Az iskola meglepően jól ment.

     Mindannyian belerázódtunk a hétköznapokba és megtanultunk együtt élni az emberekkel.

     Néha – néha előfordult, hogy kimaradtunk, mert a Nap kisütött, de ilyenkor mindig Carlisle intézte az igazolásokat.

     Emmett – nek nagyon jól mentek a testnevelés órák, ezért ő  a baseballt választotta délután különórának. Aztán meg  már annyit emlegette a meccseket és a szabályokat, hogy az egész családot érdekelni kezdte ez a labdajáték, és esős, viharos napokon kijártunk mindannyian játszani egy közeli tisztásra.

     Edward egyre több zongoraleckét vett, és születésnapjára kapott is eggyet Esme – től.

     Ezután a ház mindig Mozart, Bach, Debussy  és még sok más zeneszerző   klasszikusaitól visszhangzott.

     Egy idő után Edward maga is elkezdett dalokat komponálni.

Teljesen elmélyült, a szobájában dudorászott és jegyzetelt. Ilyenkor még a gondolatinkra sem volt annyira fogékony, mint általában.

     Mindenki legnagyobb bosszúságára én nem vettem fel külön faktot az iskolában.

     Carlisle – nak volt is egy igen heves vitája az igazgatóval, de végül sikerült megállapodniuk egy kis pénz fejében.

     Engem inkább sokkal jobban lekötöttek az új autók, és miután vettem magamnak egy klasszikus Ford példányt, szinte mindent átbütyköltem benne, hogy még gyorsabbá és hangtalanabbá tegyem. Egyszerűen megszerettem az autószerelést.

     Emmett még csodálkozott is, hogy miként végezhetek ilyen egyáltalán nem lányos munkát, de amikor tetőtől – talpig olajos ruhában állítottam be a szobánkba, és előtte öltöztem át valahogy nem reklamált és kritizált többet.

     Folyamatosan vadásztunk, de a környéken már annyira nem akadt újdonság a számunkra, hogy egy nap Edward azt ajánlotta: menjünk még északabbra, ott hátha találunk pár Emmett – nek való medvét is.

     Így történt meg velünk, hogy az egyik Hoquiam –i napsütötte délután, iskola helyett, mi vadászni mentünk.

     Az ösztöneinkre hallgatva az Olympic – hegység felé futottunk, és Emmett igazán boldog volt, mert medvék közelségét érezte, így mint mindig, kissé elvesztette a fejét, és külön utakon vadászott tőlünk.

     Amikor Emmett visszatért roppant elégedett arckifejezéssel, rögtön tudtam, hogy megint ő győzedelmeskedett.

- Egy szarvascsorda. –  suttogta Esme, és jelzett, hogy induljunk meg dél felé.

- Én már nemigen vagyok szomjas, de azért elkísérlek benneteket. – mondta Em.

     Már ekkor észre kellett volna vennünk, hogy valami baj fog történni.

     Amikor megláttuk a szarvasokat szépen lassan váltunk két csoportra, és kerítettük be őket.

     Én, Carlisle, Edward és Emmett külön, még Esme a másik oldalról.

     Neki a gyengéi voltak ezek az állatok, így nem nagyon szerette látni, amikor végeztünk velük.

- Talán jobb lesz ha én másfelé  keresgélek. – mondta Carlisle – nak, és már el is tűnt a borókabokrok között.

- Nem értem Esme –t. Ha tehetné, akkor még az állatokat is védené. – csóválta a fejét Emmett.

- Ne piszkáld már. Esme a világ legkedvesebb vámpírja. Annyira tud szeretni.  –  vette őt védelmébe Carlisle.

- De mi attól még iszunk? Ugye?  - kérdeztem kissé türelmetlenül. 

     Már két napja nem vadásztam, és Emmett szerint, még a szokásosnál is durcásabb voltam.

- Gyerünk már! – mondtam, és kiugrottam a fák közül, hogy az egyik állatra vessem magam.

- Rosalie ne! – kiáltotta Edward – Gyere vissza de azonnal!

- Most meg mi a baj? – kérdeztem, de már én is hallottam, hogy a hátam mögül hangos vicsorgás és loholás közepette három lény közeledett felénk.

- Lehet, hogy csak Esme az. – mondta Emmett és elindult felém, de Carlisle megfogta a felkarjánál fogva, és erősen visszarángatta.

- Ez nem Esme. Ezek farkasok!  - mondta, és közben élesen morgott.

     Edward négykézlábra ereszkedett készen hogy ha kell, azonnal ugrik és támad.

- Farkasok?  -kérdezte Emmett, és hallottam a hangjából, hogy elvigyorodott.  – Ugyan már? Mit árthat nekünk pár korcs?

- Ezek árthatnak! Ugyanis nem közönséges farkasok, hanem vérfarkasok, a vámpírok ellenségei! – suttogta Carlisle, és felém nézett.

- Vérfarkasok? – kérdeztem élesen, majd megfordultam, és a szemem kitágult a hihetetlen látványtól.

     Két hatalmas testű, tényleg nem hétköznapi nagyságú farkas ugrott ki elém a fák közül.

      A harmadik meg  éppen átváltozott.

     Amikor először láttam, még ember volt. Hosszú fekete haj, olajszínű  bőr.

     Aztán ahogy farkasszemet néztünk, a teste megremegett és a ruhák szó szerint lerobbantak róla, hogy  aztán a csupasz emberi testén kinőjön egy óriási, vörhenyes színű bunda. 

     A vörös színű farkas végül csatlakozott két társához, egy ezüst színűhöz,   valamint egy okkersárga bundájúhoz.

     Én még mindig ledermedt végtagokkal álltam a tisztás közepén, holott a kiszemelt szarvasok már régen elmenekültek.

- Rosalie! – hallottam Emmett elkeseredett hangját.

- Rose! Ne tégy semmi elhamarkodott mozdulatot! – intett Carlisle, és láttam, hogy nagyon rémülten nézett rám.

- Biztosan Edward mondta meg neki, hogy mire is készül, ezért szólt rám.  – gondoltam magamban, mert egy perccel ezelőtt, már erősen azon törtem a fejem, hogy négykézlábra kuporodom, és egyetlen ugrással magammal rántom a földre valamelyik lényt, méghozzá a torkánál fogva.

     A három elefánt termetű farkas most óriási vicsorgás közepette landolt velem szemben, és azonnal harci pózt vettek fel.

     Az ilyen dolgokban már én is tapasztalt voltam.

     Jól tudtam, hogy ezek bizony nem egy  baráti csevely erejéig jöttek ide.

- Mit akartok? – kérdeztem, és  szemeimet ijesztően villantottam rájuk.

     Az ezüst színű farkas most a középen lévő vörösre nézett, és valószínűleg mondhatott neki valamit, mert az felborzolta a szőrét, és megrázta nagy busa fejét.

     Eközben észrevettem, hogy Edward, Emmett és Carlisle lassan felém közelítettek.

     A vérfarkasok őket is szemügyre vették, és ösztönösen közelebb húzódtak egymáshoz, majd hozzánk.

     Emmett gyorsan odaállt mellém, és megfogta a kezemet.

- Itt meg mi a fene folyik? – kérdeztem tőle fojtott hangon.

- Csss. - intett le szerelmem – Edward éppen a farkasokkal kommunikál. Légy jó, és maradj csendben!  - mondta Em.

     Próbáltam féken tartani a dühömet, és Edwardra néztem.

     A szemeit a vörös farkasra emeltem.

     Edward és ő  elmebeli szópárbajt folytattak.

     Halványan emlékeztem még, amikor Carlisle mesélt ezekről a lényekről.

Úgy véltem, mivel hallhatatlanok vagyunk örökké élhetünk.

     De nevelőapám, felvilágosított róla, hogy vámpír ölhet vámpírt, és emellett a világon csak még egy teremtmény képes végezni velünk: A vérfarkasok.

     Olyan emberből állattá alakuló lények, akik arra születnek, hogy hidegeket gyilkoljanak, és olyan erős karmaik vannak, hogy csak azok képesek széttépni  a mi kőkemény, márványos testünket.

     Sosem hittem volna, hogy valaha is találkozunk, majd ilyen lényekkel.

     Edward hirtelen bólintott, és most felénk fordult, ezzel megszakítva gondolatmenetemet.

- Hajlandóak tárgyalni! –  mondta szigorú hangon, és várakozóan nézett a három farkasra.

     Azok megrázkódtak, és újabb transzformáción estek át.

     A szőrük lassan visszahúzódott,  négykézlábról két emberi lábra emelkedtek, és egy ágyékkötőt tekertek a derekuk köré.

     Immár három indián állt velünk szemben.

     Középen még mindig a hosszú, feketehajú volt, akit az imént láttam átváltozni. Körülbelül húsz éves lehetett.

     Tőle jobbra egy huszonhárom  év körüli rövid, barnahajú férfi, és balra pedig egy szintén rövidebb hajú indián állt. Ő volt a legfiatalabb. Életkorát tizennyolcra saccoltam.

- Köszönjük, hogy meghallgattok minket. – mondta Carlisle.

     Kezét békítően felemelte és előrelépett hátrahagyva Emmett - et, Edwardot és engem.

- A vérszopónak volt egy  - két meggyőző érve! – szólt izzó tekintettel a barnahajú, és Edward felé nézett, majd oldalra köpött, jelét adva, hogy ő azért nem ért eggyet.

- Korcs! – mondtam kimért hangon, és a szemébe néztem.

     A barnahajú már megint rázkódni kezdett, amikor a középen álló rászólt:

- Állj le Levi!

- Nem tudom, hogy miért is jutott az eszedbe, hogy meghallgassuk őket Ephraim! – panaszkodott Levi, és újra köpött, most egyenesen felém.

     Emmett torkából morgás tört fel,  és vicsorogni kezdett az indiánra.

- Fejezd be! – szólt  rá Carlisle, és én meghökkenve néztem rá.

- Hajlandó vagy beszélni ezekkel? – mutattam rájuk.

- Igen. – szólt a doktor, és még közelebb lépett.

- Csak óvatosan. –  mondta Edward mellőlem.

- Én Dr. Carlisle Cullen vagyok. Ők a fogadott gyermekeim – mondta, és felénk egyesével intett – Rosalie Hale, Emmett és Edward Cullen.

- Én Ephraim Black vagyok. Ő Levi Uley – mutatott Ephraim a barnahajúra – Ő itt Quil Ateara. 

     Neve hallatán a fiatal férfi kissé megrebbent.

- Volt még veletek valaki! – mondta követelőzően Levi.

- Igen. Ő a feleségem Esme Cullen. Mivel nem bírja látni a szarvasok levadászását,ő  úgy döntött másfelé vadászik.  – szólt Carlisle.

- Emberekre? A falunkban? Vagy a közeli városban? – szólt megbotránykozva Ephraim.

- Nem! Dehogy. – szólt gyorsan Edward – Az apám úgy értette, hogy más állatra!

     Levi és Ephraim összenéztek.

     A harmadik legfiatalabb még egy szót sem szólt eddig.

- Állatra? Na persze. – mondta végül Ephraim.

- Pedig mi nem olyanok vagyunk, mint a többi vámpír! Sokkal civilizáltabbak és barátságosabbak vagyunk.

- Ti?! Piócák! Mind egyformák vagytok! Embereket öltök!  - mondta Levi.

- Azt hittem azért változtatok vissza, mert meggyőztelek benneteket?! – kérdezte Edward.

- Gondoltunk adunk egy esélyt! Ez még nem azt jelenti, hogy minden sületlenséget elhiszünk!  - szólt Ephraim.

- Mi igazat beszélünk! –  mondta Emmett kissé sziszegve.

- Szeretném ha figyelnétek ránk, meghallgatnátok.  – szólt Carlisle – Talán szövetséget köthetnénk!

     A három indián felnevetett.

     Olyan hangosan kacagtak, hogy szinte már belezendült az erdő. 

- Mi nem kötünk szövetséget vérivókkal!  - jelentette ki Ephraim.