Nem éreztem egy kis izgalmat sem La Pushba látogatásom miatt. Jobban örültem volna annak, ha a mai napot Edward társaságában tölthetem, de ez sajnos lehetetlen volt. Edward ugyanis a családjával együtt nyaralni ment, valahová a hegyekbe, bár szerintem ez egyáltalán nem nevezhetõ nyaralásnak, mivel õsz közepe van. És különben is, apa szerint Cullenék nem repesnének az örömtõl ha meghívást kapnánal La Pushba, Carlisle Cullen ugyanis nem éppen a legjobb viszonyban áll Billy Blackkel. Mindezt a saját informátoromtól, apától tudom. 

- Bella kislányom merre vagy? - hallottam anyám hangját a folyosóról. 

A fürdõszobában álltam a nagy állótükör elõtt, nézegettem magamat a ruhámban. 

- Itt vagyok anya! - kiáltottam ki, hallottam hogy megváltoztatja az irányt, s immár felém tart. 

Benyitott az ajtón, és elsõ dolga az volt, hogy megszemlélte egyszem gyermekét, engem. Megigazította a ruhámat, felvarratott a varrónõvel egy kisebb részt, mert túl hosszúnak találta, majd rátért a hajamra. Kibontotta, azt mondta szerinte esõs idõ lesz, és ha a hajam ki van bontva, megvéd attól, hogy a szél teljesen átfújjon. 

- Anya nem kell ekkora hûhót csapni e körül a dolog körül. Csak La Pushba megyek nem pedig bálba! - fújtattam most már feszengve, idegesített a sok rajtam dolgozó ember. 

- Bella, Billy Black apád egyik...nyomozója. Szeretném ha megbarátkoznál velük - jelentette ki teljes egyszerûséggel. 

- De miért? - nyafogtam - nem én tárgyalok velük folyamatosan hanem apa! 

- Bella drágám errõl nem nyitok vitát! Téma lezárva. 

Bár nem volt ínyemre az, hogy anyám arra kér barátkozzak meg velük, ami az õ szava szerint csak annyit jelent, barátkozzak meg Jacobbal, sõt, ha pontosítani akarunk akkor ne csak barátkozzak vele hanem jöjjek össze vele. Viszont erre várhat az örökké valóságig, én ugyanis soha nem leszek együtt Jakekel. Semmilyen körülmények között sem. 

- Végeztél már az elõkészítésemmel és hagyod hogy elmenjek, vagy esetleg maradjak még itthon egy órácskát? - kérdeztem kissé gúnyos hangon. 

- Mehetsz. Viselkedj jól! - kérte, puszit nyomott az arcomra. 

Intettem, és kiviharzottam a szobából. Végre megszabadultam tõle. Odakint nagyon hideg volt, a szél hangosan süvített, egyetlen ember sem mászkált rajtam kívûl idekint ebben a nagy szélben. Vihar készülõdik, ebben biztos voltam, tehát sietnem kell, hogy még azelõtt odaérjek La Pushba, mielõtt elkezd esni. Leintettem egy éppen erre járó hintót és beszálltam. Szerencsémre ide nem jutott be a hideg levegõ, egy kis ideig élvezhettem a meleget. 

- Hova parancsol menni? - kérdezte a kocsis, egy nagy harcsabajszú öregember. 

- La Pushba. Ha lehet akkor siessen mert már így is késésben vagyok. 

- Megteszek minden tõlem telhetõt - vigyorgott és elindult. Olyan sebesen mentünk, mint még eddig soha, a kerekek vadul görögtek, a hintó jobbra-balra ingázott, félõ volt hogy felborul. 

- Azért egy kicsit lassabban menjen ha kérhetem! - kiáltottam neki elõre, de mikor elõre néztem, kishíján elájultam. 

A kocsis holtan dõlt elõre, nyakából vér szivárgott. A lény, aki ezt tette vele felém fordult, fogairól csöpögött a vér. Sikítottam, kiakartam nyitni az ajtót, hogy aztán kiugorhassak a még mindig száguldozó hintóból, de az beragadt, és sehogy sem engedelmeskedett. 

- Hová sietsz? - kérdezte gúnyosan a vámpír, mert biztos voltam benne hogy az volt. Nem tehettem semmit. Vártam a halálom. Vártam hogy mikor mélyeszti belém a fogait, mint az elõbb a kocsis nyakába is, de nem mozdult. Elõre nézett, majd széles vigyorral az arcán hátra szólt nekem. 

- Itt a végállomás édesem! - nevetett, miközben leugrott a hintóról. 

Félve elõre néztem. A hintó egy óriási szakadék felé tartott. Miért nem állnak már meg azok a hülye lovak? Álljanak már meg! Elõremásztam a vezetõ ülésre, megfogtam a kantárt és teljes erõmbõl húzni kezdtem jobbra. 

- Gyerünk lovacskák gyerünk már! - kiabáltam. 

A lovak engedelmeskedtek és befordultak, még mielõtt a szakadékba száguldottak volna, de a kocsi sajnos nem úszta meg. Ahogy bekanyarodtunk, a kerekek megcsúsztak az immáron esõtõl sárrá lett homokban, és a szakadékba csúsztak. A hintó teljes egészében a szakadékba csúszott. Ijedten kapaszkodtam bele a hintó szélébe, a lovak hangosan nyerítve próbáltak elszabadulni, a szakadékban lógó hintó súlyó számukra túl nehéz volt. A hintó egyre lejjebb csúszott, a lovak nem bírják már sokáig tartani. Sírni kezdtem, hisz miért ne sírhatnák amikor itt van számomra a vég? A kezem csúszni kezdett, ahogy egyre több esõcsepp hullott rá, nem bírtam sokáig kapaszkodni belé. Semmi esélyem arra hogy megmeneküljek. A hintó hirtelen zuhanni kezdett. Elengedtem a szélét és hagytam, hagy zuhanjak le a mélybe. Vártam a becsapódást, vártam azt, hogy mikor szûnik meg végleg minden érzékem. Valami keményen landoltam, bevertem a fejemet és hatalmas fájdalmat éreztem testem minden pontján. Fel akartam kellni, de nem ment. A végtagjaim nem engedelmeskedtek nekem, ellenszegültek az akaratomnak. Lassan, erõtlenül felnyitottam a szememet. Az esõ miatt semmit sem láttam, minden elmosódott elõttem. 

- Se...gít...ség... - nyöszörögtem erõtlenül, halkan.

Fogalmam sem volt arról, hogy hol vagyok. Azt sem tudtam mi történt velem, hogy mennyire súlyosak a sérüléseim. Nem tudtam azt sem, hogy túl fogom e egyáltalán élni ezt az egészet ilyen állapotban, ebben a szörnyûséges hidegben. Ha nem is a sérüléseimbe halok bele, akkor abba, hogy a nagy hidegben megfagyok. Lehunytam a szemeimet. Akkor arra gondoltam, hogy lehet, soha többé nem fogom kinyitni õket.