Amint mindannyian hazaértek, Carlisle rögtön az étkező felé indult, családi megbeszélésre. Átvágott a nappalin, míg a többiek követték. Befordult a sarkon, belépett az ebédlőbe.

Az ebédlő is magas, fehér falú helyiség volt, akárcsak a nappali. Középen, az alacsonyan függő csillár alatt nagy, polírozott, ovális asztal állt, körülötte nyolc szék.

Edward Bellát karolva kísérte be őt a helyiségbe, kihúzott egy széket az asztalfőn a lány számára, míg őmaga szerelme jobb oldalán foglalt helyett. Alice Edward mellé ült, a másik oldalán Jasper foglalt helyet. A fiúval szemben Esme volt, a nő mellett Rosalie, akinek bal oldalán Emmett ült. A Bellával szembeni asztalfőn Carlisle nézte nyugodt higgadtsággal amint családtagjai elfoglalják helyüket.

– Ha mindannyian elhelyezkedtünk, úgy vélem, akár el is kezdhetnénk megbeszélni a dolgokat – szólalt meg, miközben két kezét egymásba fonva feltette az asztallapra, és kissé előredőlt.

– Kezdhetjük, Carlisle – bíztatta Edward; az asztal alatt megfogta Bella kissé remegő kezét, aki erre egy hálás mosolyt lövellt felé.

– Lassan négy éve, hogy újból Forksba költöztünk. Tudjátok, hogy öt-hat évnél egy helyen nem igazán maradhatunk, a kilétünk miatt. Eddig még sem Edward, sem Alice nem jelezte, hogy bárki is gyanakodna ránk. Igaz? – nézett az említettekre, mire azok bólintottak. – Viszont most felmerült ez az… incidens Billyvel.

– Mocskos kutya – sziszegte ellenségesen Rosalie.

– Rose! – nézett rá szigorúan Esme, majd vetett egy oldalpillantást Bellára, utána visszanézett a szőke lányra. – Kérlek.

Rosalie halkan felmordult, karba fonta kezeit, és hátradőlt székében.

– Semmi baj, Esme. Tudok róla, hogy La Pushban vérfarkasok élnek.

Mindenki egyszerre fordította Bella felé a megdöbbenéstől kerekre tágult szemüket.

– Hogy mondtad? – találta meg a leghamarabb a hangját Carlisle.

– Billy és Jacob még aznap délelőtt meglátogattak, mikor… megtudtam, hogy anyuék meghaltak.

Edward megszorította Bella kezét.

– Mit akartak tőled?

– Először megkérdezték, Charlie otthon van-e, és mikor azt mondtam, hogy nincs, akkor Billy mondta, hogy beszélni akar velem. Le akart beszélni arról, hogy veletek legyek – nézett rá Bella mindenkire – De én nem hagytam neki. Tudatosítottam vele, hogy ti igenis jók vagytok, nem vadásztok emberekre, csakis állatok vérén éltek. Billyék észrevették a jegygyűrűt is… megkérdezték, hogy az esküvő után én is olyanná fogok-e válni, mint ti.

Edward megfeszült.

– Mit válaszoltál?

– Hogy ahogy neked is, Edward, úgy nekem is vannak terveim, és ezt egyeztetni fogjuk. Erre ő előhozakodott a szerződéssel. Jacob pedig rávilágított engem egy apró, ám annál fontosabb tényre.

– Mire? – kérdezte Edward sürgetően.

– Míg Forksban vagyunk, nem változtathatsz át, mert ezzel megszegnéd a szerződést – nézett Bella mélyen a fiú szemeibe.

Edward nem tűnt meglepettnek vagy bosszankodónak. Arca nyugalmat tükrözött.

– Tudom, Bella.

– Mégse említetted ezt a temetőben…

– Nem akartam ott.

– Bella, számomra még mindig nem derült ki, hogy honnan is tudsz a vérfarkasokról – kotyogott közbe Alice, akinek arcára levakarhatatlan mosoly került, mikor Bella az átváltoztatásáról beszélt.

– Ó, igen. Nos… Nem értettem, hogy értik azt, hogy harcolnának veletek, ha megszegitek a szerződést. Kíváncsi voltam, így megkérdeztem. Ekkor mesélte el Billy, hogy amit még régebben Jacob mesélt nekem a parton, amiből rájöttem, kik is vagytok, annak minden szava igaz volt.

A helyiségben levők rövid hallgatásba burkolóztak, melyben a Bella által elmondottakat próbálták felemészteni.

– Bella, én… – kezdte Edward, de szerelme közbevágott.

– Ne szabadkozz! Már akkor rákérdezhettem volna, mikor a szerződésről volt szó köztünk. Azt hiszem, ennél fontosabb dolgok is vannak most.

Edward egy hosszú pillanatig bűntudatosan nézett Bella szemeibe, de aztán bólintott, és pillantásából száműzte a bűntudatot.

– Igen. Igazad van.

– Elgondolkoztam Bella szavain. Azokon a szavakon, amelyekkel a Billyvel folytatott párbeszédét mesélte el – szólalt meg halkan Jasper. – És valami nem hagy nyugodni.

– Micsoda? – kérdezte Alice.

– A szerződésben az áll, hogy ha mi megígérjük, hogy nem tesszük be a lábunkat az ő földjükre, akkor ők nem árulnak el minket a sápadtarcúaknak, azaz az embereknek. Na, már most… Bella még ember. És nem is Billy volt az első, aki Bellának beszélt a vérfarkasokról és a vámpírokról – foglalta össze Jasper.

A szobára nyomasztó  csend telepedett. Bella kellemetlenül mozgolódott a széken, miközben a többiek arcát vizslatta.

Carlisle arca tűnt a leghiggadtabbnak mindegyik közül, míg Emmettén leginkább a lázas izgatottság szerepelt. Azonban Rosalie tűnt a legbosszúsabbnak. Szemei vadságot tükröztek, és halk, pergő hangon, dühödten szitkozódott. Edward látszólag nyugodtnak tűnt, de Bella érezte, hogy görcsösebben fogja kezét, mint addig.

Nem akarta, hogy miatta a Quileute-ok és a Cullenek „kapcsolata” tettlegességig fajuljon; egymásnak essenek. Kötelességének érezte, hogy tisztázza a helyzetet.

– Nem az ő hibájuk! – hadarta – Én szedtem ki belőlük, nem hibáztathatjátok őket. Jacobot még a gyerekkoromból ismerem, könnyű volt rászednem arra, hogy elmondja nekem.

Edward szája széle megvonaglott, ahogy megpróbálta elrejteni mosolyát, mely abból fakadt, hogy eszébe jutott, Bella hogyan szedte ki Jacobból. Ráadásul nem csupán a lány elbeszéléséből derült ki számára, hanem „tanúja” volt az eseménynek, mikor Jacob az iskolai bálon megjelent, és felkérte táncolni Bellát.

– Kedves tőled, hogy próbálod őket megvédeni, mindazonáltal… – kezdte Jasper, ám Carlisle felemelte kezét, melyre elhallgatott.

– Nem fogjuk megtámadni őket, ha erre célzol – nézett Bella szemeibe a férfi, mire az megkönnyebbülten felsóhajtott. – Azonban Jaspernek igaza van. Elsiklottunk efelett az ügy felett. Akármennyire nem volt hibás Jacob abban, hogy elmesélte neked az ő törzsi legendájukat, ő is ismerte a szerződést. Tudatában volt a pontjainak is. Ő mégis beszélt neked róla. Ugyan a valódi kilétünket nem mondta el, de sok utalást tett rá. Edward elmesélte nekünk – tette hozzá Carlisle, mikor Bella értetlenül nézett rá.

– De, Carlisle…

– Nem, Emmett, nem lesz semmiféle harc – fordult felé Carlisle – Bár Bellának valóban egy Quileute mesélte el mindezt, azt, hogy vámpírok vagyunk, nem mondta ki. Csupán utalt rá. Ezáltal pedig nem szegte meg a szerződést – tekintett Jasperre, miközben utolsó mondatát mondta.

– Elfogadom a meglátásod. Én akkor még nem voltam a család tagja, így nem is tudhatom teljes mértékűen. Azonban való igaz, amit mondtál. Azt, hogy vámpírok vagyunk, nem ejtette ki a száján. Se Edward, se Bella nem mondott ilyet.

– Így van. Nem mondta ki – bólintott Bella.

– Rendben. Akkor ezt az ügyet zárjuk le, és térjünk vissza ahhoz, amit Billy a temetőben mondott Bellának – javasolta Carlisle.

Edward türelmesen nézett Bellára, szemeibe aggodalom költözött. Bella rápillantott, de nem értette ezt a reakciót. Ugyan mi oka lenne aggódnia?

– Mi a baj? – kérdezte lágyan a lány.

Edward mindkét kezével megfogta Belláét, majd ajkaihoz húzta, és beszélni kezdett, miközben szája folyamatosan súrolta Bella bőrfelületét.

– Tudnom kell… Nem látok a gondolataidba, de ismerlek. Mégis a te szádból akarom hallani.

– De mit?

– Hiszel Billy elméletének?

Bella először zavartan, majd dühösen meredt Edwardra.

Csak nem képzeli, hogy egy pillanatig is elhittem amit Billy mondott?! Hogy őt gyanúsította meg a szüleim halálának elkövetésével? Mégis miért feltételezi azt, hogy elhittem Billynek? Azt mondja, ismer, de mégis ilyeneket gondol! Én nem tudnám kinézni ezt belőle… egyikőjükből sem. Még, hogy ő a tettes! Ezt még Edward sem gondolhatta komolyan, hogy akár egy percig is fontolóra veszem! De a jelek szerint nagyon is megfontolta…

– Nem képzeled? – sziszegte Bella.

Hangjában a sértettség  és a düh tisztán kivehető volt; ám aki mégse hallotta volna meg, annak elég volt annak szemeibe néznie.

– Tudnom kellett – mentegetőzött Edward. – Reménykedtem benne, hogy nem hiszed el. A látottak és hallottak alapján most már tudom, hogy igazam volt.

– Reménykedtél benne. Most már tudod. Pompás – fanyalodott el Bella.

Edward egy csókot lehelt Bella kezére, miközben annak szemeibe nézett. A lány egy pillanatra lehunyta szemeit, felpillantva pedig Edward hálával teli szemeit látta.

– Köszönöm – lehelt még egy csókot a kezére Edward.

– Nem gondolhattad komolyan, hogy elhiszem, amit mondott… – suttogta Bella.

– Mint már mondtam, a te szádból akartam hallani.

Edward rásimította Bella tenyerét az arcára, szája elé húzta, belecsókolt, majd az ölébe ejtette kezét, jobb kezével átkulcsolva Belláét.

Jasper zavartan megköszörülte torkát, míg Emmett mosolyogva, a fejét csóválva emelte égnek tekintetét.

– Döntést kell hoznunk – hangzott újból Carlisle hangja, mire mindannyian ránéztek.

– Miféle döntést? – kérdezte Esme.

– Egyrészt Bella átváltoztatásával kapcsolatban.

Carlisle tekintete Bellán állapodott meg.

– Már a temetőben megbeszéltük ezt a dolgot – felelt Edward a lány helyett.

– Igen, mi ketten megbeszéltük, viszont titeket még nem kérdeztelek meg – nézett szét az asztalon ülők közt Bella. – Szóval… Edward végre hajlandó lenne átváltoztatni, de megértem, ha ti nem helyeselnétek ezt a döntést… Ha nem szeretnétek, hogy a családotokhoz tartozzam - mindörökre.

Bella még be sem fejezte mondanivalóját, mindenki egyszerre hördült fel.

– Drágám, te már családtagnak számítasz!

– Bella, ne beszélj hülyeségeket!

– Ugyan már! Végre lesz egy méltó ellenfelem az itthoni bunyókban!

– Szívesen látunk, már amúgy is családtagnak tekintünk!

– Efelől ne legyenek kétségeid.

– Így is a családunkhoz tartozol.

Bella zavarában elpirult, és hálás tekintettel nézett mindenkire.

– Köszönöm. Jól esik ezt hallani.

– Úgy örülök, hogy Edwardnak végre megjött a józan esze! – szólalt meg vidám hangon Alice, és rámosolygott mellette ülő bátyjára.

– Már láttad is, igaz? – kérdezte Edward mosolyogva.

– Még szép! Minden rendben lesz. De nem fogom megmutatni, úgyhogy ne is próbálkozz – kacsintott rá Alice.

Edward felhorkant, de mosolya nem tűnt el.

– A döntés hozatal másik része összefügg ezzel a témával – vette át a szót újból Carlisle. – Mivel eldöntöttétek, és megbeszéltük, így költöznünk kell. A szerződést a farkasokkal nem szeghetjük meg.

– Hova költöznénk? – kérdezte Rosalie, arcán egy kis csalódottsággal.

Bella észrevette hangulatváltozást, mire kihasználta a beállt csendet, és kérdőre vonta a lányt.

– Mi baj van, Rose?

– Nem szeretek költözködni. Ezt a részét utálom a dolgoknak – fintorgott.

– Nézd a jó oldalát, Rose! – próbálta vigasztalni Emmett – A másik helyen is lehet majd vásárolnod, főleg, mivel új bútorokra is lesz szükség, és persze, ruhákra is.

Rosalie rámosolygott Emmettre.

– Ez már igaz!

– Mivel Bella újszülött lesz, így javaslom, hogy olyan helyre költözzünk, ahol távol vagyunk az emberektől - távolabb, mint most – vélekedett Jasper.

– Jó gondolat – bólintott Carlisle.

– Mit szólnátok olyan helyhez, ahol már jártunk? – vetette fel az ötletet Esme. – Akkor mi is sokkal felkészültebbek lennénk, mert ismerős lenne a terep.

– Igen, az sokat segítene – helyeselt Emmett.

– Mindenképp erdős területre kell mennünk – folytatta elméletét Jasper.

– És persze esős helyre – toldotta hozzá Alice.

– Emberektől távoli, ismert, erdős és esős terület – foglalta össze a legfontosabbakat Rosalie.

– Mit szóltok New York államhoz? – vetette fel az ötletet Rosalie.

– Rose, nem hiszem, hogy az alkalmas lenne. Jóval erdősebb terület kell, tekintettel Bella egy évére.

– Egy évemre? – kérdezte Bella értetlenül.

Mindeddig csendben ült, kapkodta a fejét mindenki felé, aki megszólalt. Úgy vélte, jobb, ha ő most hallgatásba burkolózik.

– Az újszülötteknek az első év a legnehezebb. Egy év után már könnyebb lesz, ráadásul addigra már ugyanannyira leszel erős, mint most mi – magyarázta Edward.

– Talán ugyanannyira mégsem – vigyorgott Emmett, kihúzva magát ültében.

Rosalie megforgatta szemeit.

– Az első évben erősebb leszek nálatok? – döbbent meg Bella.

– Jóval erősebb lesz – jött ezúttal a válasz Jaspertől – Ezért is fontos, hogy legalább ketten mindig legyenek a közeledben. Ha esetleg valami gond lenne, akkor vissza tudjunk fogni téged. Míg erősebb vagy nálunk, addig nem szabad egyedül lenned huzamosabb ideig.

– Értem.

– Na, és mi a helyzet Pennsylvaniával? – kérdezte Edward.

– Pennsylvaniával? – kérdezett vissza megütközve Rosalie.

– Igen. Ismerek ott egy helyet, ahol nagy területen csakis erdő van. A közelben ott van az Allegheny víztároló, és viszonylag nyugodt egy hely.

– Honnan tudod? – vonta kérdőre Alice.

– Még a… „lázadásom” idején keveredtem arra. Megtetszett a környék, és az erdő is csodálatosan szép. Ráadásul hatalmas is, így megfelelő lenne.

– Pennsylvanián belül hol van? – jött az újabb kérdés immár Esmétől.

– Westline mellett.

– De hát arról volt szó, hogy olyan helyre megyünk, amit ismerünk – dacoskodott Rosalie.

– Én ismerem is – válaszolt Edward.

– Egyedül te.

– Hamar kiismered majd; abban az egy évben úgyis lesz rá időd – vonta meg a vállát Edward.

– Szóval egy évig nem megyünk emberek közé?

– Ez tűnik a legjobb ötletnek – felelt Edward helyett Jasper.

– Miért is?

– Egyrészt, mert így egy évvel később kell elköltöznünk onnan, másrészt viszont Bellára is figyelnünk kell…

– Én nem akarok kellemetlenségeket okozni… Ha ti… ha Rosalie szeretne emberek közé menni, akkor…  – szólalt meg az érintett, de Jasper csak leintette.

– Nem fontos. Egy évet kibírunk. Hiszen, mi az egy örökkévalósághoz képest? – mosolyodott el a végére.

– De Carlisle-nak is biztos hiányozna a munkája…

– Bella, nyugalom. Igaza van Jaspernek.

– Ha pedig mégis annyira hiányozna neki, akkor Kane-ben van egy kórház. Pár kilométer választja csak el Westline-tól – mondta Edward.

– Most nem ez a legfontosabb – szólalt meg Carlisle. – Azt mondod, Edward, hogy Westline megfelelő hely lenne.

– Igen.

– Talán tudsz is ott egy házat, amiben lakhatnánk?

– Azt éppenséggel nem, de Alice ezt is biztos elintézi majd nekünk… – pillantott rá Edward a mellette ülő lányra.

– Persze, semmi gond – bólintott az. – Most rögtön elkezdek intézkedni. Ha megbocsátotok…  – állt fel az asztaltól.

– Menj csak nyugodtan! – bíztatta Carlisle.

Alice biccentett, majd eltűnt a nappali irányába.

– Mikor indulnánk? – kérdezte Rosalie.

– Az attól függ, Alice mit tud intézni.

Rosalie felsóhajtott, de azért bólintott, jelezve, hogy tudomásul vette.

Emmett felé fordította tekintetét, mire látta, hogy a szőke lány morcosan, karba tett kézzel nézi az asztallapot, várva Alice visszatértére.

– Ugyan, kicsim! Pennsylvania jó hely. Végre találkozhatunk majd Draculával! – nevetett fel Emmett.

A helyiségben levők mindegyike hangos kacagásban tört ki, még Rosalie is, bár ő halkabban, mint a többiek, és a fejét is csóválta. 

– Mi ez a nagy hangzavar? – tért vissza Alice mosolyogva, egy öt perc után. – Mindegy. Sikerült elintéznem, hogy legyen fedél a fejünk fölött – ült vissza korábbi helyére.

– Hol van a ház? – kérdezte mohó kíváncsisággal Edward.

– A Church Road végén van egy földes út, közvetlen az erdőben, és annak a végén pedig ott a ház.

– Akkor hasonló a megközelítése, mint ennek – mondta Esme.

– Igen.

– Hogy néz ki a ház?

– Csak annyit tudok róla, hogy nagy, kétemeletes, az emeleten pedig hat szoba van. Fürdőszobából három van, a földszinten van a nappali, a konyha, na meg az étkező. Ó, és van egy padlásszoba is! – mesélte el izgatottan csillogó szemekkel Alice a ház kinézetét nagy vonalakban.

– Komolyan? – lett izgatott Bella is.

– Egész jól nézhet ki a leírásod alapján – motyogta Rosalie.

– Tetszeni fog nektek – kacsintott Alice.

Jasper magához húzta, és egy puszit nyomott arcára.

– Ügyes vagy!

– Köszi – vigyorgott a lány.

– És mikor költözhetünk be? – kérdezte Esme.

– Hát, akivel ezt megbeszéltem, azt mondta, hogy akár holnaptól is igénybe vehetjük a házat, mivel most éppen üresen áll.

– Akkor irány csomagolni? – kérdezte Rosalie.

Alice bólintott.

– Ha minden rendbe megy, akkor már szerda este ott is lehetünk – Alice izgatottan dörzsölte össze aprócska tenyereit, miközben széles vigyorral nézett rá mindenkire.

– Remek – mosolygott Carlisle is. – Akkor, azt hiszem, én elmegyek a kórházba, és azonnali hatállyal kilépek. Feltéve, persze, ha nincs más megbeszélni való dolog.

– Csak egy: hogyan fogunk Pennsylvaniába menni? – kérdezte Bella, előre félve a választól.

– Ó, hát, először is egy hat órás repülőút vár ránk Seattle-től Bradfordig. Onnan pedig röpke négy órás autóúttal már ott is vagyunk – csiripelte Alice vidám hangon.

Bella mosolyogva bólintott.

– Akkor végeztünk is.

– Igen. Most mehetünk pakolni!

Mindannyian felálltak, és mindenki az emelet felé indult el, kivéve Carlisle-t, aki előbbi mondandójához híven, a kórházba indult - ezúttal felmondani.

Edward Bellát kézen fogva, lassan indult el a szobája felé. Bár a többiek már mind a saját szobájukban voltak, de ő mégse akart sietni.

Mikor végül felértek, benyitott, beengedte maga előtt Bellát, becsukva az ajtót pedig odalépett a lejátszóhoz, feltett egy lágy dallamokból álló lemezt.

– Na, lássuk, mivel is kezdjük… – mondta, mikor szétnézett a szobában.

– Talán célszerű lenne először a polcokról becsomagolni a cuccokat, utána pedig a szekrényből a ruhákat – javasolta Bella.

– Rendben. Csak szerzek dobozokat, és… – Ám még be se fejezte, mikor Alice nyitott be, és letett a földre legalább tíz nagyobb dobozt.

– Gondoltam, hasznát vennétek ezeknek – bökött rájuk, majd amilyen sebesen jött, ugyanolyan gyorsan ment is ki a szobából.

– Köszi, Alice! – kiáltott utána Edward.

Megfogta az egyik dobozt, és  a nyugati fal felé vette az irányt, ahol a zsúfolásig megrakott CD-állvány állt. A legtetejéről kezdte tízesével belerakosgatni a dobozba őket.

Bella zavartan körülnézett a szobában, aztán ő is megfogott egy dobozt, ám ő  a ruhás szekrény felé igyekezett. Kinyitotta, majd elkezdte bepakolni őket a dobozba.

Pár percig csak a kettejük pakolásából eredő zajokat lehetett hallani, ám Bella túl kíváncsi volt ahhoz, hogy ez így is maradjon.

– Zavarna, ha kérdezősködnék?

Edward halkan felkuncogott.

– Nem.

– Alice hogyan talált ennyire hamar egy akkora házat? Csak pár percbe tellett neki.

– Alice-nak megvannak a kapcsolatai – rántotta meg a vállát Edward. – Általában ő szokta elintézni a ház-témát.

– A bútorokat mindig magatokkal szoktátok vinni, vagy azokat ott hagyjátok?

– A kisebb, illetve személyesebb bútorokat magunkkal visszük. Esme még korábban elvégzett egy lakberendezői képzést, és szereti is megtölteni az új házakat új bútorokkal. Persze, Rosalie és Alice folyton segítenek neki…

– Személyesebb bútorokat? – vonta fel Bella kérdőn a szemöldökét.

– Igen. Mint a zongora vagy Esme kedvenc asztala, ami az étkezőben található.

– És ezeket mégis hogy viszitek magatokkal? Gyanítom, hogy sem a zongora, sem az asztal nem férne be egyik kocsiba se…

– Természetesen nem mi visszük oda azokat az autókkal, hanem odavitetjük őket. Ugyanez vonatkozik mind az öt kocsira.

– Öt kocsitok van? – kérdezte meglepetten a lány.

– Igen. Rosalie BMW-je, Carlisle Mercedese, Emmett dzsipje, valamint nekem a Volvo és az Aston Martinom. Bár, utóbbit még nem láttad.

– Igen.

– Csodálatos kocsi – fordult Bella felé Edward csillogó szemekkel, mire Bella felállt guggolásából, és felvont szemöldökkel nézett vissza rá.

– Szóval, csodálatos kocsi.

Edward kuncogva bólintott, miközben közelebb lépett szerelméhez.

– Az.

Kezével végigsimított a lány arcán, folytatólagosan érintve a nyakát, aztán a karját is. Bella beleborzongott, és kábán nézett fel a fiú arcába. Azon csak vidám huncutság volt. Fél kézzel magához húzta a törékeny testet, miközben másik kezével a kezét emelte fel és kulcsolta össze ujjaikat. Még közelebb húzta magához Bellát, majd lágyan, a zene ritmusára kezdett táncolni vele.

– Mit csinálsz? – suttogta Bella.

– Táncolok… veled – mosolyodott el féloldalasan.

Bella pár pillanatig elakadó  lélegzettel figyelte a fiút, de aztán erőt vett magán, és megpróbált távolabb húzódni a fiútól, miközben halkan beszélt hozzá.

– De… én nem tudok táncolni.

– Az iskolabálon is táncoltunk – emlékeztette őt Edward.

Mosolyogva figyelte annak küszködéseit, hogy távolabb juthasson tőle, ám valamennyi próbálkozása kudarcba fulladt.

– Az más volt – ellenkezett.

– Miért is? – nézett kíváncsian a lányra.

– Mert akkor nekem nem kellett táncolnom. Rajtad álltam, te pedig vezettél engem.

Bella továbbra is kitartóan próbált kiszabadulni Edward karjaiból, melyek most táncba hívták, melynek eredményeképp többször is elvétette a lépéseket, így megannyiszor rátaposott a fiú lábára - az azonban észre sem vette ezeket.

– Ó, ha csupán ez a problémád forrása… 

Azzal könnyedén, egyetlen mozdulattal fölemelte kissé, a lábát a lány lábai alá csúsztatta. A következő pillanatban már ott forogtak a szoba közepén a zene dallamaira.

– Edward – nyögte Bella, miközben kezeivel átkarolta a fiú nyakát.

– Hmm? – mormolta amaz, kezeit Bella dereka köré fonva.

– Pakolnunk kéne.

– Az még várhat egy kicsit – tette fejét a lány nyakához.

Bella egy pillanatra lehunyta szemeit, ám mikor újból kinyitotta, Edward arca csupán milliméterekre volt tőle.

– Miért nem szeretsz táncolni? – kérdezte.

– Mert kétballábas vagyok.

– Nem vagy az.

– Táncolni se tudok.

– De hiszen most is táncolsz – mutatott rá Edward a nyilvánvaló tényre.

– Ha táncnak lehet nevezni azt, hogy a lábaidon állok… – fintorgott Bella.

– Ha akarod, szívesen megtanítalak táncolni – mosolygott.

– Nem hiszem, hogy ez jó  ötlet lenne… – suttogta Bella.

Edward ajkaival lágyan megérintette a lány ajkait.

– Szerintem ez egy kiváló  ötlet lenne – Ahogy beszélt, ajkai hozzásúrlódtak a lányéihoz.

Bella nem válaszolt, kábultan hunyta le szemeit, ajkai elnyíltak.

Edward hevesen zihálva ugyan, de mérhetetlen gyöngédséggel vette birtokba annak ajkait. Lassan ízlelgette azokat, továbbra is a zenére forogva. Bella megsimította tarkójánál, mire jól eső borzongás járt végig testében. Egyik kezét felcsúsztatta hátán, hogy még közelebb vonhassa magához Bella fejét, míg másik keze öntudatlan csúszott lejjebb. Észre se vette, hogy mikor állapodott meg annak fenekén, csak azt, hogy Bella finoman harapdálni kezdi az ajkait.

Megrémülve húzódott hátrébb tőle; fél másodperc alatt leemelte magáról Bellát, letéve a földre, és vágott át a szobán, hogy az üvegfal mellett, mély lélegzeteket vehessen.

Bella lassan nyitotta fel szemhéjait, tekintetével rögtön a fiút kereste. Mikor meglátta, rámosolygott, és közelebb lépett hozzá.

Edward hadarva beszélni kezdett, így a lánynak jobban oda kellett figyelnie, ha minden szavát érteni akarta.

– Sajnálom az előbbieket. Neked volt igazad, valóban inkább pakolnunk kellene.

Azzal kikapcsolta a lejátszót, kivette a lemezt, és a tokjába visszahelyezve, betette a dobozba a többi közé.

Bella arcáról lelohadt a mosoly; lassan közelített a fiú felé, aki neki háttal pakolta bele gyors mozdulatokkal a CD-ket.

– Edward – szólította meg, mikor már közvetlen mellette állt.

– Igen? – kérdezte, ám pillantásra sem méltatta őt.

– Te nem élvezted? – suttogta alig hallhatóan.

– Azt hittem, te nem szeretsz táncolni.

– Tudod, hogy nem arra értettem!

Edward végre felé fordult, és a szemeibe nézve válaszolt.

– Nem szabad elveszítenem a fejem veled szemben.

– Nem válaszoltál a kérdésemre…

– Nem az a fontos, hogy én élveztem-e… sokkal inkább az, hogy bánthattalak volna – szorította össze állkapcsát.

– De hiszen ha mindeddig nem történt ez meg, akkor miért éppen most?

– Sosem lehet tudni, Bella. Ha… ha csak egy percre is elfeledkezem magamról… ha engedem, hogy az emberi ösztöneim irányítsanak…

– Tudom, hogy nem lennél képes bántani.

– De hiszen az előbb… Mikor úgy csókoltál… féltem, hogy megsebezlek téged a fogaimmal. Az én fogaim borotvaélesek, és ha ez még önmagában véve nem is lenne elég, ráadásul méreggel is át vannak itatva.

– Tudom, hogy ezt a kis időt, míg Westline-ba nem érünk, ki fogod bírni. Bízom benned.

Edward felsóhajtott.

– Te mindenkiben bízol – motyogta.

– Teljes szívemből szeretlek – vallotta meg őszintén.

– Én is szeretlek, szerelmem. Mindörökre – simította meg arcát. – De ha most nem fejezzük be a pakolást, akkor Alice meg fog haragudni ránk, mivel ezáltal csúszna az általa beütemezett terv.

Bella bólintott.

– Akkor hát folytassuk a pakolást. 

Az egész Cullen család a nap további részében csak pakolt. Miután mindenki végzett a saját szobájában, következtek az olyan közösen használt helyiségek, mint a nappali vagy a fürdőszoba. Hiszen hiába nem kellett a vámpíroknak emberi szükségleteket végezniük, az utóbbi helyiségben tartották a különböző sminkjeiket, hajzseléiket, fésűiket.

Carlisle a családi megbeszélés után egy órával már otthon is volt. Mindenki, akivel a nagy sürgés-forgás közepette összefutott, megkérdezte tőle, hogy hogyan ment, mire mindannyiszor ugyanazt mondta: nagyon sajnálták, hogy kilép, de sok sikert kívánnak az új munkahelyén, és remélik, egyszer még visszatér hozzájuk, ha csak látogatóba is. Persze mindannyian tudták, hogy a visszatérés csakis olyan formában lehetséges, ha már legalább nyolcvan éve hagyták maguk mögött a várost.

Mikor beesteledett, Edward ragaszkodott hozzá, hogy Bella vacsorázzon, és aludjon, hiszen másnap hosszú utazás várt rájuk. A lány először vonakodva, miszerint ő még segítene a pakolásban, tiltakozott, de aztán Edward meggyőzte őt, hogy ha nem piheni ki magát rendesen, akkor másnap össze fog esni a fáradtságtól.

Miután pedig Bella álomba merült, Edward nagyon halkan összeszedte a szobában levő, immár teljesen megtelt dobozokat, és levitte őket a nappaliba, ahol addigra már egy csinos kupac állt. 

Másnap reggel mikor Bella felébredt, döbbenten vette észre, hogy Edward szobájában addigra csakis a szekrénysor és az ágy maradt ott.

– Nem azt mondtad, hogy csakis a kisebb és személyes bútorokat szoktátok magatokkal vinni? – kérdezte, mikor felocsúdott első kábulatából.

– De igen. De Alice megnyugtatott, miszerint nyugodtan hordjam le azokat a cuccokat a nappaliba, amiket magammal akarok vinni, és azokat magunkkal is fogjuk vinni.

– De hát ennyi mindent mégis hogyan?

Edward megvonta vállát.

– Alice nagyon bájos és meggyőző tud lenni, ha ilyenekről van szó. Még tegnap éjjel felpakolták a bútorokat a kiérkező bútorszállítók a teherautókra, és már úton is vannak Westline-ba. Ó, és Emmett dzsipje is már úton van – vigyorgott.

Bella elképedten meredt a fiúra, és percekig szóhoz sem jutott. Edward ezt észrevette, mire finoman megjegyezte, hogy ha nem akarja, hogy lekéssék a repülőgépet, akkor végezze el a reggeli teendőit, és reggelizzen meg minél hamarabb. 

Fél óra múlva már  útra készen álldogáltak mind a nyolcan a ház előtt.

– Hiányozni fog Forks – törte meg a csendet Alice, melyben mindenki a házat bámulta.

– Mindannyiunknak hiányozni fog – bólintott Carlisle.

– Az biztos, hogy Forks nagy változásokat hozott a létünkbe – pillantott Edward a mellette álló Bellára.

– Csakugyan – helyeselt Esme, és boldogan mosolyogva nézett ő is Bellára.

– Remélem, egyszer még visszatérünk ide – pillantott mosolyogva Rosalie Alice-ra.

Alice feltartotta mutatóujját, lehunyta szemeit.

– Úgy érzem, vissza fogunk – mosolygott Jasper.

– Ha nem is az elkövetkezendő  ötven évben, de vissza fogunk jönni. Láttam – nyitotta ki újra a szemeit Alice, és vigyorogva nézett mindenkire.

– Remélem, így lesz – sóhajtott vágyakozva Bella.

– Így lesz – mondta magabiztosan Alice.

Egy pillanatra megint csendbe burkolóztak, amint mindannyian a házra néztek újra.

Sok emlék tódult a gondolataik közé, de mindezek túlnyomó többségében szerepet játszott egy barna hajú és szemű lány, Bella. Edward mosolyogva csókolta homlokon kedvesét az emlékek hatására.

Mikor legelőször hozta ide őt… mikor eljátszotta neki zongorán is az altatódalát… mikor megpróbálta rávenni Bellát, hogy együtt járjanak a tornaórákra… mikor Emmett sose felejtett el kaján megjegyzéseket tenni párosukra, mikor ölelkezve talált rájuk… még a Rosalie-val folytatott veszekedések is szép emlékként peregtek le most lelki szemei előtt.

– Na, jól van, akkor csapjunk bele a lecsóba, hiszen vár minket Dracula! – csapta össze izgatottan a tenyereit Emmett, fülig érő vigyorral száján.

Mindannyian felnevettek, aztán elindultak a kocsik felé.

Alice és Jasper mentek elöl a Volvóval, mögöttük Edward és Bella ment az Aston Martinnal, harmadikként Rosalie és Emmett vezette a piros BMW-t, míg a sort Carlisle és Esme zárta a fekete Mercedesszel.

Mindannyian izgatottan, kíváncsian vették útjukat a seattle-i repülőtér felé, hogy aztán felszálljanak az egyik repülőgépre, ami elvigye őket egészen Westlonig.

Forks elhagyásával egy fejezet zárult le mindannyiuk életében, ugyanúgy, mint mikor évekkel ezelőtt, másodjára költöztek ebbe az esős kisvárosba. Most úton voltak, hogy egy új, izgalmasabb és még több élménnyel dúsabb fejezet felé vegyék irányukat, mely mindenkire kiható változásokat hozhat létükbe.