Erõtlenül feküdtem azon a helyen, ahol becsapódott gyenge testem. A hideg egyre jobban megemésztette a testemet, lassan falta, mint valami vadállat. Merev végtagjaimat mozdítani sem tudtam, mindenem csupa jég volt. A ruha is rámfagyott, a fejem pedig még mindig õrülten fájt, úgy dübörgött, mintha bármelyik pillanatban szétrobbanhatna. A szél hangosan süvített, az esõ még azóta sem állt el, megállás nélkül zuhogott tovább. Alig bírtam nyitva tartani a szememet, de minden erõmet latba vetve nem hagytam lecsukódni, féltem, hogy akkor tényleg soha többé nem nyitnám majd ki. 

- Bella! Bella! - hallottam egy távoli, mégis oly ismerõs hangot, de sehogy sem tudtam beazonosítani kihez tartozhat. 

- Bella merre vagy? - jött egy másik, valamivel vékonyabb hangfoszlány. 

Engem keresnek. Nem tudtam semmit sem tenni, nem bírtam sikítani, vagy odakiáltani nekik, hogy itt vagyok. Nem tehettem semmit sem, csak feküdtem tehetetlenül ki tudja hol. Nagyon mélyre eshettem? Vagy lehet hogy csak alig pár méterre vagyok a szakadék tetejétõl? Ha megtudnám nézni, ha összeszedném minden erõmet, akkor talán felmászhatnák. 

- Bella válaszolj ha hallasz minket! - kiáltotta egy harmadik ember, de az õ hangját azonnal felismertem. 

Edward itt van. Edward itt van és engem keres. Tudtára kell adnom, hogy itt vagyok lent és élek, de hogyan, mikor ahoz sincs erõm, hogy elsuttogjak egy szót, nem hogy ahoz, hogy kiáltsak? 

- Ed...ward... - nyögtem ki erõtlenül, majd megpróbáltam még egyszer, valamivel hangosabban. 

- Ed...ward! - lassan, minden erõmet felhasználva felemeltem a fejemet, de megszédültem, és visszahanyatlottam eddigi fekvõhelyemre. 

- Bella? Bella! Itt van! Megtaláltam! - kiáltotta Edward valahonnan fentrõl. 

Néhányan válaszoltak ezen kijelentésére, miszerint megtalált, de szél elsodorta ezeket a hangokat, így nem tudtam mit mondtak. Kövek potyogtak lefelé a szikla oldalán, sok mellém gurult. Nem tudtam hogy a szél teszi e mindezt, vagy az, hogy valaki mászik lefelé, hogy megmentsen, nem láttam semmit. 

- Bella... - hallottam újra Edward hangját a fejem felett. 

Felnéztem rá. Õ ott volt teljes valójában, teljes Cullen pompájában. 

- Edward... - suttogtam újra, de õ csendre intett. 

- Felviszlek innen - mondta és gyengéden, vigyázva arra, hogy nehogy fájdalmat okozzon nekem, felemelt. 

Meg szerettem volna kérdezni azt, hogy mégis hogy fog innen felvinni engem, kötelet ugyanis, vagy bármilyen mentõ eszközt, nem láttam nála. Hozzábújtam annyira amennyire csak bírtam, belélegeztem kellemes illatát. Kezdtem fázni, de mindez nem számított, ha az õ karjaiban lehettem. 

- Add ide nekem! Majd viszem én! - hallottam Jacob parancsoló hangját. 

- Majd én viszem - felelte határozottan Edward - nem szabad csak úgy ide-oda adogatni mint egy tárgyat. Fõleg most, hogy ilyen állapotban van. 

Biztosan szörnyen nézhetek ki. Lehet hogy a testem az esés miatt teljesen összeroncsolódott, és minden vonásom eltorzult. Lehet hogy örök életemre csúny fogok maradni. Bár fogalmam sem volt arról, hogy nézhettem ki. 

- Rendben van akkor vidd te! - egyezett bele kelletlenül Jake. 

Edward megindult velem az egyik hintó felé. Elfogott a rossz érzés, ahogy a kocsikra néztek, mert ezekrõl eszembe jutott az, hogy mi történt. 

- Ne! Hintóba ne! - ellenkeztem, bár sok beleszólásom nem nagyon volt. 

- Nyugi Bella! Nem fog történni semmi! Itt vagyok veled és vigyázok rád! - nyugtatgatott. 

Megnyugodtam, a hangja nagyon kellemesen csengett a fülemben. Bíztam benne. Hittem neki, hogy vigyáz rám. És itt van velem. A karjaiban visz engem. Ha ide jutok olyan esetekben, ha balesetem lesz, akkor gyakrabban fogok hintóba ülni. Hirtelen eszembe jutott a kocsis, és a vámpír. 

- Edward...a kocsis meghalt. Egy...vámpír tette. Én láttam - magyaráztam el neki. 

Komor arccal rám nézett, tekintete kifürkészhetetlen volt. Halványan rámmosolygott, és lassan bólintott. 

- Igen Bella tudom - felelte - de ne aggódj most emiatt! Most az a fontos hogy te meggyógyulj!

Észresem vettem, hogy idõközben beültünk a hintóba, amely immáron száguld az úton a kastély felé. Csak onnan tudtam, hogy hamarosan megérkeztünk, hogy meghallottam amint az ajtók kinyílnak, és éreztem, ahogy Edward megmozdul és újra elindul velem. Hallottam anyám kétségbeesett kiáltását, apám halk szitkozódását. Aztán nem emlékszem semmire. Azt hiszem megint elaludhattam.