– Edward, mikor szállunk már le? – kérdezte Bella, miközben megragadta a fiú jobb karját. 

Immár öt órája úton voltak Pennsylvania és az új életük felé. Alice mindannyiuknak az első osztályra váltott jegyeket, így a kényelmes, puha ülésekbe süppedhettek az út során. Mindenki a párja mellett foglalt helyet, és halk beszélgetéssel ütötték el az időt. 

– Öt óra múlva – válaszolt Edward, szája sarka megrándult az elfojtott mosolytól.

Már mikor felszálltak, Bella furcsán sápadt volt, de mikor rákérdezett, a lány nem válaszolt, helyette másra terelte a témát. Mióta pedig a repülőn utaztak, Bella mindig ideges pillantásokkal nézett ki az ablakon a felhők közé, vagy éppen a mögöttük ülő Alice-ra. De legsűrűbben mindig a mellette helyet foglaló Edwardra tekintgetett, vagy csak megszorította ott, ahol érte.

– Ahh – Bella fogát csikorgatva, idegesen bámult ki az ablakon.

– Minden rendben? Olyan… idegesnek nézel ki. Ha nem ismernélek, azt mondanám, hogy talán félsz a repüléstől – mondta neki fojtott hangon a fiú.

– Semmi bajom – válaszolta amaz, még mindig a felhőket bámulva.

Kezével elengedte a fiú  karját, és az ölébe ejtette.

– Rendben – vont vállat a fiú. – Akkor, én megnézem Carlisle-ékat…

– Tessék? – Bella rémülten nézett Edwardra.

– Visszajövök, csak…

– Kérlek, ne menj! – nézett rá könyörgőn.

Edward mosolyogva megcsóválta fejét, és halkan kuncogott, melynek hatására a válla rázkódni kezdett.

– Még mindig azt mondod, hogy nem félsz?

Bella rémülete dühbe, aztán zavarba váltott át, melynek hatására lehajtotta fejét.

Edward befejezte a nevetést, közelebb ült Bellához, ujját becsúsztatta álla alá, és maga felé fordította fejét. Ám annak szemei még mindig nem néztek az övébe.

– Kérlek, nézz rám – suttogta Edward.

Bella teljesítette kérését. Szemeiben szégyenkezés honolt.

– Miért félsz?

– Lezuhanhatunk…

Edward orrával lassan végigsúrolta Bella bal orcáját, arcát az övéhez simítva, a fülébe suttogva, megszólalt.

– Csak ettől? – kérdezte.

– Ez nem elég? – suttogta Bella is.

Edward megpuszilta Bella arcát, majd fokozatosan egyre lejjebb, a nyaka felé haladva.

Bella halkan felsóhajtott, Edward pedig átkarolta őt jobb karjával, míg a ballal másik orcáját simogatta.

– Nem kell félned… itt vagyok veled én is – suttogta újra a fülébe.

– Igen… de túl… magasan vagyunk – nyöszörgött Bella elakadó lélegzettel.

– Ha lezuhannánk, akkor egyre közelebb kerülnénk a földhöz – immár a lány vállait is puszikkal halmozta el – Én pedig a megfelelő pillanatban kiugranék veled, még mielőtt a földbe csapódhatnánk.

– És a többiek…?

– Nekik meg se kottyanna; túlélnék.

Bella ajkait egy újabb sóhaj hagyta el, mikor Edward bal karja lejjebb csúszott arcáról, végig a jobb oldalánál, megállapodva térdénél.

– Még mindig félsz, hogy lezuhanunk? – érdeklődött Edward fojtott hangon, mikor visszatért füléhez.

– Nem.

Edward elvigyorodott, és ajkait a lány ajkaira tapasztotta. Lassan kezdte csókolni őt, ám Bella hamar gyorsabb iramra váltott, miután karjait sikeresen összekulcsolta annak nyakánál. Mohón kezdte őt ostromolni, és a fiú sem volt rest viszonozni az általa diktált hevességet. Közelebb vonta testét magához, mígnem az ölébe ültette. Heves csókjuktól Bellának egy-kettő elpárolgott a félelme, azt is elfelejtette, hogy abban a pillanatban egy utasokkal zsúfolt repülőgépen van. Csak akkor eszméltek fel mindketten, mikor Jasper a fejük mellett köszörülte meg torkát.

Bella ijedten felnézett rá, míg Edward féloldalasan mosolyogva.

Jasper arca érzelmektől mentes volt, de szemében a gyötrődés jelei mutatkoztak, amit Bella nem tudott mire vélni.

– Már elnézést… de egy repülőn vagyunk. Talán nem lenne rám túlságosan pozitív hatással, ha ti ennyire… hevesen vágyódtok egymás iránt. Ugye, értitek? – nézett rájuk Jasper kínokkal telt szemeivel.

– Hát persze, Jasper. Tökéletesen megértjük – mosolygott szélesen Edward.

Jasper felhorkantott.

– Na, persze… megérted.

– Sajnáljuk, Jasper. Igyekszem visszafogni magam, rendben? – kérdezte Bella együttérzően.

Jasper hálás, meleg mosolyt lövellt felé.

– Köszönöm, Bella.

– Hé, azt nem mondtam, hogy én is vissza fogom fogni magam – szólt közbe Edward, mikor Jasper vissza akart ülni.

– Pedig jobban tennéd.

Jasper kérlelőn nézett Edwardra, ám mikor az már hosszabb ideje ugyanolyan mosollyal nézett rá, halkan suttogva, hogy csak ők hallják, megszólalt.

– Kérlek, Edward! Nem hiszem, hogy bárki is díjazná, ha én most leteperném Alice-t, csak azért, mert te nem bírsz magaddal. Ha Westline-ba értünk, egy örökké valóság fog előtted állni Bellával. Kérlek, Edward! Már csak pár órát kell kibírnod.

Edward felsóhajtott, mosolya eltűnt arcáról.

– Rendben, de ezért még tartozol nekem! – figyelmeztette.

Jasper hálásan nézett testvérére, bólintott, aztán visszaült helyére.

Edward a figyelmét újra a karjai közt levő Bella felé fordította; féloldalasan nézett le rá, mire Bellának kihagyott a légzése, a szívverése pedig felgyorsult.

A fiú megsimította a járomcsontját, ujjait végighúzta a lány ajkain.

Bellának se kellett több; hiába ígérte meg Jaspernek, hogy visszafogja magát, közeledni kezdett Edward arca felé. Már épp elérte volna ajkait, mikor Alice robbant be kettejük közé; szó szerint.

Alice nem törődve semmivel, helyet szorított magának Edward és Bella közt, még mielőtt azok újból megcsókolhatták volna egymást. Így ők ketten kénytelenek voltak elengedni egymást.

– Gondoltam, Bella, megbeszélhetnénk, hogy te mikor mehetnénk el új bútorokat vásárolni – fordult felé széles vigyorral arcán – Úgyis még hátra van az út fele, nem igaz? És mi lenne hasznosabb időtöltés ennél?

– Alice – morgott halkan Edward, úgy, hogy csak ők nyolcan hallhassák.

– Te is velünk szeretnél tartani, Edward? – fordult most felé Alice.

Edward megforgatta szemeit, hogy dühösen meredhessen testvérére.

– Mégis, mit csinálsz?

– Tudod, nem szeretném, ha Jasper a hátralevő utat a mosdóban töltené – bökött fejével a mögöttük levő két üres helyre.

– Oh… sajnálom – vörösödött el zavarában Bella.

Alice helyett azonban Emmett válaszolt neki, aki az előttük levő két helyen ült Rosalie-val. Fejét most az ülések támláján nyugtatta, és derűs arckifejezéssel nézett hármójukra.

– Ugyan, Bella! Ha tudnád, hogy mi Rose-zal miket műveltünk… Ugye, szívem? – kuncogott fel Emmett.

Bella még jobban zavarba jött.

– Hát igen… azok a régi, szép idők!

– Emmett! – szólt rá Rosalie.

– Te is meg szeretnéd osztani az élményeidet, Rose? – nézett le Rosalie-ra.

– Emmett… legalább addig ne piszkáld őket, amíg meg nem érkezünk az új házba! – fintorgott Rosalie.

– Én nem is piszkálom őket, csak felelevenítem nekik a régmúltat!

Rosalie szúrósan meredt rá.

– Rendben, rendben, csak ne sértődj meg, kérlek… – motyogta megsemmisülten, azzal visszaült a helyére.

Bella zavartan nézett ki a repülő ablakán, jobb kezére támasztva fejét.

– Nos, akkor megbeszéljük, Bella? – fordult felé újból Alice.

Edward felnyögött.

– Te most komolyan ezt akarod?

– Pontosan. Ha nem akarod végighallgatni, akkor menj, és keresd meg Jaspert! – válaszolt neki félvállról a lány. – Én addig is Bellával leszek.

Edward nem mozdult a helyéről.

– Hát jó. Szóval, szerinted is jó ötlet lenne, ha még ma elmennénk bevásárolni? – csacsogta Alice Bellának.

Bella halkan felnyögött, de a lány kedvéért mosolyt erőltetett arcára, és készségesen válaszolt annak kérdéseire. 

A repülőút hátralevő  részében Alice egy tapodtat sem mozdult Bella és Edward közeléből; mindig akadt olyan kérdése, amivel a lányt „zaklathatta”. Edwardon látszott, hogy nincs ínyére Alice jelenléte, és sokkal inkább saját maga foglalkozna Bellával, de a lány ezt nem engedte. Állandóan szóval tartotta barátnőjét, így a fiúnak esélye sem nyílt semmilyen alkalomra.

Ám amint leszálltak a repülőgépről, és Alice két taxit is rendelt, négyfős csoportokban kellett eljutniuk úticéljukhoz. Így Edward örömmel kapott a lehetőségen, és megkérte Carlisle-t és Esmét, hogy csatlakozzanak az ő, és Bella párosához. Még mielőtt Alice bármit is szólhatott volna, mind a négyük az említett gépjárműben találta magát, Edward pedig a sofőrnek magyarázta az útvonalat. Emiatt Alice Jasperrel, Rosalie-val és Emmettel utazott tovább.

Alice-szal - még mielőtt Forksból elindultak - Edward megbeszélte, hogy a taxisofőrnek azt fogják mondani, hogy a Church Road végén álljon meg, és így is cselekedtek mindketten.

Miután pedig már mindannyian ott voltak a megbeszélt helyen, Edward Bella felé fordult.

–Megint? – kérdezte a lány, kisebb félelemmel hangjában.

Edward bólintott, de szája széle mosolyba húzódott, mikor Bella látványosan nyelt egyet, aztán kifújta a levegőt, végül pedig mögé lépett, hogy fel tudjon mászni a hátára. Edward egy lendületből magára kapta a lányt, aki a karjait a nyaka köré, míg lábait dereka köré csavarta.

– Na, de, srácok! – nevetett fel Emmett, mikor meglátta Bellát Edwardon – Azért nem gondoltam volna, hogy a repülőút után, még itt is ezt kell látnom! Ennyire kanos nem lehetsz, Edward – röhögött fel Emmett.

Bella szörnyen zavarba jött, arcszíne most egy érett paradicsomét is messze megelőzte. Lábait kényelmetlenül feszengve húzta feljebb, szinte már Edward köldöke tájékán járt.

Alice Rosalie és Esme segítségével fejbe kólintották Emmettet, míg Jasper csatlakozott Emmett nevetéséhez. Alice „jutalmul” őrá is rácsapott egyet.

Edward morgott egyet Emmett felé, majd nem törődve vele, arcát Belláé felé fordította.

– Ne is törődj vele! Csak féltékeny, amiért Rose még egyszer sem utazott a hátán – vigyorgott Edward.

– Rose bármikor hasonlón utazna, mint Bella! Csak egy szavamba kerülne – húzta ki magát Emmett, mikor abbahagyta a röhögést.

Rosalie felhorkantott.

– Na, ebben ne legyél te olyan biztos, Emmett Cullen!

– De most miért, Rosie? – fordult felé Emmett.

– Mert nem.

– De hát te is hallottad, hogy Edward egy versenyre hívott ki, azt pedig nem lehet csak így visszautasítani! Gondolj csak bele! – lett egyre lelkesebb Emmett – Most végre én lehetek a gyorsabb futásban.

Rosalie kérdőn nézett Emmettre.

– Illetve mi, na. Kérlek, Rosie!

– Ennyit nekem nem is kellett könyörögnöm, Emmett – mosolyodott el szélesen Edward, látva testvére kínlódását. – Sőt, még csak könyörögnöm sem kellett, igaz, Bella?

– Igen – cincogta az.

– Na, persze! Neked könnyű… csak ránézel Bellára, ő meg rögtön megteszi, amit akarsz! – vetette ellen Alice.

Emmett Jasperrel együtt kuncogni kezdett. De még Carlisle, Esme és Rosalie is elmosolyodtak.

– Én is szeretlek, Alice. Igazán rendes vagy – nyöszörgött Bella.

– Tudod, hogy számíthatsz rám, Bella – kacsintott rá vigyorogva Alice.

– Azt látom – fintorgott Bella.

– Bella, egyet sose felejts: vámpírban nem szabad megbíznod – mondta derűs hangon Edward.

– Kösz, hogy figyelmeztetsz.

Edward mosolya kiszélesedett.

– Azt hiszem, ideje lenne tovább mennünk, mielőtt még a bútorszállítók hamarabb megérkeznek, mint mi. A kocsikról nem is beszélve… – váltott témát Alice.

– Mikorra várhatók? –  érdeklődött Esme.

– Tekintve, hogy este fél kilenc, így egy-két órán belül itt kell lenniük.

– Nagyszerű! – csapta össze tenyereit Emmett. – Remélem, egy karcolás sincs a kocsimon…

– Ne aggódj! Láttam, hogy minden rendben lesz vele – nyugtatta meg Alice.

– Azért ajánlom is nekik – kötötte az ebet a karóhoz továbbra is Emmett.

Majd mindannyian futásnak eredtek. Bella lehunyt szemmel próbált minél közelebb préselődni Edwardhoz, miközben magában azért fohászkodott, hogy minél hamarabb érjenek oda az új házhoz. Már nagyon kíváncsi volt rá, hogy is nézhet ki teljes életnagyságban. Alice elmesélése alapján egész kellemesnek tűnt, és merőben hasonlított a forksi házhoz. De kíváncsiságának netovábbja azért mégis csak az a bizonyos padlásszoba volt. Ráadásul mivel a házban hat szoba van, így biztosra vette, hogy ezúttal Edwarddal közös szobája lesz. Bár az utóbbi időkben a forksi Cullen házban is egy szobában „laktak”, azért mégis örömmel és kíváncsisággal töltötte el a tudat.

– Edward – suttogta a fiú fülébe, mikor kilesve megtalálta azt.

Edward megrázkódott, de hangja derűs bársonyosnak hangzott.

– Igen?

– Felmerült bennem egy kérdés… Mi lett a forksi cuccaimmal? Na, meg Charlie és Renée-ék házával?

– Carlisle mindent elintézett. Mikor kiment Charlie házába, megtalálta azt a bizonyos borítékot a nappaliban, amiben édesanyád és Phil halála volt leírva. Nem akart illetlen lenni, de hajtotta a kíváncsiság, mert mint mondta, teljesen gyűrötten, mintha több százszor olvasták volna hevert ott. Így elolvasta, és a végén az volt, hogy a házukat Phil testvérére hagyták, mivel annak volt a nevén. Charlie házával még nem intéztünk semmit, előtte meg szerettünk volna kérdezni téged. De az az ötletünk van, hogy esetleg kiadhatnád.

– Ez… jó ötletnek tűnik – suttogta Bella.

– A cuccaidról pedig annyit, hogy Alice szerint különösen kedvelt vagy szeretett tárgyad nem volt ott, így azokat nem hozatta el. De ha mégis lenne, el tudjuk intézni még.

– Nem, nem szükséges. Így legalább könnyebb a felejtés is. Ha nincsen semmi olyan holmim, ami rájuk emlékeztetne, akkor könnyebben tudok túllépni rajta.

– Biztos nem akartál volna onnan semmit sem?

– Biztos.

– Ha mégis meggondolnád magad…

– De nem fogom.

– Rendben – bólintott Edward.

Újból csend lett köztük, ugyanúgy, mint előtte.

Bella már meg akarta kérdezni, mégis mikorra érnek oda, mikor Alice izgatottan felsikoltott.

– Ott van! – mutogatott a fák sűrűje mögötti rész felé.

Bella hunyorgott, hátha ő  is meglátja azt, amit a többiek már bizonyára mind észrevettek. De a sötétség, a sűrű erdő és az emberi szemek hatására semmit sem tudott kivenni.

Edward gyorsabb tempóra váltott, így ők ketten hamarabb érkeztek meg, mint a család többi tagja.

Mikor Edward már nem futott, Bella ugyanúgy csimpaszkodott belé, mintha még mindig az erdőt szelnék át.

Párosukhoz hamar csatlakoztak a többiek. Mindannyian az erdő széle mentén álldogálva néztek fel a hatalmas házra. Ugyan a sötétség miatt nem tudták annyira jól megnézni újdonsült otthonukat, mintha nappal lenne, de hála vámpírlátásuknak így is nagyon sok apró részletet ki tudtak venni, kivéve ugyebár Bella.

A ház valóban kétemeletes volt, és még nyolcuknak is tágasnak tűnt. A külső falak halvány sárgára voltak színezve. Nem messze a bejárati ajtótól, úgy egy-két  méterre máris az az erdő fái húzódtak. Ám a rengeteg közt valóban ott leledzett az a kis földes út, amit Alice említett. A ház mellett még egy kisebb épület is megtalálható volt, ám annak nem volt emeleti része. Bella szerint egy garázs lehetett.

– Ez valóban szép, Alice! – dicsérte meg őt Rosalie, finom mosollyal ajkán.

– Remek munkát végeztél, drágám – csókolta meg Alice feje búbját Esme.

– Köszönöm. Reméltem, hogy nektek is tetszeni fog – vigyorgott Alice.

– De hiszen láttad, hogy tetszeni fog nekünk…

– De személyesen megtapasztalni jobb érzés!

– Na, nem megyünk be? – kérdezte Emmett, aki már az ajtó felé igyekezett.

Ám Alice megelőzte, és ő nyitotta ki az ajtót.

Mindannyian lenyűgözve léptek be a hatalmas házba, amely most teljesen üres volt, ezzel is jobban kihangsúlyozva méreteit.

Az ajtón belépve rögtön a nappaliban találták magukat. Az emeletre két lépcső is vezetett; mindkettő a bejárati ajtóval szemközti részen voltak, csak míg az egyik a bal oldali részen, addig a másik a jobb oldalin. A két lépcső közt volt található az a kétszárnyú ajtó, mely a konyha s étkező felé nyílt.

– Alice, tényleg ügyes vagy! – dicsérte meg őt Edward.

Alice felnevetett; csilingelő  kacaja visszhangot vert az üres helyiségben.

– És akkor még a szobákat nem is láttátok – hangzott Esme hangja az emelet irányából.

A lent maradtaknak sem kellett több: rögtön a lépcső felé vették útjukat, hogy ott is feltérképezhessék a terepet.

Ahogy felértek a lépcsőkön, egy széles, ám kicsi folyosón találták magukat, ahonnan balra és jobbra is egy szűkebb folyosó nyílt a szobák felé. Edward rögtön jobbra indult, Bellával egyetemben, és a folyosó legvégén található szobába nyitott be.

Az hatalmas volt, a szobát nagy ablakok keretezték, melyen most a Hold ezüstös fénye hatolt át.

– Hmm… Hogy tetszik? – kérdezte Edward, a még mindig a hátán levő Bellától.

– Szép nagy.

Edward felhorkantott.

– Csak ennyi?

– Hát… még nincs berendezve – pirult el Bella.

– Úgy jobban tetszene, ugye?

– Kicsit – mosolygott.

– Hmm… akkor neked megfelel?

Bella belecsókolt Edward nyakába, míg kezével végigsimított mellkasán. Edward egy pillanatra lehunyta szemeit, miközben a lány karja után nyúlt, hogy maga felé fordíthassa.

– Akkor ezt vehetem igennek? – kérdezte tőle suttogva.

Bella egy puszit nyomott a fiú szájára, karjait a nyaka köré fonta.

– Igen – suttogta.

Edward féloldalasan elmosolyodott.

– Akkor ezt megbeszéltük.

Azzal megcsókolta Bellát. Bella közelebb bújt a fiúhoz, aki karjaival is rásegített erre. Mindketten szenvedélyesen csókolták egymást, elveszve a másikban. Edward többször végigsimított a lány oldalán, és az mindannyiszor beleborzongott ebbe a simogatásba.

Bella elfordította fejét Edwardtól, így csókjuk megszakadt, de ahelyett, hogy távolabb lépett volna a fiútól, testével még közelebb bújt hozzá, míg nyakát kihívóan felé fordította. Bár hevesen zihált, megpróbált koncentrálni, és lecsillapítani saját magát.

– Bella – suttogta elfojtott hangon Edward.

– Igen?

– Nem most.

Bella légzése rögtön kihagyott, és megütközött arccal, döbbenten hápogva fordult felé, míg pár lépést hátrált előle.

Edward karjai teste mellé  hulltak, miközben várakozón nézett a lányra, hogy szóhoz jusson.

– Mi… micsoda? De hát azt mondtad, hogy ha ideértünk, akkor megteszed!

– Nem. Én azt mondtam, hogy ha ideköltöztünk, utána. Bella, még meg kell tennem bizonyos óvintézkedést a saját érdekedben. El kell mennem vadászni még előtte – tette hozzá, látva Bella értetlen arckifejezését.

– És utána?

– Nem ártana, ha mondjuk egy kényelmes ágyon vészelnéd át azt a három napot, nem pedig a puszta padlón.

– Nem fontos, nem érdekel.

Edward egy lépéssel közelebb lépett hozzá.

– Bella – simította meg arcát – Ne aggódj, meg fogom tenni. Megígértem. A szavamat adtam neked. Miért kellene kapkodnunk?

– Félek, hogy ha egy-két napon belül nem teszed meg, akkor valamit ki fogsz találni és visszatáncolsz – mondta ki félelmét a lány, mikor pillantása találkozott Edwardéval.

A fiú még közelebb lépett hozzá.

– Meg fogom tenni. Át foglak változtatni. Csupán annyit kérek, hogy hadd menjek el előtte vadászni, és várjuk meg, míg megérkeznek a bútorok.

Bella egy aprót sóhajtott.

– Rendben.

Edward féloldalasan elmosolyodott.

– Tényleg meg fogom tenni. Az ellenkezőjén ne is gondolkodj, hisz’ a szavamat adtam.

– Köszönöm.

– Hé, fiatalok! – lépett be a szobába Emmett vigyorogva. – Alice üzeni, hogy megjöttek a bútorok. Ragaszkodott hozzá, hogy jöjjek fel elmondani nektek, mert szerinte nem igazán vettétek észre.

– A kocsik is megérkeztek?

– Nem, azok sajnos még nem. Legalábbis a ti kocsitok még nem, az enyém már itt van – Azzal szélesen vigyorogva lerobogott a lépcsőn.

Edward újból Bellára nézett.

– Ma este, míg alszol, én elmegyek vadászni.

Bella bólintott.

– Rögtön felhozok egy ágyat, amin tudsz aludni…

– Nem kell. Lemegyek. Nekem a kanapé is megteszi – rántotta meg vállát.

– De én azt akarom, hogy az utolsó estédet egy puha és meleg ágyban töltsd.

– Akkor sem kell felhoznod. Alice is biztos szívesebben rendezné be a szobádat, ha én nem aludnék benne.

– Egy: a mi szobánkat, nem pedig az én szobámat. Kettő: mindig is én rendeztem be a szobámat, de tekintve, hogy ezentúl megosztom azt veled, most már téged is megkérdezlek. És három: ne akadékoskodj folyton! – mosolyodott el a végére.

Bella nem szólt semmit, csak csendben bólintott. Aztán kéz a kézben levonultak Edwarddal a nappaliba, ahol addigra már dobozok és bútorok virítottak mindenütt. 

Az est hátralevő részét a vámpírok azzal töltötték, hogy az egész házat otthonossá  varázsolták át. Bella eleinte még segített nekik, de mikor Edward rápillantva egy újonnan felkerült órára meglátta, hogy éjfél is elmúlt, rögtön ágyba parancsolta. Az eleinte ellenkezett, hogy ő még nem fáradt, és álmos sem, de egy hirtelen ásítása minden szavát hamisnak titulálta. Így kénytelen-kelletlen felballagott Edwarddal abba a szobába, ami még üresen állt, csak egy ágy volt benne megtalálható, mivel nem tudták, mire használják. Edwardnak pedig az az ötletet támadt, hogy ma éjjel Bella aludjon ott, hogy ők tudjanak pakolni, rendezkedni.

Edward egészen addig ott maradt Bellával, míg az el nem aludt, de mikor ez bekövetkezett, homlokon csókolta, és ígéretéhez híven vadászni ment az erdőbe.

Mikor hajnaltájt visszatért, kissé megdöbbenve látta, hogy addigra már minden bútor a helyén volt. Sehol sem volt egyetlen doboz sem, és hála Alice, Rosalie és Esme remek ízlésének, minden passzolt. Edward kifejezte tetszését a berendezett házzal kapcsolatban a mellé szökkenő Alice-nak, majd elnézést kérve visszatért abba a szobába, ahol Bella nyugovóra tért.

Kiélvezte az utolsó  órákat, amíg abban gyönyörködhet, kedvese mennyire békésen és ártatlanul szuszog, míg ő teljesen elveszhet benne. Néha-néha lepkeszárny-finoman megsimította arcát vagy haját, nem bírva magával. 

A csöndes nyugalmat Alice kopogása szakította félbe.

– Bejöhetek? – kérdezte alig hallhatóan, bedugva fejét az ajtó résén.

Edward bólintott, felállt az ágyról és odalépett húga mellé.

– Mit szeretnél?

– Két dolgot szerettem volna megosztani veled.

– Rendben, hadd halljam.

– Látomásom volt.

Edward megfeszült; Alice hangsúlya és stílusa miatt semmi jóra nem számított.

– Mivel kapcsolatban?

– Victoriát láttam.

– Pontosan mit is láttál?

Alice nem szólt semmit, csak lehunyta szemeit, és magában újra lejátszotta azokat a képkockákat, amiket látott.

Victoria ugyanazokban a ruhákban és kócos hajjal futott az erdőn át, mint mikor legelőször megpillantották őt a tisztáson. Mindkettejük felismerte azt a helyet, ahol futott, hiszen az a forksi erdő volt. Az az erdő, melyben ők is laktak - nem is olyan rég. Victoria hirtelen kanyarulatot tett, majd rögtön meg is torpant. Emberi tempóhoz képest is lassan közelített egy fehér házhoz a rengetegben. Mikor kiért a sűrű fák közül, szemei végigcikáztak a házon. Dühödten mordult fel, miután beleszippantva a levegőbe rájött, hogy az üresen áll. Mérgében a körülötte levő fákat tövestül kicsavarta és messze elhajította őket…

Alice a látomás újrajátszása után Edwardra nézett: annak arca feszült volt, a nyugodtság a szemeiből eltűnt.

– Mit jelentsen ez?

– Azt, hogy Victoria ott járt a házunknál, nem sokkal azután, hogy mi eljöttünk onnan. Mint ahogy te is láthattad, nagyon dühös lett, mikor rájött.

– Bella miatt ment oda?

– Valószínű. Nem tudok más okot… Talán megint látni akarta, hogy biztosan tudja, még ember.

– Bosszút akar.

– Ez az, ami annyira aggasztó az egészben. Ha bosszút akarna, akkor mért nem cselekedett eddig? Több alkalma is volt rá, mikor Bella egyedül volt, ő mégsem tett semmit sem. Miért vár? Vagy inkább mire? Bosszantó, hogy nem látom…

– De ha mégsem a bosszú miatt teszi azt, amit… akkor miért?

Edward ránézett Bellára, aki az ágyon aludt. Alice követte pillantását.

– Ne aggódj Belláért. Ma átváltoztatod őt, és három nap múlva, az átalakulás befejeztével, már egy lesz közülünk. Akkor már Victoria se árthat neki, mert Bella még nála is erősebb lesz.

– Az még csak három nap múlva lesz… Három nap alatt sok minden történhet – motyogta Edward.

– Nem azért osztottam meg veled is a látomást, hogy te mindenféle badarságot hordj össze-vissza!

– Sajnálom, Alice – Edward visszanézett rá. – Csak nagyon aggódom Belláért. És abban sem vagyok teljesen biztos, hogy sikerül megállnom…

– Sikerülni fog, Edward. Mi itt leszünk veled a biztonság kedvéért. Meg fogod tudni állni a saját akaraterődből. Szereted őt, mindennél jobban, és örökre vele akarsz lenni, igaz?

– Mindennél jobban erre vágyom.

– Akkor miért ne sikerülne? – vigyorodott el Alice.

Edward halványan viszonozta.

– Mit szerettél volna még elmondani? – kérdezte.

– Hát… tulajdonképpen Jasper kért meg, hogy figyelmeztesselek. Tudod, Bella újszülött lesz. Kiszámíthatatlan, vad, és ami a legfontosabb, vérszomjas. Ha felébred, miután az átalakulása befejeződött, nem szabad egyből leteperned őt, vagy felzaklatnod. Neki is új és furcsa lesz, míg meg nem szokja mindazt, ami ezzel a léttel jár. Persze, ő nagyon sokat van velünk, így félig-meddig tudhatja, de azért merőben más látni, mint megtapasztalni. Csak ennyit akart.

– Miért nem ő mondta el? – ráncolta homlokát Edward.

– Elment vadászni a többiekkel – rántotta meg vállát Alice.

– Te nem mész?

– De megyek én is, csak előtte ezeket mindenképp meg akartam osztani veled.

– Köszönöm, Alice.

– Hamarosan visszatérünk. Addig próbáld meg nem megharapni Bellát! – mosolyodott el szélesen Alice.

Edward viszonozta.

– Megpróbálom.

Alice bólintott, majd eltűnt a szobából, a többiek után eredve.

Edward visszafordította tekintetét Bellára, aki még mindig csendesen szuszogott. Közelebb lépett hozzá, és leült az ágyra. Bella álmában motyogott, ami leginkább a fiú nevéhez hasonlított. Majd Edwardhoz közelebb húzódott, átkarolta mellkasát, és újból elcsendesülve aludt tovább, míg Edward mosolyogva dúdolta altatódalát.