hozzá? Persze, Carlisle azt mondta, bevetésre ment, nincs otthon… De attól még felhívhattam volna! Fel kellett volna hívnom, ahogy mindenki más tette volna a helyemben. Istenem! Miért?! Minden okkal történik, állítólag… Ennek mi oka lenne? Miért kellett apunak is ennyire fájdalmas halált halnia? Ráadásul miért kellett ennyire fiatalon meghalnia mindkettejüknek? Charlie éppen, hogy negyven múlt, Renée pedig még nála is fiatalabb volt. Még legalább ugyanennyi évük lett volna. Renée-nek még születhetett volna Philtől is gyermeke… Charlie még túl tudta volna tenni magát anyun. Még ő is megtalálhatta volna a társát… de nem… A sors kegyetlen és nem ismer kivételt, ha a halálról van szó… Talán az én sorsomnak én vethetek véget…

Bella zokogva állt fel a földről  és rohant át a konyhába. Hallotta, amint a szobában levők hozzábeszélnek, de nem értette, hogy mit, és nem is figyelt rájuk.

Mikor beért a konyhába, kirántotta a konyhafiókot, ahol az evőeszközöket tartották, és mivel a látása most nem volt kiváló, így bal kezével kezdett vadul tapogatni a fiókban.

Hirtelen az egyik késsel megvágta ujját, de nem izgatta a fájdalom. Alig érezte meg… Hiszen végre megtalálta azt, amit keresett. Kikapta a kést az élénél fogva, nem törődve a kezébe nyilalló fájdalomtól. Maga felé  fordította a kés éles hegyét, de még mielőtt bármi kárt okozhatott volna magában, valaki kikapta kezei közül a kést, és elhajította, mely aztán hangosan csattant a konyha kövén.

– Minden kést és éles tárgyat azonnal rakjatok el! – kiáltotta mögötte megmentője.

Bella érezte, hogy a hullámok a feje fölött egyre haragosabban csapnak össze. Tanya, Renée és Phil halála, és Victoria újbóli felbukkanása után most itt van Charlie halála…

Valaki megfordította, két keze közé fogta arcát, és ugyanazon az ideges, kétségbeesett, fájdalmas hangon megszólalt.

– Bella, édesem, miért akartad ezt tenni magaddal?

– Edward… – ismerte fel a hang tulajdonosát a lány.

– Igen, én vagyok. Miért akartad leszúrni magad, szerelmem? – kérdezte újból.

– Nem bírom, Edward… túl fájdalmas… túl sok lett a fájdalom hirtelen… nem bírom… még nekem is túl nehéz… összeroskadok…

– Ne aggódj, Bella, mi itt vagyunk veled!

– Túlságosan fáj… összeesek… – zokogta a lány.

– Én itt vagyok, foglak, nem hagylak elveszni, érted? Nem engedem, hogy bármi bajod essék!

– Nem megy… gyenge vagyok ehhez…

– Nem, nem vagy gyenge! Te nagyon is erős vagy! Csupán egyszerre értek a tragédiák, és ez kikészít téged. De te erősebb vagy ennél, és túléled. Túl fogod rajta tenni magad, mert erős vagy, és én veled vagyok és leszek. Nem hagyom, hogy butaságot csinálj, hallod?

– Igen…

– És tudod, miért? Tudod, miért nem engedem?

– Nem…

– Mert az életemnél is jobban szeretlek, és még ennél is fontosabb vagy nekem! Nem bírnám elviselni, ha bajod esne… én akkor utánad mennék a halálba is.

– Ne…! Te… te nem teheted ezt.

– Dehogyisnem, Bella. Ha te képes vagy az öngyilkosságra, akkor én is megteszem, csakhogy újból együtt lehessünk. Nem tudnék nélküled élni… már nem. Ahhoz túl fontos vagy mindannyiunknak. Ha te elmennél… minden megváltozna.

– Ne… ne mondj ilyeneket, kérlek…

– Ez az igazság. Túlságosan szeretlek ahhoz, hogy hagyjalak egyedül meghalni.

– Összeesek, Edward…

– Ne félj, foglak erősen!

Bella bólintott, de érezte, hogy lábai remegve adják fel a szolgálatot.

Edward ígéretéhez híven nem hagyta, hogy összeessen, karjaiba kapta, és felvitte szobájukba. Ott lefektette az ágyra a minden ízében remegő testet, majd Carlisle-t hívta fel.

– Itt vagyok – lépett be a szobába, kezében orvosi táskájával.

– Segíts rajta, kérlek – könyörgött neki Edward, aki Bella kezét szorongatta az ágyon ülve.

Carlisle szemügyre vette Bellát.

A lány egész testében remegett, szemeiből dőlt a sírás, szíve vadul dübörgött, légzése zihált volt. Bal tenyerét egy vastag, vörös csík szelte át, de hüvelykujja is vérzett.

„Egyelőre csak a kezén lévő sebeket tudom leápolni, Edward. Esetleg nyugtatót tudok még adni neki és altatót.”

– Altató nélkül nem tudna aludni? – hadarta Edward olyan gyorsan, hogy Bella fel sem foghatta.

Sem Carlisle, sem Edward nem szerette volna, ha ezt a beszélgetést a lány is hallaná. Éppen elég nagy fájdalom van benne már így is.

„Lehet, hogy tudna, de szinte biztos, hogy rémálmai lennének.”

– És a nyugtatók?

„Úgy hiszem, elkellene most Bellának. Nagyon maga alatt van, ennyire még az anyja halálakor sem borult ki. Hiszen akkor el bírt ájulni, most viszont annyi fájdalom van benne, hogy nem tud.”

– És mi lenne, ha nyugtatók helyett inkább Jasper nyugtatná le?

„Jasper még egy helyiségben sem bír tartózkodni most vele. Mikor a rendőrök távoztak, és Emmették megérkeztek, Jasper rögtön érezte, hogy Bellában milyen mérhetetlenül nagy fájdalom van. Nem tudta érzékelni a többiek hangulatát, kizárólag Belláét. Annyira erős és intenzív volt, hogy ki kellett mennie a szabadba. Vámpír révén ráadásul még erősebben érzékelte.”

– Én mit tehetnék? Hogy tudnék segíteni rajta?

„Beszélgess vele. Éreztesd, hogy fontos a számodra, és nem engeded, hogy bármi meggondolatlanságot csináljon. Ha érzi, hogy neked nélkülözhetetlen, utána már nem fog semmi őrültséget elkövetni. Maradj végig mellette, vigyázz rá. Te állsz hozzá a legközelebb.”

– Egyáltalán miért akarta ezt tenni?

„Véleményem szerint túlságosan nagy trauma érte az anyja, Phil és Charlie halálával. És akkor még ott van Victoria is. Nem vagyok benne biztos, hogy egymaga képes lenne feldolgozni, ezért is kérlek arra, hogy minél többet beszélgess vele. Hiszen alig dolgozta fel Renée-ék halálát, már jött is a következő tragédia. Ez még egy nagyon erős férfit is mélyen megérint, hát még egy tizennyolc éves lányt!”

– Ő is azt mondta, hogy túl nehéz és fájdalmas neki, és összeroskad alatta…

„Igen, én is hallottam a konyhai beszélgetéseteket. Mindannyian” – nézett Carlisle elnézően fiára.

„Az, hogy tudattad vele, hogy ha ő meghal, te is utána mész a halálba, talán még jó  ötlet is volt elmondani. Hiszen téged nagyon szeret, és nem akarja, hogy bajod essen. De mivel te ezen a véleményen vagy, így eléggé valószínű, hogy már nem akar kárt tenni magában. Mindazonáltal beszélgetned kell vele, vigyázni rá. Ha még jobban a tudtára adod, hogy szereted és fontos neked, nem lesz baj. Bella mindig is erős volt… Most az a fájdalom gyengítette le, hogy rövid időn belül három szerettét is elvesztette. Ráadásul pont a szüleit és a nevelőapját…”

Carlisle előszedte az orvosi táskájából a nyugtatót és az altatót. Lerakta az ágy mellett található polcra, majd kifelé indult a szobából.

„Most magatokra hagylak… Add be neki az altatót, jobb lesz, ha most alszik egyet.”

– Rendben, Carlisle. Köszönöm.

– A mi érdekünk is, hogy Bella jobban legyen – mondta immár hangosan, és távozott a szobából.

Edward odasétált a polchoz, levette róla az altatót, majd a Bella számára előírt adagot kezébe véve visszasétált szerelméhez.

– Kedvesem, figyelj rám, kérlek!

Bella kinyitotta könnyes szemeit, és Edwardra nézett.

– Carlisle felírt neked altatót és nyugtatót. Az altatót csupán azért, hogy ne legyenek rémálmaid és tudjál nyugodtan aludni.

– Köszönöm. Az most talán… jól jönne.

– Itt van – nyújtotta át a tenyerében lévő pirulát.

Bella átvette, bevette szájába és gyorsan lenyelte. Becsukta szemeit, várva, hogy hasson.

– Aludj, szerelmem – csókolta őt homlokon Edward. – Én addig őrzöm az álmod és vigyázok rád. Itt leszek veled, nem mozdulok mellőled. Nem hagylak magadra, megígérem – simogatta meg arcát – Szeretlek, Bella.

A lány légzése egyre lassabb lett. Edward egészen addig cirógatta arcát, míg el nem aludt. Aztán egy sóhajtás kíséretében odaült az ágy mellett húzódó falhoz, fejét hátradöntötte, lábait felhúzta, kezeit rárakta. Lehunyt szemmel próbált ő is pihenni, hiszen a sok halálhír őt is megrendítette.

Halk kopogtatásra lett figyelmes, és mikor kinyílt az ajtó, Esme és Alice léptek be.

Alice egyből Edward mellé  ült le, míg Esme az ágy szélére, Bella mellett foglalt helyett.

– Olyan szörnyű – nyöszörgött Alice, miközben átfogta Edward egyik karját.

– Legfőképp Bellának az – mondta maga elé meredve Edward.

– Én most nem csak Charlie halálára gondoltam, bár engem is megrendített, hiszen ismertem őt. De most inkább Bella majdnem elkövetett öngyilkosságára gondoltam. Miért akarta ezt tenni? Pont ő, aki mindig pozitívan látja a dolgokat, és tele van bizalommal mindenki iránt.

– Azt mondta, túl sok lett neki hirtelen a fájdalom, és úgy érzi, nem bírja tovább.

– Még szerencse, hogy utánamentünk. És hogy a rendőrök olyan gyorsan távoztak. És hogy te még időben kapcsoltál, hogy mire készül, ezzel megelőzve a bajt. Már a későn rám törő látomásban is szörnyű volt úgy látni őt…

Alice gondolatai közé  akaratlanul is bekúszott a látomása, melyben Bella a konyha közepén, mellkasában egy késsel, vérezve, holtan fekszik a padlón, szemei üvegesen merednek a plafonra, míg arcán még meg nem száradt könnycsíkok húzódnak.

Alice megborzongott, és  érezte, hogy Edward is megfeszül mellette.

– Sajnálom – suttogta Alice, utalva az előbbiekre.

– Én megértem Bellát – suttogta Esme alig hallhatóan.

Edward ráemelte tekintetét, melyben a fájdalom és szenvedés mellett felvillant a felismerés is.

– Esme, anya! – térdelt hirtelen a nő elé.

Kezeivel megkereste és a két tenyere közé fogta Esme bal kezét, finoman megszorítva azt.

– Te talán tudnál segíteni Bellának! Sőt, a legtöbbet te tudnál!

Esme összezavarodva meredt fiára.

– Hogy érted ezt? Bellának most van a leginkább szüksége rád…

– Tudom, és én meg is próbálok minden tőlem telhetőt elkövetni azért, hogy segíthessek rajta. De, elnézést, hogy újból felhozom, de… te is megpróbáltál öngyilkos lenni, mikor meghalt a kisbabád… Így te valamivel nagyobb támaszt tudnál neki adni, hiszen te tudod a legjobban, hogy mi játszódik le most benne.

– Edward, te is elvesztetted a szüleidet.

– Valóban. De Bella megpróbált végezni magával.

– Ahogy egykor én is ezt választottam… – hajtotta le fejét Esme.

– Edwardnak igaza van, Esme. Bellának pedig biztos bűntudata lesz emiatt, és te tudnál vele erről beszélni. Elmesélhetnéd, te hogyan élted meg. Sokat segítene a mostani helyzetében.

– Kérlek, Esme! – könyörgött neki Edward. – Én nem bírom elviselni, ahogy szenved – zokogta könnyek nélkül.

Lehajtotta fejét Esme ölébe, tovább folytatva a könnyek nélküli rázkódást. Esme megsimogatta Edward fejét, míg Alice a hátát.

– Nyugodj meg, Edward. Segítek nektek.

Edward felemelte fejét, mélyen anyja szemeibe nézett. A kín és fájdalom mind a tekintetében, mind arcán jelen volt.

– Köszönöm. Mérhetetlenül hálás vagyok neked ezért, hiszen tudom, milyen nehéz beszélned róla – suttogta megtörten.

– Már rég történt. Ha pedig ez kell ahhoz, hogy Bella újból talpra állhasson, akkor megteszem. Saját lányomként szeretem. Ennyit bőven megérdemel.

Mind a hárman Bellára néztek.

Figyelték a holdfénytől ezüstösen fénylő sápadt arcát, mely most érzelmektől mentes volt. Az altató segített neki egy békés, nyugodt, álomtalan álomba süppednie, amely most fontos volt számára. Altatók nélkül nem bírt volna aludni, vagy ha esetleg mégis, akkor az csakis a fáradtságtól lehetett volna. Ám álma akkor sem lett volna nyugodt; folyamatos rémálmok gyötörték volna őt. 
 
 

*** 
 
 

Mikor Bella másnap felébredt, Edward rögtön észrevette rajta a változásokat. Bella nem mosolygott rá, egy szót sem szólt hozzá, csupán elmotyogott egy köszönést. Automatikusan, gépies mozdulatokkal lépett be a fürdőbe, ahol Alice már várt rá. Alice folyamatosan beszélt hozzá, mindenféle témákat felhozva, de Bella csupán hümmögött és bólogatott hozzá. Mikor visszatért Edward szobájába, leült az üvegfal mellé, a sarokba. Lábait felhúzta, átkarolta karjaival, fejét a térdére hajtva előre-hátra ringatta magát.

Edward melléült, megpróbálta magához húzni, de Bella nem hagyta. Edward nem erőszakoskodott vele; a lányt figyelte pár centire tőle. Esme felhozta a lánynak a reggelijét, de az rá sem nézett. Mindketten próbálták evésre bíztatni, ám egyiküknek sem sikerült. Esme gondolatban megkérdezte Edwardot, beszéljen-e vele már most, mire az megrázta fejét, így elhagyta a szobát.

Esme után Carlisle jött be a szobába, hogy felügyelje Bellát, míg az beveszi az első nyugtatóját. Pár percig még bent maradt ő is, de végül távozott.

Esme legközelebb az ebéddel tért vissza, de akárcsak a reggelinél, Bella most se méltatta még csak egyetlen pillantásra sem őt, sem az ételt. Csakis az erdőt fürkészte; Esme sóhajtva kivitte reggelijét.

Amikor a vacsorát hozta fel, akkor az ebédet vitte le. Bella egyikhez sem nyúlt egy ujjal sem, holott a nő mindig a kedvencét főzte, hátha azt könnyebben megeszi. Edward többször próbált beszélgetni vele, vagy éppen az evésre ösztönözni, de mindannyiszor süket fülekre talált. Mikor pedig ő maga szúrta fel a villára az ennivalót, és akarta a szájába adni, Bella még jobban az üvegfal felé fordult.

Mikor leszállt az éj, és Alice megjelent Edward szobájában, Bella újból gépies mozdulatokkal végezte el a tisztálkodást. Majd a szobába visszatérve Edward átadta neki az altatót, melytől aztán egészen reggelig békésen aludt.

Négy napon keresztül egyfolytában ez ment… 

Az ötödik napon azonban változás történt. Bella a reggeli tisztálkodás után, visszatérve Edward szobájába, a fiúhoz fordult.

– Szeretnék beszélni valaki olyannal, aki beszélt a két rendőrrel.

Miután Bella mélyebb, rekedt hangon megszólalt, Edward hallotta, hogy a nappaliban ülők mindegyike mozdulatlanná dermed az épp végzett cselekvésükben, gondolataik pedig Bella körül kezdtek forogni - ismét.

– Rendben. Akkor lekísérlek Esméhez a nappaliba.

Edward hallotta, amint Alice izgatottan, pörgőn elmeséli Esmének, hogy Edward célja az, hogy most beszéljen vele a nő. Próbálta kizárni a fejéből a lentről felszűrődő beszélgetést, így kinyújtotta Bella felé kezét, de az nem fogadta el, helyette lehajtotta fejét, és az ajtó felé indult. Edward rögtön ott termett, kinyitotta neki, mire Bella elmormogott egy köszönetet.

A nappaliba leérve Bella még mindig lehajtott fejjel álldogált a helyiség közepén. Lent mindenki elcsöndesült, aki akkor jelen volt: Esme, Alice, Jasper, Rosalie és Emmett.

Jasper megszorította Alice kezét, mire a lány próbált minél közelebb húzódni hozzá, hogy ne érezhesse annyira intenzíven és erősen Bella érzéseit.

Mindenki alaposan szemügyre vette a soványabb, beesett arcú, sápadt lányt, akinek szemeiben most koránt sem volt semmiféle csillogás vagy melegség. Csakis élettelenség, üresség, fájdalom, önutálat és bűntudat kavargott benne…

– Bella szeretne veled beszélni, Esme – szólalt meg Edward.

Esme egy bátorító mosolyt küldött Bella felé, aki ijedten kapta fel fejét és kezdte hevesen rázni azt Edward felé.

Edward ránézett kedvesére, összeráncolta szemöldökét, és csak egy szót mondott:

– Kettesben.

Bella bólintott, majd lassan Esme felé nézett.

– Részemről rendben – mondta a nő.

Alice, Jasper, Rosalie és Emmett rögtön felmentek az emeletre, míg Edward tett egy bátortalan lépést Bella felé, ám Esme megállította.

– Edward, csatlakozz te is a többiekhez!

Edward felsóhajtott.

– Bella, ha kellek, csak szólj és én azonnal itt leszek – mondta, majd megfogadva Esme tanácsát, ő is az emelet felé ment.

Bella még mindig legalább tíz méterre a nőtől ácsorgott.

– Gyere nyugodtan közelebb, Bella! Ülj ide mellém – paskolta meg a kanapét maga mellett.

Bella kábán követte pillantásával Esme kezeit. Majd egy hosszú pillanatig ugyanúgy a helyén állt, de aztán bátortalan, lassú, óvatos léptekkel helyet foglalt a nőtől tíz centire.

– Miről szeretnél beszélni velem?

Bella szemei elhomályosodtak, de a sok nyugtató hatása miatt és a sok sírás következményeképp már nem tudott sírni.

– Édesapádról – bólintott Esme.

Bella rámeredt üveges tekintetével.

– Honnan tudtad? – kérdezte ugyanolyan rekedt és mély hangon.

– Tudom, miken mész keresztül. Mikor meghalt a kisbabám, én is ugyanilyen voltam.

– Ugyanennyire voltál élőholt, mint most én? – kérdezte Bella, hangjában árnyalatnyi gúnnyal önmaga felé.

– Igen – mosolyodott el finoman Esme.

Bella ezután egy darabig csendbe burkolózott. Kíváncsi volt Esme történetére, de a bűntudat hatalmas mértékben mardosta, belülről felemésztve őt. Hiszen pár nappal ezelőtt önként ölte volna meg magát, hagyta volna itt az egész Cullen családot. Akkor csakis saját magával és a fájdalmával törődött. Meg akarta szüntetni maga körül a kínt, ami lassan, de mélyen felemésztette. Akkor eszébe se jutott, mi lesz a többi Cullennel, Edwarddal, ha ő végez magával…

– Elmesélem, ha gondolod és kíváncsi vagy rá – mondta Esme, észrevéve Bella arckifejezését.

– Nem akarlak téged is felzaklatni. Így is elég nekem a bűntudat… – suttogta.

– Miért van bűntudatod? Mi rosszat követtél el?

– Meg akartam ölni magam… Utálom magam ezért… nem is gondoltam rátok…

– Ó, édesem! – ölelte magához Bellát, nem törődve azzal, hogy az éppen el akarta őt lökni.

Hiszen több napja nem evett, hogy is lenne hozzá elég ereje? Ráadásul, ha rendesen is étkezett volna, akkor se bírt volna kiszabadulni.

– Hát emiatt nem beszélsz senkivel? Ezért nem engeded, hogy bárki is hozzád érjen? Ezért nem fogadsz el tőlünk semmit sem? Mert úgy érzed, cserben hagytál minket, és most emiatt bűntudatod van?

– Utálom magam emiatt, de… igen – rázkódott meg Esme ölelésében, mire az még jobban ölelte őt.

– Egyikünk sem neheztel vagy haragszik rád emiatt!

– Ezért is rossz annyira. Hiszen, ahogy te is fogalmaztál, cserben hagytalak titeket.

– Nem, drágám, nem hagytál cserben minket! Én is ugyanígy cselekedtem, mikor elvesztettem a kisbabám. Azt, akit annyira szerettem… most mégis itt beszélgetek veled erről.

– Miért? Miért jutottál arra a döntésre, hogy leugorj egy szikláról?

– Tudod, nekem kényszerből hozzá kellett mennem egy Charles Evenson nevű förtelmes alakhoz. Nem akartam, a szüleim mégis kényszerítettek rá. Tiszta szívemből gyűlöltem az egész Evenson családot, főleg a fiukat. A környéken, ahol éltem, mindenki rettegett tőle, sokakat zsarnokságban tartott.

Miután 1917-ben hozzámentem, az életem pokollá változott. Minden nap megvert és megfenyegetett, ha bárkinek beszélek erről, és az ő mocskos, alvilági dolgairól, a szemem láttára megöli a szüleimet. Rettegtem tőle, és féltem attól, amit mondott, hisz tudtam, mennyire kegyetlen.

Majd behívták őt a háborúba. Különös nyugodtság lengett körbe a hír hallatára. Miután elment, hónapokig nem tért vissza. De mikor mégis megtette, újra elhozta számomra a kínzó poklot.

1920-ban Ashlandbe költöztünk. Nem tudom, hogyan is sikerült, de állapotos lettem tőle. Mikor megtudtam, azonnal a közelben lakó rokonomhoz költöztem. Charles nem tudom, keresett-e engem, nem is érdekel. Majd megszültem a kisbabám. Tüneményesen édes, ennivaló kisbaba volt. Nagyon szerettem őt, ő hozta el nekem a nyugodtságot, békességet és szeretetet.

De szegényke csupán pár napig élhetett. Mikor leállt a szíve, hasonlóan összeomlottam, mint ahogy te is. Nem találtam értelmet az életemnek, így felkerestem a legközelebbi magas sziklákat, és a mélybe vetettem magam. Nem akartam már élni. Nagyon magam alatt voltam, szomorú és depressziós lettem, mert meghalt a szemem fénye. Számomra mégis az az ugrás hozott el egy új és jobb létet, mint ami volt.

– Nem gondoltam volna, hogy ilyen kegyetlen férjed volt.

Esme elmosolyodott.

– Carlisle is szóról szóra ugyanezt mondta, mikor elmeséltem neki.

– Nagyon nehéz volt, mikor… elvesztetted?

Esme arca elkomorult.

– Borzalmasan. Úgy éreztem, minden összeomlott körülöttem. Minden, amit felépítettem magam körül a kisbabám megfogantatásától kezdve, ami őt helyezte középpontba, hirtelen és gyorsan darabjaira hullt. Nem volt erőm újból mindent felépíteni, nem is akartam. A rokonaimat ellöktem magam mellől, hiszen mindegyiküknek volt akkor már legalább egy gyermeke, és ez engem folyton folyvást arra emlékeztetett, hogy az én kis drágaságommal mi történt.

– Próbáltak segíteni rajtad?

– Eleinte igen. Még aznap. De hamar feladták, mikor látták, hogy eltaszítom őket magam mellől.

– És az… öngyilkosságod?

– Mikor másnap reggel felkelt a Nap, akkor született meg bennem az elhatározás efelől. Bár már a halála után is egyből gondoltam rá, de akkor még nem tudtam, hogyan, és én teljesen biztosra akartam menni. A szikláról való leugrás jónak bizonyult.

Rövid csend telepedett a szobára.

Bella továbbra is Esme ölelő  karjaiban volt, ahogy a beszélgetés alatt is.

Végül aztán Esme törte meg a csendet.

– Ha jól emlékszem, nem igazán erről akartál beszélni velem legelőször.

Bella kibújt Esme karjaiból, hogy a nő szemébe nézhessen.

– Meg akartalak kérdezni, hogy… Mark említette-e, hogy mi lesz apuval ezután…

Esme egyből megértette, mire is kíváncsi.

– Igen. Azt mondta, hogy két nap múlva lesz a temetés, délelőtt kilenckor.

Bella bólintott.

– Rendben. Addigra megpróbálom valamennyire összeszedni magamat.

– Mi is ott leszünk veled, drágám. Az egész család – szorította meg Bella kezét.

A lány ránézett. A nyugtatók miatt nem tudott sírni, de a hála a szemeiben méretes volt.

– Köszönöm. És… sajnálom, hogy napokig így viselkedtem veletek. Nem ezt érdemeltétek volna… remélem, még nem késő mindenkitől bocsánatot kérnem.

– Ne viccelj, Bella! Senki sem haragszik. Mindannyiunkban van fájdalom a közelmúltban történt események miatt.

– Tehát nem haragszol?

– Még szép, hogy nem!

– Köszönöm. Most, ha megbocsátasz, megkeresem a többieket is.

Bella felállt a kanapéról.

– Alice szobájában megtalálod őket.

Bella bólintott, majd végig a lépcső korlátjába kapaszkodva felment az első emeletre. Alice szobája előtt kifújta a levegőt, kezét kopogásra emelte, de még mielőtt bekopoghatott volna, Alice hangját hallotta meg kiszűrődni.

– Nyugodtan gyere csak be, Bella!

A lány benyitott, lehajtott fejjel belépett, és egyből az ajtóban állt meg.

Rosalie Emmett ölében ült a kanapén, Alice Jasperrel együtt az ágyon ült, törökülésben, míg Edward a szekrénynek dőlt neki fél vállal. Mikor meglátta Bellát, egyből mellé sétált, de nem mert hozzáérni az elmúlt napok tapasztalatai miatt.

– Csak szerettem volna mindegyikőtöktől bocsánatot kérni az előző napokban mutatott viselkedésem miatt. Nem ezt érdemeltétek volna, tudom nagyon jól. Sajnálom. Jasper – nézett a fiúra, akinek most rettentő fájdalmas arca volt –, tudom, neked mennyire nehéz most a közelemben lenned. Bárcsak ne éreznéd ennyire, hogy mit érzek – vágott egy fintort, majd tekintete tovább siklott Alice-ra. – Alice, te is ott voltál velem, én pedig még válaszra sem méltattalak. Te sem ezt érdemelted volna tőlem, pláne azok után, amiket tettél értem. Nem vagyok méltó arra, hogy a legjobb barátnődnek tekints… – Alice közbe akart vágni, de Bella inkább Rosalie-ék felé nézett, és gyorsan megszólalt, mielőtt bekövetkezhetne. – Rose, veled is csak nemrég kezdtünk mindent tiszta lappal, én most mégis mindent elszúrtam. Megértem, ha ezek után már rám se nézel… Emmett, te pedig próbáltál velem poénkodni, de én még csak fel sem fogtam, miről is beszélsz. Bocsánat tőled is. És Edward… – fordult végül szerelme felé, aki roppant aggódón nézett rá – Talán leginkább te nem érdemelted ezt. Hiszen olyan sok mindenen keresztül mentünk, sok mindent megtettél értem, és te még ebben is segítettél volna nekem, de én megtagadtam és ellöktelek magamtól, de nem csak téged, mindenkit. Nem érdemellek meg… kegyetlen vagyok hozzád, hozzátok.

– Ne beszélj ilyen butaságokat!

Edward óvatosan felemelte kezét, mikor pedig látta, hogy Bella nem húzódik el, megsimította arcát, mire azt kirázta a hideg.

– Nem érdemellek meg, nem érdemlem meg, hogy a menyasszonyod legyek.

Bella kezével hozzányúlt a jegygyűrűjéhez, de Edward megállította abban, hogy levehesse. Rátette kezét a lányéra, majd annak jobb kezét, melyen ott díszelgett a gyűrű, rátette mellkasára, pontosan a szívére. Bella először Edward arcára, majd kezét fogó kezeire nézett.

– Bár a szívem már nem képes dobogni, te mégis megdobogtatod azt. Ha eldobsz magadtól, tudom, hogy az neked is ugyanolyan rossz lesz, mint nekem, hiszen semmi okod nincs rá, hogy ezt tedd. Nem haragszom rád, én is ismerem Esme történetét, tudom, milyen nehéz az, ha elveszted azt, akit szeretsz. De én nem hagyom, hogy megtedd ezt. Nemcsak az ígéretem miatt. Szenvednék a hiányodtól, és tudom, hogy te is. Ne hagyj el, Bella… Szükségem van rád. Engedd, hogy segítsek…

Bella felnézett a fiú  szemeibe. Abban kétségbeesés, fájdalom, szeretet, szerelem kavargott.

– Hogyan is tudnálak elengedni, mikor annyira fontos vagy nekem, mint fuldoklónak a levegő?

Edward közelebb húzta magához Bella törékeny testét, átkarolta derekánál, csakúgy, mint a lány őt. Fejét a szíve oldalára hajtotta, amire Edward több puszit is adott.

Olyan régen ölelték már  át egymást, hogy egyikük sem akart akár egy lépést is eltávolodni. Szorosan karolták egymást, mélyen beszívva a másik illatát.

– Bella – Alice hangja mindkettőjüknek úgy hangzott, mint egy nagyon távoli hang.

– Igen? – kérdezte a lány, Alice felé fordítva fejét.

– Örülök, hogy újra köztünk vagy – mosolygott rá.

És akkor, napok óta először, Bella őszintén elmosolyodott.

– Igen. Ez az oldalad határozottan jobban tetszik – vigyorgott Emmett.

– Valóban sokkal jobb így – bólintott Jasper.

– Igen. Jobb. Bella – szólalt meg Rosalie – Nincs igazad. Nem romboltál le semmit kettőnk közt – mosolygott rá.

Bella ránézett, őszinte hálával szemeiben.

– Köszönöm.

– Na, most, hogy mindent kihallgattunk… öhm… vagyis… – jött zavarba Emmett.

– Emmett, ne magyarázkodj! Gondoltam, hogy hallgatóztok.

– Oké. Szóval, most, hogy mindent tisztáztunk, Bella igazán megtehetnéd azt, amire Edward már napok óta vár.

Bella ránézett Edwardra, akivel még mindig összeölelkezve álltak. A fiú gyilkos tekintetet lövellt Emmett felé, aki vigyorogva rákacsintott, majd már sokkalta gyöngédebben nézett a karjaiban tartott lányra.

– Mire is vársz? – kérdezte Bella.

Edward ránézett a lány egyik rakoncátlan tincsére, visszahelyezte füle mögé, majd egyik ujjával megsimította ajkát.

Bella szíve ugyanannyira hevesen kezdett verni, mint amikor a fiú legelőször csókolta őt meg. Ez most különösen frusztrálta, mivel nem csak Edward volt jelen, hanem még a testvérei is. Ugyanakkor nem csak az érintése miatt dobogott oly’ gyorsan szíve, hanem azért is, mert értette a fiú célzását, azt, hogy mire vágyik már napok óta. Ráadásul ő is ugyanígy érzett. Neki is hiányzott a fiú, de nem csak az érintése, hanem a csókja is.

Bella bátorítón rámosolygott Edwardra, jelezve neki, hogy nem fog ellenkezni, ha megcsókolja.

A fiú becsúsztatta kezét a lány álla alá, felemelte, majd lágyan, gyöngéden megcsókolta őt. Bella viszonozta a csókot, de érezte, hogy lábai megremegnek. A következő pillanatban már összecsuklott, ám hála Edward gyors reakciójának, nem esett el. A fiú felkapta a karjai közé, és féloldalasan rámosolygott.

– Köztetek már ennyire megszokott ez? – vigyorgott Emmett.

– Mire gondolsz? – ráncolta homlokát Bella.

Edward végigsimította Bella bal orcáját az orrával, miközben válaszolt neki.

– Arra, hogy megint összeestél a csóktól.

Bella zavarában elvörösödött.

– Az csak azért volt, mert már rég ettem – mentegetőzött.

– Nem vagy jó színésznő  – súgta Edward halkan a fülébe.

– Hát persze, Bella! A múltkor a konyhában is azért ültél a pulton, miközben Edwarddal smároltatok, mert ettél – vigyorgott kajánul Emmett.

– Tényleg éhes vagyok – nézett Edward szemeibe Bella.

– Rendben. Leviszlek a konyhába, nehogy megint összeess. Eme már készíti az ebédet – indult kifele Edward.

A szobában mindenki Jasper felé fordult, miután Bella már hallótávolságon kívül volt. Kíváncsiak voltak a lány állapotára.

– Most már minden rendben lesz vele – adta meg a napok óta várt választ, mire a szobában levők mind egyszerre lélegeztek fel. 
 
 

*** 
 
 

A temetés napján szinte teljesen megtelt a forksi lakosokkal a temető. Mindenki ismerte Charlie-t, ha csak egy szót váltottak vele vagy éppen ő igazoltatta őket. A rezervátumból, La Pushból is többen eljöttek végső búcsút venni a volt helyi rendőrfőnöktől, többek között Harry Clearwater és családja, valamint Billy Black és annak fia, Jacob.

Egy olyan kisvárosban, mint amilyen Forks is, az emberek állandóan pletykálkodnak, vagy éppen szaftos sztorikat találnak ki. Most a legújabb téma Charlie halála óta, annak egyetlen lánya, Bella volt. Forksban hamar elterjedt, miszerint a lány két héten belül mindkét szülőjét, de még nevelőapját is elvesztette. Rossznyelvek és irigykedők szerint a lánynak köze lehetett a halálukhoz, mert a vagyont akarta minél hamarabb megszerezni tőlük. Mások pedig sajnálták és együttérzésüket nyilvánították ki felé.

Bella a teljes Cullen családdal érkezett a helyszínre. Egy fokkal már jobb bőrben volt, de aki jól ismerte őt, annak még most is szembetűnő volt a fájdalma. Még mielőtt elindultak volna a temetőbe, Bella bevett egy nyugtatót. Bár Carlisle az elmúlt két napban már nem engedte, hogy altatót vegyen be, a nyugtatót nem tiltotta meg kifejezetten, csupán korlátozta.

Mikor Belláék megérkeztek, már jókora tömeg volt. Bella ideges lett, az ájulás és rosszullét környékezte. Edward támogatólag átkarolta derekát, ami miatt Bella most hihetetlenül hálás volt. Hiszen, ha nem tette volna, biztos volt benne, hogy összeesett volna. Carlisle ment legelöl, ebben egyeztek meg, ezt látták a legjobb megoldásnak. Esme Bella mellett lépkedett, kezét a lány vállán tartva. Mikor érezte, hogy Bella elgyengül, megszorította vállát, éreztetve vele, hogy nincs egyedül. Alice Bella mögött ment, Jaspert kézen fogva. Emmett és Rosalie zárta a sort.

Amint beléptek a temetőbe, minden szem rájuk szegeződött. Bella a feltűnőségtől mindig feszélyezve és zavarban érezte magát, ám most mindezt elnyomta a fájdalom és a bánat. Edward viszont akaratlanul is meghallotta a szerelme felé irányuló negatív gondolatokat, mire legszívesebben a fejüket tépte volna. Ehelyett szobormerev arccal ment előre Bella oldalán, magához szorítva őt.

A szertartás és a gyászmenet alatt mind a nyolcuk hallgatásba burkolózott. Ám amikor Charlie Swan holttestét egy koporsóban eresztették egyre lejjebb, hogy végül földdel beszórják, Bella nem bírta tovább, és a nyugtató hatása ellenére is sírni kezdett. Erre Edward közelebb húzta magához, mire Bella ráhajtotta vállára a fejét, úgy sírt. Ám a temetés befejeztével Belláéknak továbbra sem lehetett nyugta…

Mikor már alig egy-két ember volt a temetőben, Billy Black fia segítségével közelebb ment hozzájuk, ám a távolságot így is fenn hagyták a Cullenék iránt.

– Bella, szeretnék veled négyszemközt beszélni, ha lehet – szólalt meg Billy.

– Nem látjátok, hogy így is teljesen ki van borulva?! Még rásegítenétek ti is?! – sziszegte dühödten Edward.

– Amint mondtam, én csak beszélni szeretnék vele. Négyszemközt – hangsúlyozta ki Billy az utolsó szót.

– Mondhatod itt is. Előttük úgysincs titkom – mondta Bella.

Jacob felmordult.

– Hát jó, legyen. Először is szeretném részvétem nyilvánítani a szüleid halála iránt.

Rosalie felhorkant, míg Bella csak bólintott.

– Aztán pedig arra szeretnék kitérni, hogy mindketten mennyire hirtelen haltak meg. Különös, nem gondolod? Én mindenesetre semmit sem zárok ki megoldásként erre, hiszen mindannyian jól ismerjük a természetfelettit, nemde?

Bella összezavarodva meredt Billyre, aki pár hosszú pillanatig ellenségesen meredt Edwardra, aki szorosan összepréselte száját.

– Csupán ennyit akartam. Most akkor mi távozunk. Viszlát, Bella.

– Sziasztok – motyogta Bella, mikor Billyék már elindultak kifele.

Edward ugyanúgy állt még mindig, mire Carlisle lépett elé.

– Mire célzott Billy Black? – kérdezett rá nyíltan.

– Azt hiszi, mi öltük meg Bella szüleit. Pontosabban, hogy én. És azt is gondolja, hogy Bellával is ezt teszem majd.

Rosalie testvéreivel együtt dühödten felmordult.

– Hogy képzeli ezt?

– Van képe ezt mondani?

– Hogy mondhat ilyet?

– Nyugalom – csitította őket Carlisle. – Szóvá tesz valakinek?

– Nem tudom, ilyenre nem gondolt.

– Rendben. Akkor, ha hazamegyünk, családi megbeszélést tartunk.

Mindenki bólintott, jelezve, hogy tudomásul vette, majd a kijárat felé indultak, de Edward észrevette, hogy Bella továbbra is mereven nézi apja friss sírját.

– „Légy nagyon boldog Edward és a Cullenék oldalán, felejtsd el a múltat, csakis az új életednek élj!” – suttogta Bella, felidézve Charlie utolsó szavait. – Mintha tudta volna, hogy ti mások vagytok.

– Nekem is megfordult a fejemben ez a lehetőség, mikor meghallottam. De hát ez lehetetlen, hiszen akkor nem hiszem, hogy engedte volna, hogy a közelemben légy.

– Kérnék tőled egy szívességet, Edward – nézett mélyen a fiú szemeibe.

– Azt kéred, változtassalak át, igaz? – simogatta meg arcát a fiú.

– Igen – suttogta Bella – Nem maradt más rajtatok kívül nekem, így ellenvetésed sem lehet.

– Már akkor is ezt válaszoltam volna, mikor Emmett megzavart bennünket: megteszem.

Bella szíve hevesen dobogni kezdett, szemei izgatottan csillogtak.

– Köszönöm. Mérhetetlenül hálás vagyok neked ezért.

Edward megcsóválta fejét, majd elkezdte kivezetni őt a temetőből.

– Csak te bírsz hálás és izgatott lenni ezért.