La Push egy kis tengerparti indiánfalucska volt, szemben a James – szigettel.

     Itt tényleg csak bennszülöttek éltek, és amikor megérkeztem a településre önjelölt őreimmel, kezdett bennem megkörvonalazódni az a gyanú, hogy itt mindenki tud a vámpír– vérfarkas ellentét ősi eredetről.

     Amikor az asszonyok megláttak engem, sikítozva fogták a fejüket, hónuk alá kapták gyermekeiket, és berohantak a házaikba.

     Ephraim most megint emberi alakot öltött, és Levi kíséretében a falu központja felé vették az irányt.

- Ezzel addig mi legye? – kérdezte undorodva Levi.

- Majd Quil vigyáz rá!  – szólt szigorúan Ephraim, és a fiatal fiúra nézett, aki meg szemrebbenés nélkül engem bámult.

- Nem gondolod, hogy ez az átkozott, – mutatott rám Levi – elvette a kölyök eszét?

- Sajnos látom, hogy így van,  de most mit tegyünk?! Más farkas nincsen rajtunk kívül a közelben, nekünk kettőnknek viszont most a törzs másik fő elöljárójával kell beszélnünk.

- Nem is tudom, hogy miért is akarsz megállapodni velük?! – mondta mérgesen Levi –  Ezek sem különbek, mint azok akikkel pár hónapja végeztünk!

- Nem tudom, hogy miről beszéltek, de azt jobb lesz ha megjegyzitek, hogy én és a családom mindenki másnál különbek vagyunk!  - mondtam akaratosan, és büszkén kihúztam magam.

- Hallgass el! – dörrent rám Levi, és a szemei szikrákat szórtak.

- Hogy merészelsz így beszélni velem te kutya! – szóltam, és durcásan elfordultam tőle, majd mindenfajta figyelmeztetés nélkül leültem egy farönkre.

- Mi megyünk! – mondta jelentőségteljesen Ephraim. – Quil?  -  nézett kétkedően a fiúra.

- Minden rendben lesz! Csak döntsetek már végre! – mondta a fiatal indián, és leült mellém.

- Ebben egyetértünk! –  szóltam, és megeresztettem felé egy halovány mosolyt.

     Quil kótyagosan visszamosolygott rám, és nagyokat sóhajtozott.

- Vegyél vissza a csáberődből vérszopó!  - dörrent rám Levi.

- Attól, hogy te még egy kibírhatatlan és kompromisszumra képtelen alak vagy, mások még lehetnek kedvesek.  – vontam vállat.

     Ephraim már elindult egy központban elhelyezkedő ház felé, de Levi még mindig nem mozdult.

     Quil csendben kuncogott mellettem.

- Gyere már! – mondta neki végül az alfa hím, és a barnahajú, ellenséges indián végre valahára tovább állt.

     Miközben a Nap lassan a látóhatár mögé ért, én még mindig azon a kényelmetlen fatörzsön kuksoltam, és arra gondoltam, vajon mit is csinálhat most Emmett.

     Ekkor Quil állt be elém, arcán hatalmas mosollyal.

- Igen? – kérdeztem tőle meglepetten.

- Úgy vélem szomjas lehetsz. – mondta.

- Ez igaz. Te és a barátaid,  – ezt a szót jó sok undoksággal ejtettem ki – éppen megzavartatok minket. Én már  lassan három napja nem vadásztam.

- Gondoltam, mert látszik a szemeden.

- Vörös ugye?

     Quil bólintott.

- Ezért is gondoltam, hogy ennek örülni fogsz.  – mondta, és a következő pillanatban egy sebzett őzzel állított elém.

- Az erdőben találtam tegnap. Azt hittem meggyógyíthatom, de úgy tűnik, hogy a gerincét törte. Talán jobb lenne neki ha nem szenvedne többet.

- A szíve már alig ver.  – mondtam hozzáértően, és a következő pillanatban felpattantam, megkerültem a fiút, elfordítottam az őzet, és a számat a nyakára helyeztem.

     A fiú dideregve nézett rám.

- Talán jobb lenne ha elfordulnál! – vettettem oda.

- Rendben. – vágta rá rögtön, és azt is tette.

     Én meg alig két perc alatt végeztem is a szerencsétlen állattal. Elernyedt testét arrébb löktem,  majd visszaültem a helyemre.

- Akkor én meg elviszem szegényt! – mondta sajnálkozva, és a hátára kapta a halott állatot, majd elillant vele.

- Köszönöm. – mondtam kissé halkan, és Quil ragyogó csoki barna szemekkel mosolygott vissza rám. 

- Nincs mit. Inkább ő, mint az emberek. – tette hozzá. 

- Nem tudod, hogy a többi sültbolond… - elharaptam a mondatot – Szóval a többiek hoztak már döntést?

- Még nem! Majd ha döntenek előjönnek. Addig ki nem dugják a fejüket a törzsfőnök házából.

- Pompás. – sóhajtottam, és a csillagos eget kezdtem bámulni.

     Kicsit jobban volt már, mert a torkom nem kapart annyira.

     El kellett ismernem, hogy ez a Quil gyerek egészen rendes velem.

     Ekkor eszembe jutott valami.

- Tényleg végeztetek már más vámpírokkal?

- Nem is olyan régen. Egy nomád banda erre kószált. A közeli városban Hoquiam –ban. Négyen voltak.

- Szóval jól gondoltam. –  mondtam hangosan.

- Mit is?

- Ti gyújtottátok fel a Hoquiam –i középiskola tornatermét?

- Sajnos nem tudtuk az erdőben elkapni őket. Úgy gondolták, hogy a városba nem követjük  őket. Tévedtek. Jól elbántunk velük! Igaz csak kettővel.

- Hogy – hogy?

- A másik kettő még időben észbe kapott, és megszökött.

- Gondolom ez nagy csapás lehetett a számotokra! – mondtam kissé elégedetten –  Úgy vélem Levi biztosan bosszankodott!

- Nagyon mérges volt. Főleg, hogy arra a kettőre amelyik kereket oldott ő maga ügyelt!

- Oh szegény! – morogtam elégedetten, és Quil – re néztem.

     A fiú most kissé mérgesen nézett rám, és én rögtön megértettem, hogy hiába közösítették ki a többiek, ő attól még tisztelte őket.

- Nem kérek bocsánatot!  - mondtam, és keresztbe fontam a kezeimet.

     Quil ekkor megremegett és farkassá változott.

     Ugyanebben a pillanatban az ezüstszínű és a vörös farkas is feltűnt.

     Vicsorogtak és a tengerpart déli, sövényekkel benőtt része felé kezdtek futni.

- Mi az?  - kérdeztem hangosan, mert több ember is kijött a házból, és vádlón mutogattak rám.

- Hitvány bestia! –  mondta egy öreg – Idehoztad a többit is?!

- Nem! Nem! – védekeztem és négykézlábra ereszkedtem, hogy ha kell megvédjem magamat.

     Ekkor már én is meghallottam három vámpír suhogó hangját.

     Quil és társai eléjük szaladtak és hallottam, ahogy az egyik felvonyított az erdőben, majd egy hatalmas csattanás kíséretében az ezüst színű állat ( Levi ) ütközött pontosan a lábaim elé.

     Felnyögött és azonnal visszaváltozott emberré. 

- Kerítsük be őket! –  hallottam egy idegen férfi hangját.

- Én elkapom a sárgát, te addig végezz azzal a szürkével és vigyázz a nőre!- mondta egy másik férfihang.

- A két szökött nomád visszatért! – harsogta elhalt hangon Levi, és rám meredt.

     Ekkor megláttam a második hang forrását.

     Úgy suhant az éjszakban akárcsak jómagam és Quil - t üldözte.

      Maga mögött pedig nevelőanyámat cipelte.

- Esme! – kiáltottam, és átugrottam Levi immár eszméletlen teste felett.

     A többi ember sikításban tört ki mögöttem, és menekülőre fogták a dolgot. 

- Rosei? – kérdezte Esme – Te vagy az?

- Mi történt veled? –  kérdeztem aggódva.

- Elfogtak. – mondta, és a nála két fejjel magasabb, piszkosszőke hajú nomádra meredt.

- Ismeritek egymást? –  kérdezte a férfi, aki így első ránézésre negyven éves lehetett. Persze idősebb volt.

- Ereszd el! – mondtam és újra négykézlábra ereszkedtem.

- Mert mi lesz ha nem? –  kérdezte incselkedően.

- Akkor végzek veled! –  mondtam egyszerűen, és egyetlen ugrással nekirontottam.

     Quil eközben már visszaváltozott emberi alakjába, és most Levi –t élesztgette.

     Kirántottam a férfi szorításából Esme –t, és így szóltam neki:

- Carlisle és a többiek itt vannak valahol! Menj keresd meg őket!

- Ephraim már elment értük! – kiáltotta oda Quil.

- Lehetetlen! – morogta a nomád – Ti együttműködtök? Farkas és vámpír? Együtt harcolnak? Nevetséges!

- Tényleg? – kérdeztem, és a levegőbe ugrottam, majd lábaimat a nyakára kulcsoltam, és elforgattam a testét pontosan száznyolcvan fokban.

     A vámpír a földre huppant, és most megpróbált elgáncsolni.

     Megragadta a bal lábamat és szorosan megfogta.

     Esme most dühösen megindult felénk, és jól orrba rúgta a férfit.

- Quil! – kilátottam oda a fiúnak – Tüzet! Most!

     Az indián aggodalmas arccal otthagyta Levi –t és elszaladt.

     A következő pillanatban egy égő faággal tért vissza, amit elénk dobott.

- Esme. Most! – mondtam nevelőanyámnak, és mindketten teljes erőből cibálni kezdtük a vámpírt, majd a tűzbe hajítottuk.

- Ezt neked! – hallottam a távolból Emmett hangját és a másik nomád is előbukkant.

     Emmett szorosan a nyomában haladt ,és ott ütötte ahol érte.

     Edward, Carlisle és a vörös farkas nem is törődtek velük, hanem Levi felé  vették az irányt.

- Megöltétek  a barátaimat!  - mondta izzó dühvel a másik vámpír, és hangosan morgott.

- Mi voltunk bizony. –  mondtam és Emmett –re néztem.

- Rose. – mondta boldogan, és rám nevetett, majd elrúgta magától a nomádot és lesújtott rá.

      Odarohantam szerelmemhez és segítettem neki a tűzbe dobni a halott vámpírt.

- Sajnálom, de nem segíthetek rajta! – hallottunk Carlisle sajnálkozó hangját.

     Emmett és én is odamentünk a többiekhez.

     Edward Esme –t ölelte.

      Quil és Ephraim barátjuk mellett álltak.

     Carlisle a haldokló fiú mellett hevert.

- Megharapta!  - mondta idegesen Quil– Az a másik megharapta!

- A méreg már bekerült a szervezetébe.   – mondta Carlisle – Nektek a karmaitok halálosak ránk nézve, rátok meg a mérgünk. Itt már nem tudok segíteni. Megpróbálhatnám kiszívni, de akkor az én mérgem kerülne a testébe.

- Sajnálom barátom. – hallottam Ephraim hangját.

- Ne add fel Levi! –  kérte Quil.

- Már nem él! – mondtam, és egy pillanatra mindenki rám nézett.

     Ephraim Carlisle  - rápillantott, aki sajnálkozva bólintott.

- Már nem dobog a szíve!  - mondta Edward.

     A két indián azonnal farkassá változott, és vonyítani kezdtek.

Így vettek búcsút halott társuktól.

     Emmett és én időközben kézen fogva odasétáltunk a többi Cullen – hez.

- Szerencsétlen. –  suttogta Emmett.