– Bella?

A kérdezett legelőször az új életében azt a gyönyörű hangot hallotta meg, melynek tulajdonosa jelenlététől mindig hevesen dobogni kezdett a szíve. Ez ugyan immár nem lehetséges, de azt érezte, hogy szaporábban kezdi szedni a levegőt, holott már arra se lett volna szüksége.

Bella továbbra is lehunyt szemmel feküdt az ágyban, az Edwarddal közös szobájukban.

Hallotta, mikor a család hátra maradt hat tagja zavarba ejtően kecses mozdulatokkal, szinte suhanva a föld fölött belépett a helyiségbe, és mind az ajtó környékén álltak meg. Először furcsa volt számára, hogy mindannyiuk lépteit meg tudja különböztetni, holott mindaddig ugyanolyannak bizonyult neki. Ám tudta, hogy ez csupán vámpír hallásának köszönhető.

– Mindjárt kinyitja a szemét, mindjárt kinyitja – lelkendezett Alice, és megpróbált közelebb menni barátnőjéhez, ám Jasper kinyújtotta bal karját előtte, elzárva az útját.

– Még maradj itt – mondta neki.

Bella nem értette, Jasper miért nem engedi Alice-nak, hogy közelebb menjen hozzá, holott érezte, hogy Edward az ágy szélén ül, centikre testétől.

Aztán kinyitotta szemeit…  Az a világ, ami egyben ismerős, mégis vadidegen volt számára, teljességgel lenyűgözte. Könnyedén ki tudta venni a plafon apró repedéseit, a porszemcséseket, melyek lomhán kóvályogtak a levegőben. Ezen felül egy újabb színt vélt felfedezni, egy nyolcadikat, aminek nem tudta a nevét. Ezen felül hallott minden egyes levegővételt a szobában, és orrát elemi erővel csapta meg különböző illatok kavalkádja.

– Bella? Szerelmem? – hallatszódott Edward közeli, aggodalommal telt hangja.

Bella jobbra fordította fejét, afelé, amerre Edwardot sejtette.

Amint tekintetük találkozott, a lányban érzések tömkelege áradt szét, melyek közt mindaddig számára idegen, ismeretlen is leledzett. Ám a mérhetetlen nagy hálát, szerelmet, vágyat, bűntudatot tisztán ki tudta venni őmaga is.

Azonban ezeken kívül egy furcsa kaparó, szörnyen égető érzés is volt a torkában, mely miatt úgy érezte, mintha valami fojtogatná nyelőcsövét, mintha tüzes vassal égetnék. Mintha annyira száraz lenne, hogy félő, elporlad, ha bárki hozzáér. Ettől az érzéstől nyelni sem bírt…

– Edward… – suttogta Bella.

Hangjának lágyan csilingelő  mivolta először megdöbbentette, de határozottan tetszett neki annak ellenére is, hogy különös és szokatlan volt még számára. Azonban azzal, hogy megszólalt, a torkában levő kaparó érzés sokszorosára növekedett, mire akaratlanul is odakapta kezét.

Testének gyorsasága ijesztő  volt számára. Megszokta az emberi lassúságát, minden hibájával együtt, ám azt a vámpírlét teljesen felőrölte, eltüntette. Ahogy megérezte a torkában az égés erősödését, rögtön oda akart kapni kezeivel. Még gondolatban sem fejezte be teljesen, kezei azonban már ráfonódtak nyakára…

Edward szemeiben az aggodalom halványult, helyét átvette az együttérzés. Kezével közelített a lány kezei felé, hogy lefejthesse onnan azokat, ám még félúton sem járt, mikor Bella hirtelen felpattant, és a szoba másik felébe ugrott.

Torka mélyéből halk, fenyegető  morgás tört fel, miközben támadó helyzetet vette fel. Erre már Jasper is közelebb lépett felé, nyomában Emmettel. Carlisle tett egy lépést Bella felé, kezeit maga elé emelte.

– Nyugalom, Bella. Nem akarunk bántani.

Bella ránézett Edwardra, aki már felállt helyéről, és lassan megkerülte az ágyat. Úgy érezte, be akarják keríteni őt. De tudta, hogy ők a családja tagjai, sosem bántanák őt. Próbálta lenyugtatni magát; arra gondolt, hogy Edward semmiféleképp nem hagyná, hogy bántódása essék.

Egy emlék villant fel agyában, mely a számára bosszantóan halovány és életlen volt, mindezek ellenére valós volt, és egyből felismerte, mikor történt.

Még Forksban történt: a Cullen ház előtt állt Edward mellett, szemben velük Alice és Jasper volt, a házból pedig Rosalie jött kifele, dühödt, mogorva ábrázattal arcán, míg mögötte Emmett kullogott vigyorral ajkain. Rosalie veszekedni kezdett, kötekedni, mire Edward közelebb lépett hozzá, arcán határozottsággal, de Bella kezei visszatartották. Mikor pedig megfordult a fiú, sötét árnyalatú szemei fokozatosan lettek újra tiszták, lágyak, szeretetteljesek.

Emberi létében is ki mert állni érte, most miért ne lenne rá képes? Hiszen ő, Bella, nem akar bántani senkit, hiába érzi úgy teste egy része, hogy támadnia kell, mert a körülötte levők fájdalmat akarnak okozni neki. Nem hitt benne, hogy bármelyiküket is a rossz szándék vezérelt volna. Főleg most, miután ő is egy lett közülük.

– Hihetetlen… megőrjítesz, Bella – mondta döbbenten Jasper.

Mindenki értetlenül kapta felé a fejét, kivéve Edward, aki végig olvasott Jasper gondolatai közt, így nyomon követhette ő is a lány érzelmeit. Az a kuszaság pedig, ami benne volt, de leginkább talán az önuralma, teljességgel ledöbbentette. És bár Jasper mondata tényleg eléggé kétértelműen hangzott, most nem foglalkozott ezzel.

Minden léptét megfontolta, lassan közelített szerelme felé. Bella immár kiegyenesedve állt előtte, tekintetét az övébe fúrta. Már csak egy vagy két méter választotta el őket, mikor Bella már nem bírt magával, így ő szelte át a megmaradt távolságot.

Ám ereje most mindegyiküknél hatalmasabb volt, ráadásul még kezelni sem tudta, így mikor átölelte Edwardot, aki rögtön átkarolta derekánál, a hevességével az ágyon fekve találta magukat. Edward alatta kuncogott, ám kuncogása sziszegéssé váltott át, mire Bella rögtön felállt róla.

– Na, de, Bella! – röhögött Emmett – Még magadhoz sem tértél teljesen, máris letepered Edwardot? Immár egy örökkévalóság vár rátok, te mégis most azonnal rámászol?

Bella dühösen fújt Emmett felé, aztán lehajtotta fejét.

– Nem leteperni akarta, te idióta, hanem még nem tudja kezelni az erejét! – védte azonnal barátnőjét Alice.

– Nekem a saját verzióm jobban tetszik – vigyorgott Emmett.

– Sajnálom, Edward – nyöszörgött Bella.

Edward felült az ágyban, és hívogatóan kinyújtotta szerelme felé a kezét. Bella tétován fogadta el azt, mire Edward közelebb húzta magához.

– Nem fájt. Emmett gondolatai akasztottak ki – mosolygott rá.

„Ne ferdítsd el az igazságot, Edward!” – szuggerálta felé gondolatban Jasper.

Edward rávillantotta szemeit, azonban Bella figyelmét ez már nem kerülhette el.

– Mi a baj? – kérdezte.

– Semmi baj nincs. Biztos nagyon kapar már a torkod a szomjúságtól. Mehetünk vadászni? – kérdezte hadarva Edward.

Bella szemeiben megértés suhant át. Most már bizton tudta, mi volt az a szörnyű kaparó  érzés a torkában. Bólintott a kérdésre, ezzel kiváltva, hogy Edward felálljon az ágyról. Ám még mielőtt bármerre is mehettek volna, Carlisle állította meg őket.

– Lehet, jobb lenne, ha még egy valaki menne veletek. Hiába voltál már itt Edward, a környék még mindig ismeretlen egy kicsit.

– Nem hiszem, hogy túl sok turista járna erre felé. Túlságosan bent vagyunk az erdőben, és errefele sűrű is.

– Talán jobb lenne, ha mondjuk Emmett vagy Jasper mégis velünk jönne – mondta halkan Bella, akit még a puszta gondolat is kirázott, hogy bánthat egy ártatlan embert.

– Ha akarod – bólintott Edward. – Jól van, Emmett, fejezd be a könyörgést, és inkább indulj el!

Emmett hátba veregette Edwardot.

– Tudtam ám, hogy jól választasz! Na, gyere, Bella, keressünk neked valami kaját – kacsintott rá, azzal kiugrott az ablakon.

Bella kitágult szemekkel nézett Emmett után, és egy tized-másodperc múlva már az ablakpárkányba kapaszkodva nézett lefele, ahol Emmett integetett felé vigyorogva.

– Ne feledd, hogy most már neked sem eshet semmi bajod – mondta neki könnyedséggel a hangjában Edward, amin mellé lépett.

– Nem hiszem, hogy… az ajtó nincs is olyan messze.

– Ugyan, Bella! – kiabált fel Emmett – Gyere, jó móka!

– Nem biztos, hogy meg kéne próbálnom – vágott egy grimaszt a lány.

– Hmm… érdekes. Én mindeddig úgy tudtam rólad, hogy egy bátor lány vagy – mosolygott ártatlanul Edward.

Bella szorosan összepréselte ajkait, haragosan ránézett Edwardra, majd vissza Emmettre, aztán egy pillanat múlva már az udvaron találta magát. Az ugrás közben azonban el kellett ismernie, valóban jó móka az ablakból való kiugrálás…

Felnézett oda, ahonnan az előbb kiugrott, és még pont látta, ahogy Edward is hozzá hasonlóan cselekszik. Szerelme széles mosollyal lépett közelebb felé.

– Mehetünk?

– Persze.

Edward megfogta Bella kezét, és finoman húzni kezdte.

– Akkor próbálj meg nem lemaradni – vigyorgott, azzal futásnak eredt.

Bella csatlakozott tempójához, és döbbenten vette észre, hogy ő is ugyanolyan sebesen szeli át az erdőt, ha nem gyorsabban, akárcsak Edward.

Egyetlen hang nélkül süvítettek át az erdő sötét, sűrű aljnövényzetén; a legkisebb nesz sem utalt arra, hogy hármuk közül akár egyikőjük lába is érintené a földet. Ráadásul a fák, bokrok is élesen kirajzolódtak szemük előtt, mintha csak könnyed lassúsággal haladnának el mellettük. Ami Bellát leginkább ráébresztette szemének hihetetlen élességére, az az volt, hogy ebben a tempóban is ki tudta venni a fák, levelek erezetét, az apró bogarakat a talajon, legalább 2 mérföldes körzetben.

Most bebizonyosodott az, amit Edward még emberi létében, a legelső futásuk alkalmával mondott neki: a futás a második természetük, felesleges gondolkodniuk rajta. Bár a fáktól csak centikre szelték az erdőt, minden porcikájában érezte, nem fog belerohanni. Ha bele is rohant volna, inkább a fának ártott volna vele, mint saját magának…

Bella arra is emlékezett, emberként mennyire rosszul lett már csak a puszta gondolattól is, ha Edward hátán kellett elviselnie mindezt. Most azonban élvezte. Le sem tagadhatta volna ezt. Boldog mosoly terült szét arcán, és érezte, hogy Edward megszorítja kezét. Felé kapta fejét, mosolya nem hervadt arcáról egy cseppet sem, ezzel mosolygásra késztetve szerelmét is.

– Megérkeztünk – mondta boldogan.

Bella hirtelen lefékezett, melynek eredményeképp a lába alatt levő sűrű aljnövényzet egy méteres közben felszakadt, elhalt.

Emmett kuncogni kezdett.

– Van még mit tanulnod – mosolygott, miközben ő is lefékezett mellettük.

Tekintve, hogy Bella újszülött volt, Edward pedig a leggyorsabb futó a családban, így ő még csak most érte be párosukat.

– Egy örökkévalóság alatt csak meg tudom majd jegyezni – vigyorgott rá Bella.

– Reméljük – nevetett fel Emmett.

Edward mélyen beleszippantott a levegőbe, aztán Bellára nézett, aki várakozással szemeiben állta tekintetét.

– Rendben. Ember nincs a közelben. Akár vissza is mehetsz, Emmett – nézett bátyjára Edward.

– És maradjak le Bella legelső vadászatáról? Egy fenét!

– Alice biztos elmeséli neked.

– Az nem ugyanolyan.

„De ha ennyire kettesben akarsz maradni vele, akkor miután láttam őt vadászni, visszamegyek” – tette hozzá gondolatban.

– Rendben – felelt Edward Emmett mind szóban, mind fejben mondott mondatára.

– Mit kell tennem? – kérdezte Bella.

– Csak hagyatkozz az ösztöneidre – súgta Edward, miközben elengedte a lány kezét, és a háta mögé lépett.

Végigsimított oldalánál, miközben nyakába csókolt.

– Engedd, hogy a vadász feled irányítson. Ne görcsölj, ne gondolj semmire sem. Csak arra, hogy vadászol… Engedd át magad az ösztöneidnek – súgta.

Egy utolsó csókot lehelt az arcára, mikor érezte, hogy Bella megmerevedik, beleszippantva a felé sodródó levegőbe.

– Menj! – tolta meg őt finoman hátánál, elindulásra bíztatva őt.

Bellának se kellett több: amint megérezte a levegőben a vér édes illatát, a vörös köd elborította agyát, és újból eszeveszett rohanásba kezdett. Éles hallásának köszönhetően pontosan kivette, hogy mögötte két alak szalad, párhuzamban vele, és agya mélyén azt is tudta, kik azok. De megfogadva Edward tanácsát nem gondolt semmire sem, pusztán a vadászatra.

Egy nagyobb bokor mentén fékezett le, míg Edward és Emmett a bokor mellett levő fának egyik vastagabb ágán figyelték őt.

Bella leguggolt, támadásra készen, szemeivel a pár méterrel előtte levő négy szarvast figyelte. Vékony patak csörgedezett ott, abból ittak a vadállatok. Bella gyorsan cselekedett: egyetlen gyors ugrással a szarvasok mellett termett, és mire azok akár fel is foghatták volna, mi zajlik körülöttük, már kettővel végzett. A harmadik nyaki ütőerébe vájta bele borotvaéles fogait, egyre csak szívva a számára most már éltető nedűt. Mikor annak megmaradt teste ernyedten hullott a földre, a negyedik után vetette magát, ami érezve a veszélyt elfutott. Bella azonban egy másodperc alatt beérte, és társaihoz híven őt sem kímélte: utolsó cseppig kiitta vérét.

Miután végzett azzal is, felegyenesedett, szemeivel Edwardékat kereste. Mivel hallott az egyik fa ágán egy nem különösebben erdőben megszokott zajt, felnézett, és ott találta a mosolygó, őt vizslató arany szempár tulajdonosát, aki a fatörzsnek támasztotta hátát.

Bella felugrott a nem túl magasan levő faágra, és lassú léptekkel közelítette meg mosolygó szerelmét.

– Hol van Emmett? – kérdezte kíváncsian.

– Visszament a házba – vonta meg vállait könnyedén Edward. – Figyeltelek vadászat közben.

Bella szorongva torpant meg. Félt attól, hogy valamit esetleg nem jól csinált, hogy elszúrt valamit.

– Úgy tűnt, megfogadtad a tanácsom – simította meg Bella zavart arcát. – Kiválóan vadásztál – kacsintott rá.

– Elfogult vagy… – motyogta Bella, miközben a szemeibe nézett.

– Én bizony nem – mosolyodott el szélesen.

Egy hirtelen mozdulattal megragadta Bellát a könyökénél, és immár a lány háta préselődött a fatörzsnek. Edward szorosan előtte állt, testük össze-összeért.

– Nem vagy szomjas már? – kérdezte halkan, miközben orrát végighúzta annak kulcscsontján.

– Vérre most nem szomjazom – nyögte halkan.

– Hát akkor mire másra?

– Rád.

Bella két keze közé  vette Edward fejét és szenvedélyesen megcsókolta őt. A fiú  a karjaival szorosan magához húzta őt. Jobb kezével a lány tarkójánál vonta még közelebb magához. Nyelvük vad táncot járt, élvezettel töltötte el őket a tudat, hogy immár szabad utat engedhetnek vágyaiknak, hogy már nincs az a gát, ami mindaddig fenn állt kettejük közt.

– Szeretlek, édesem –  mondta fojtott hangon Edward, miközben a lány nyakát borította be csókjaival.

Bella felsóhajtott, és még közelebb vonta magához a fiút.

– Én is szeretlek. Köszönöm, hogy megtetted.

– Érted, neked bármit.

Már éppen újból egymás ajkainak estek volna, mikor Emmett és Jasper kettősének közeledtét hallották meg.

Mindketten megmerevedtek, ami elég furcsa látványt nyújtott: Edward keze a lány felsője alatt volt, egészen a háta közepéig felgyűrve az anyagot, míg Bella kezei a fiú két oldalánál gyűrte feljebb annak ingjét.

– Edward! Bella! – kiáltott Emmett.

Bella befogta Edward száját, aki szólásra nyitotta száját, és egy figyelmeztető pillantást vetett rá. A fiú kuncogni kezdett, mire Jasper felkapta a fejét. A következő pillanatban már ő is azon a faágon volt.

– Áh, szóval itt bujkáltok – mosolyodott el.

Bella bosszúsan levette kezét Edward szájáról, és elengedte a fiút. Szerelme egy puszit nyomott ajkaira engesztelésképp, karját pedig illedelmesebb helyre csúsztatta: a derekára.

– Miért kerestetek? – Bella hangja dühösnek hangzott.

– Carlisle szeretné megtudni, milyen volt az átváltozásod – válaszolt Jasper.

– De miért? – ráncolta szemöldökét.

Jasper megrántotta vállait.

– Nem mondta meg.

– Megyünk, Jasper – bólintott Edward.

Jasper leugrott a faágról. Mikor Edward is követni akarta, Bella megragadta kezét, így felé fordult.

– Igen?

– Szeretnék bocsánatot kérni.

Edward kérdőn vonta fel szemöldökét.

– Te? Mégis miért kérsz te bocsánatot?

Bella lehajtotta fejét. Olyan látszatot keltett, mint egy kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre, és most vallja be tettét.

– Bár neked nem mondtam, de én még mielőtt átváltoztattál volna, megígértettem magammal, hogy nem fogok felsikítani, amíg az átváltozás tart. De nem tudtam megállni, és kétszer is megtettem… Sajnálom, Edward. Tudom, hogy rosszul esett neked, hogy fájt hallgatnod… Ismerlek már annyira, hogy tudjam, emiatt te érzel bűntudatot, pedig egyáltalán nem neked kellene, hiszen… – De mondatát nem tudta befejezni, mert Edward rátette mutatóujját ajkaira.

– Cssh! Nem kell szabadkoznod. Valóban remekül kiismerhettél, ha azt mondod, hogy bűntudatot érzek a fájdalmad miatt. Ugyanis így van. Néha elgondolkozom, kettőnk közül tényleg én vagyok-e a gondolatolvasó – mosolyodott el féloldalasan.

Ám ez a mosoly hamar eltűnt, keze lehullott maga mellé, és hitetlenkedve rázta meg fejét, miközben maga elé meredt.

– Mi az? – kérdezte gyöngéden Bella.

– Fájt hallanom, hogy szenvedsz. Meg akartalak kímélni ettől. El akartam mulasztani. De nem tudtam. Ideig-óráig még segített az, hogy míg nekem hideg a testem, addig a tied meleg volt, így valamennyire enyhíthettem a fájdalmadon. Nem tudtam, hogyan segítsek. Mikor először felsikoltottál… valahogy akkor tudatosult bennem, hogy te tényleg vámpírrá fogsz válni. Addig csak sodródtam az eseményekkel… A sikolyod viszont kitisztította az agyam.

– Sajnálom.

– Nem kell szabadkoznod. Mikor én éltem át mindazt, amit pár órája még te is, akkor én is többször felordítottam. Az átváltozás pokolian fájdalmas. Valahol legbelül számítottam rá, hogy majd hangot adsz a fájdalmaidnak, holott te mindig is elnyomtad magadban. Számítottam rá, mégse tudtam felkészülni rá.

– Sajnálom. Tudom, hogy érezhetted magad közben… én sem bírom elviselni, mikor látom, hogy szenvedsz.

– Butus Bellám – csókolta homlokon Edward. – Sose haragudtam rád, képtelen vagyok erre. De azt hiszem, ideje mennünk, ha csak nem akarod, hogy Jasperék ráncigáljanak haza.

– Menjünk!

Azzal egy ugrással már a földön is voltak, és ugyanazzal a lendülettel eredtek futásnak. Azon az útvonalon mentek visszafele, amerről jöttek. Futás közben egymás kezét szorongatták, mindkettejük arcán ott virított az a bizonyos mosoly, mely arról árulkodott, hogy boldogok. Önfeledten boldogok.

Bella végre elérte Edwardnál azt, hogy változtassa őt át, hogy egy lehessen közülük. Immár pedig az is. Most már aligha tud ártani neki valaki, főleg azért, mert újszülött vámpír. Most egy éven keresztül erősebb és fürgébb lesz minden más vámpírnál. Habár abban bizonytalan volt, hogy Emmett erősségén is túl tesz, hiszen azt már megtapasztalta, hogy Edward még így is tudja tartani azt az őrült tempót, amit ő diktál rohanás közben.

A ház előtt pár méterrel lelassítottak, otthonukba pedig már emberi tempóban lépdeltek be. Edward kinyitotta Bella előtt az ajtót, betessékelte, aztán  ő is belépett.

A nappaliban már mindenki ott ült, és várakozásteljesen fürkészték kettősüket.

Edward rögtön a kanapé  felé vette az irányt.

Bella követte őt, ám még mielőtt csatlakozhatott volna szerelméhez, Alice felpattant a díványról, és egy meleg baráti ölelésben részesítette. Bellának jól esett Alice közvetlensége, hogy nem törődött azzal sem, hogy Jasper rögtön közelebb ment hozzá, Bellához, amint belépett a helyiségbe. Hogy nem foglalkoztatta az a dolog, hogy neki még minden új, hogy fokozatosan kell megszoknia mindent. És azzal sem, hogy újszülött révén bármikor elveszítheti önuralmát. Ugyan eddig csupán az ébredése után tette ezt meg, és akkor sem sérült meg senki és semmi sem, nem ártott az óvatosság.

Bella viszont nem akarta bántani egyikőjüket sem, így sután visszaölelte Alice-t.

– Jaj, Bella! Végre, végre, végre! – lelkendezett örömében a pöttöm lány.

Bella csilingelően felkacagott.

– Én is örülök neki Alice, elhiheted!

Alice elhúzódott Bellától, arcán fülig érő vigyor húzódott.

– Pont így láttam meg ezt, már vagy egy éve!

– Megérte várni rá  – mosolygott Edward is.

Bella felé kapta pillantását, mire az hívogatóan kinyújtotta a kezét, amit ő készségesen elfogadott. Edward az ölébe húzta őt, csókot lehelve arcára.

– Jasper mondta, hogy beszélni akartál velem, Carlisle – szólalt meg Bella, hogy elterelje fellobbanó vágyát Edward iránt.

Azt a vágyat, mely arra késztette, hogy addig csókolja őt, ameddig idejük engedi - örökké.

– Igen. Tulajdonképpen azt szeretném megtudni, hogy neked milyen érzés újszülöttnek lenni. Ezt még annak idején mindenkitől megkérdeztem, így most rajtad a sor. Persze, nem muszáj.

– Nem, persze, tudom. De ha mindenki megosztotta veled, akkor úgy tisztességes, hogy én is elmondjam a tapasztalataimat, nemde?

Carlisle elmosolyodott, és kíváncsian nézett rá.

– Maga az átváltoztatás tényleg fájdalmas volt, mint ahogy meséltétek. Mintha… nem is tudom… mintha minden porcikámat felégette volna a tűz, mintha…  úgy éreztem, mintha elevenen lenyúznák rólam a bőrt, és sosincs vége. Mindig azt hittem, ennél rosszabb már nem lehet, és mindannyiszor tévedtem.

– Jasper azt mondta Edwardnak, hogy a teste hideg hőmérséklete valamennyire tompította az égést.

– Igen. Először nem tudtam, mi is az a hideg, hiszen azt mondtátok, hogy égető érzés. Aztán… beszélgetés foszlányokat hallottam. Azt a részt is hallottam, mikor Edward Jaspernek mondja, hogy kételkedik abban, van-e rám valami hatással egyáltalán a hideg. Jasper pedig azzal nyugtatta őt, hogy érzi, hogy egy kicsivel enyhébb a fájdalmam ezáltal.

– Szóval közben hallottál ezt-azt? – kérdezte Esme.

– Nem, nem egészen. Csak kétszer hallottam. Először ezt, aztán pedig azt, mikor Carlisle mondta Edwardnak, hogy nemsokára vége, de a neheze még hátra van.

– És milyen volt mikor kinyitottad a szemed? – kíváncsiskodott Alice.

– Az… azt nem hiszem, hogy képes vagyok szavakban leírni… Annyira… más volt, olyan különböző, furcsa mindattól, amit már megszoktam. Ismerős, mégis vadidegen volt minden. Lenyűgöző, káprázatos, bámulatos… nem tudok rá jobb szavakat.

Edward elmosolyodott, ajkait lágyan hozzáérintette annak vállához.

– Igen. Eléggé… kiborító volt átélni az érzéseidet – mosolygott Jasper, mire mindenki elmosolyodott.

Bella a fiú felé  fordult, elnézően mosolyogva, ám amit látott, az megdöbbentette. Egy teljesen új Jaspert látott maga előtt, alig ismert rá.

Mikor vámpírként felébredt, csak futólag nézett rá, Edwardot kereste tekintetével. Amikor pedig az erdőben látta őt, inkább szégyenkezve nézett lefele, mintsem az arcába.

Most viszont az arcára tévedt tekintete. Emberként nem vehette volna észre, de vámpír látásának hála könnyedén észrevette. Jasper arcát hegek, sebek, vámpírharapások nyomai borították, melyek legfőbb része a torka és állkapcsa tájékán voltak megtalálhatóak. Bella öntudatlan kapott a jobb kezén levő félhold alakú ponthoz, végigsimítva azt, miközben szemeit még mindig nem vette le Jasper arcáról.

Az összes heg az arcán, a torkán, az állkapcsán egyfajta veszélyt és félelmet sugárzott felé. Belül a vámpír éne ösztönösen bújt meg, vicsorogva felé, védekező állásban, védve saját magát és a többieket. Azonban külsőleg csupán annyit lehetett látni, hogy elképedve figyeli Jaspert. Egyedül a fiú érezhette, valójában miket is él át.

– Oh, látom, felfedezted Jasper arcát – szólalt meg Carlisle a beállt csendben.

Jasper bocsánatkérően elmosolyodott.

– Tudom, milyen érzések vannak benned most. De nem kell félned vagy megriadnod. Elhiheted, hogy nem puszta hóbortból ilyen az arcom, amilyen. De most ne rólam beszéljünk. Térjünk vissza hozzád.

Bella kábán bólintott.

– Rendben, persze. Bocsánat.

– Semmi baj.

– Láttad már magadat? – tette fel kérdését Rosalie.

Bella felé kapta pillantását.

– Még nem.

Rosalie megvetően felhorkantott, miközben feltápászkodott a kanapéról, hogy pár másodpercen belül egy hatalmas tükörrel térjen vissza.

– Még nem volt rá alkalom, Rose – mosolygott Edward a lány gondolatain.

– Másra bezzeg volt… mindegy. Itt van. Gyere, nézd meg magad!

Rosalie odaszökkent Bellához, felállította és a tükör felé vonszolta őt.

Bella kíváncsian nézett bele. Kíváncsi volt a megújult külsejére, ezt le sem tagadhatta volna. Lázas izgalom lett rajta úrrá. Hiába nem jutott még eszébe mindaddig, hogy megnézze magát, most itt volt előtte a lehetőség. Ő pedig élt ezzel.

Az első reakciója a döbbenet volt saját maga iránt, illetve a tükörben látott valója láttán. Mivel a teljes alakját látta visszatükröződni, így észrevette, hogy a hosszú farmerjának igencsak hiányzott egy jókora része, ami pedig megmaradt az is darabos volt. A felsőjéről nem is beszélve… Mindenhol vágások szabdalták, az anyag cafatokban lógott rajta. Ám melleit még így is eltakarta, ahogy a nadrág is eltakarta az intimebb részeit.

Érezte, amint bensőjében kezd szétáradni a düh, hogy Edward vagy legalább Jasper miért nem szólt a hiányos öltözékéről egy szót is, de ahogy pillantása az arcára esett, jobban mondva a szemeire, a döbbenet felőrölte ezt.

Elsőre azt hitte, rosszul lát, így lehunyva szemét megrázta fejét, de mikor újból rápillantott a tükörből rá visszatekintő hüledező, rémült szempárra, rögtön tudta: nem téved. Szemei vörös lángokban égtek; nyoma sem volt a Cullenék által megszokott fénylő arany színnek.

– Mi… miért vörös a szemem? – kérdezte rémülten rápislantva Edwardra.

Aztán meg sem várva a választ újból visszapillantott önmagára a tükörben. Nem szívesen nézett bele szerelme szemébe, míg a szemei gonoszságot hirdetve, vörösként tüzel.

– Újszülött vagy – vonta meg a vállát könnyedén Edward, majd közelebb lépett hozzá. – Az újszülötteknek hónapokig vörös a szemük. Ha állatvéren élsz, pár hónapon belül borostyán színű lesz, utána pedig rövid időn belül arany.

Bella a döbbenettől kerekre tágult szemekkel nézett bele a tükörbe.

– Hónapokig lesz vörös?

– Igen.

Edward mögé lépett, karjaival átkarolta derekát, fejét a vállára tette, és ő  is a tükörbe nézett, Bella szemeibe. Amint a lány észrevette, hogy Edward a szemeit vizslatja, rögtön lehunyta azokat.

Meglepetésére Jasper felnevetett, és érezte, hogy Edward is kuncog.

– Tehát az a terved, hogy míg vörös a szemed, nem nézhetek a szemeidbe? – kérdezte halkan Edward.

Emmett is csatlakozott Jasper nevetéséhez. A többiek csupán elfojtottak egy mosolyt.

– Ha kell, akkor mindaddig csukva lesz a szemem, míg nem lesz ugyanolyan arany színű, mint a tiétek – felelte határozottan Bella.

– Zavar téged?

– Nem, csak nem akarom, hogy ilyen színű szemmel láss – suttogta olyan halkan, hogyha még ember lett volna, minden bizonnyal meg sem hallotta volna.

Edward elengedte Bellát, és hátrébb lépett egyet.

Bella rögtön utána fordult, miközben kinyitotta szemeit. Mikor látta szerelme csibészesen mosolygó arcát rájött, hogy csupán azt akarta felmérni, meddig bírja ki. Dühödten fújtatott.

– Viccesnek találod? – kérdezte csípőre tett kezekkel – Nem is tudom mi a viccesebb. Ez vagy, hogy nem voltál képes figyelmeztetni, hogy esetleg kissé hiányos az öltözékem – fújtatta dühödten.

Jasper közelebb sétált kettősükhöz, nevetése elhalt. Arca feszült volt és mindenre elszánt.

– Nem tudtalak figyelmeztetni, mert kissé lefoglaltál, emlékszel? – kérdezte incselkedve Edward, kérdőn felvonva fél szemöldökét.

Bella pedig emlékezett; tudta, mire is értette Edward. Hála a vámpírmemóriájának minden egyes pillanatra tökéletesen emlékezett.

Várta, mikor fog az arca lángokba borulni, ám ez a várt hatás elmaradt. Helyette csak egyfajta bizsergést érzett orcáin. Rögön eszébe jutott, hogy most már nem képes az elpirulásra. Sóhajtva lépett közelebb Edwardhoz, akinek karjai automatikusan zárultak köré, magához húzva.

– Na? – lépett közelebb Bellához Rosalie, szemeiben lázas izgalommal. – Ugye, mennyivel jobb?

Edward felmordult.

– Rose, Bella emberként is tökéletes volt. Az, hogy vámpír lett, csak még jobban kihangsúlyozza ezt.

Bella zavartan megköszörülte torkát.

– Uhm… igazán… lenyűgöző.

Rosalie értetlenül nézett rá.

– Lenyűgöző? Ennyi? Semmi csodás, természetfeletti, tökéletes szépség?

– Uhm… lehet, hogy az öltözékem és a szemeim színe miatt nem tudom kivenni mindezt.

Rosalie bosszúsan legyintett.

– Az mindegy. Lényegtelen dolgok.

– Miért, te talán örömmel fogadtad a vörös szemeidet? – kérdezte epésen Edward.

Rosalie dühödten sziszegett Edwardra.

Bellában a szőke lány eme reakciójára egyfajta ösztönös védekezés tört elő. Kirántotta magát Edward karjaiból, és most ő morgott a lányra, felvéve védekező pozícióját.

Emmett meglepődve ugrott oda Rosalie mellé.

– Nézd már, milyen harcias! – mosolygott.

– Ne hergeld, Emmett! – szólt Jasper, Bella vállára téve kezét. – Nyugalom, Bella. Nincsen semmi baj. Rose nem fog bántani senkit. Nincs miért aggódnod.

Bella nem moccant helyzetéből. Jasper nyugalmat árasztott felé, de látszólag ez se nagyon használt.

– Bella, nyugodj le, kérlek – próbálkozott újra.

Ekkor azonban Edward is közbe avatkozott.

– Szerelmem, nem történt semmi. Tudod, hogy Rose-zal szeretünk vitatkozni. Nyugodj meg – simította meg Edward Bella hátát, mire az összerándult.

Továbbra sem vette le a szemét Rosalie kissé rémült tekintetéről, de Edward érintésére az összes izma elernyedt. Rájött, hogy mire is készült tulajdonképpen: meg akarta védeni szerelmét Rosalie-tól, miközben a lány csupán rásziszegett.

Bűntudattal szemeiben egyenesedett ki.

– Sajnálom, Rose.

– Oké. Felejtsük el, rendben? – mosolygott rá erőltetetten a szőke lány.

– Részemről rendben. Még meg kell tanulnom kontrollálni magam…

– Majd segítünk neked –  ölelte át hátulról Edward Bellát, belecsókolva nyakába.

Bella lehunyt szemmel válaszolt neki.

– Köszönöm.