Fogalmam sem volt arról, hogy mi történt azután, miután Edward hazahozott engem. Teljes sötétség. Azzal tisztában voltam, hogy a szobámban vagyok, az ágynemûm tapintását így is, hogy csukva van a szemem, megismerem. Kellemes vanillía illat lengte be az egész szobát, mélyet szippantottam belõle. 

- Bella,ébren vagy? - olyan hirtelen pattantak fel a szemeim, hogy azt hittem, kiugranak a helyükrõl. 

Oldalra sandítottam, a hang forrását keresve, s azonnal meg is találtam. Edward az ágyam mellett ült egy széken, kezeit maga elé rakta. Mikor észrevette, hogy õt nézem, elmosolyodott. 

- Edward mi történt? Nem haltam meg? - elég buta kérdésnek hangzott, azt gondoltam, biztos hülyének néz, de valahogy furcsának találtam, hogy egy ilyen balesetet túléltem. 

- Természetesen túlélted. A világ legjobb orvosa, Carlisle Cullen kezében volt az életed! - vigyorgott rám, de aztán az arca elkomorult. 

- Mi a baj? - kérdeztem. 

- Azt hittük, hogy nem fogod túlélni. Kómában voltál egy teljes hétig - szomorúan nézett rám, kezeit tördelte idegességében. 

Felhúztam a szemöldököm meglepetésemben, nem gondoltam volna, hogy egyszer megélem azt is, hogy egy teljes hétig aludhatok anélkül, hogy bárki zargatna. Persze, ez teljesen más volt. 

- Szeretném megköszönni neked, hogy megmentettél - mondtam csendesen, óvatosan vizsgálgatva az arcát. 

- Bárki megtette volna - vonta meg a vállát flegmán. 

- De te tetted meg. Örökké hálás leszek neked - suttogtam. 

Felnézett végre a kezérõl a szemembe. Hosszasan nézett engem, majd kezét felemelte, és óvatosan az arcomhoz érintette. Lágyan végigsimított kezével az arcomon, ügyelt arra, hogy nehogy a kelleténél erõsebben érjen hozzám. Miközben simogatta arcomot, közelebb hajolt hozzám, szinte éreztem a bõrömön a lehelletét. 

- Ne keveredj többé ilyen bajba! Miért kellett neked ennyire sietned La Pushba? - keserûen felnevetett, elhúzódott tõlem. 

- Megakartam elõzni a vihart. 

- Vagy csak a drágalátos Jacob Blackhez siettél - nem kérdezte, hanem mondta ezt. 

Idegesített, hogy ezt gondolja, így hát nem is hagytam annyiban a dolgot. 

- Nem siettem senkihez sem, legfõbbképpen hozzá nem! - feleltem durcásan, jobban magamra húztam a takarót, most jutott ugyanis csak el a tudatomig, hogy egyszál hálóingben vagyok, ami vékony selyembõl készült. 

- Persze,értem. 

Nem úgy hangzott, mint aki komolyan érti, inkább arra gondoltam, hogy õ még mindig úgy gondolja, voltam olyan hülye, és azért siettem annyira azzal a hintóval, mert Jakehez siettem. Hát ha ezt gondolja, akkor egyáltalán nem ismer. Hirtelen ötlettõl vezérelve úgy döntöttem, hogy felkelek az ágyból, nem zavartava magamat. Úgy, ahogy voltam, abban a kicsi, fehér hálóingben, kikászálódtam az ágyból, és elindultam a fürdõszobába. 

- Most meg mit mûvelsz? Ennyire nem akarsz meggyógyulni? - hallottam a hátam mögött Edward hangját, de nem igazán jutott el a tudatomig mindaz, amit mondott nekem. 

A fejem õrülten fájt, olyan érzés volt, mintha millió mini kis emberke dobolna bent a fejemben. Kezemet rátapasztottam a halántékomra, nekidõltem az ajtókeretnek. Hallottam, ahogy a szék csikorog egyet, mikor Edward felkell róla. 

- Bella! Bella mi a baj? - aggodalmaskodott, de én csak elmosódo foszlányokat értettem belõle. 

A szemem elõtt elhomályosult minden, nem éreztem semmi mást azon a hatalmas fájdalmon kívül a fejemben. 

- Bella! - a hang olyan messzirõl jött, hogy olyan volt, mintha ellene nyújtva, vagy mintha lassított felvétel lenne. 

Zuhanni kezdtem, de mielõtt leértem volna a mélybe, egy hideg kéz elkapott és a magasba emelt. Görcsösen kapaszkodtam Edward nyakába, aki visszavitt az ágyamba, a takaróval befedte egész testemet. 

- Idd meg ezt! - nyomott a kezembe egy bögre gõzölgõ valamit, ami sejtésem szerint tea lehetett, de gyógyszernek mindenképpen kellett benne lennie. 

Inni kezdtem, a forró ital nagyon jót tette a torkomnak, csak most jöttem rá, hogy az is mennyire fáj. Jó ha csak torok, és nem tüdõgyulladást fogok kapni. Még csak az hiányozna, hogy napokig betegen nyomjam az ágyat. Kiittam az utolsó cseppig a folyadékot, ami nem volt se jónak, se rossznak mondható. 

- Várj itt egy percet! Hívom apámat! - mondta Edward, és már el is tûnt a szobából. 

Pár perccel késõbb léptek zaja hallatszott, a szoba megtelt egy csomó emberrel. Itt volt Edward, Carlisle, apa és anya, valamint akire egyáltalán nem számítottam, Jacob Black. Carlisle odalépett hozzám, kutatott a táskájában, majd egy hosszú tûvel a kezében visszafordult hozzám. 

- Beadok neked egy fájdalom csillapító injekciót. Csak egy kis szúrást fogsz érezni - meg sem várta, hogy mit válaszolok, már szúrta is bele a tût a karomba. 

Jól mondta, olyan érzés volt, mintha egy szúnyog csípett volna meg. Apa letérdelt mellém, kezeivel végigsimított a homlokomon. 

- Ugye meg fog gyógyulni? - most elõször hallottam az eddigi tizenhét évem alatt apát ennyire szomorúan beszélni. 

- Igen persze. Néhány nap is már olyan lesz mint volt - nyugtatta meg Carlislet, majd megkért mindenkit, hogy távozzon a szobából, hagyjanak pihenni. Épp azon voltam, hogy levegyem a szekrényen hagyott leveses tálat, amikor hallottam ,hogy valaki belép a szobába. 

- Hát neked nem kellett volna elmenned? - kérdeztem Edwardtól csillogó szemekkel, nagyon jól esett, hogy visszajött hozzám. Bár lehet,hogy csak itthagyott valamit. 

- Úgy gondoltam, hogy jól esne neked egy kis társaság - mosolygott rám, és a kezembe adta a tányért. 

- Köszönöm. És igen, örülök hogy itt vagy - zavartan lesütöttem a szemeimet. 

Ha csak tudná, hogy mennyire örülök neki. Elkezdtem enni az ételt, ami történetesen húsleves volt, a legjobb fajtából. Edward végig csendben figyelt. 

- Hogy nézett ki? - kérdezte ökölbe szorított kezekkel, komor arccal. 

- Ki hogy nézett ki? - értetlenkedtem. 

- Hát a vámpír! - mondta a szemembe úgy, mintha egy elmebeteghez beszélne. De most Istenem, ki emlékezne egy hét kóma után arra, hogy egy vámpír támadta meg. Na jó, én is emlékszem rá, de nem ezen jár mindig az eszem. 

- Férfi volt, fekete hajjal. Úgy 190 körül lehetett - próbáltam összeszedni a gondolataimat, de ennél több nem jutott eszembe. 

- Csak ennyi? 

-Csak ennyi. Sajnálom, de eléggé kihagy az agyam - feleltem viccelõdve, majd hozzá fordultam. 

- Hogy másztál le hozzám kötelek nélkül? - kérdeztem meg tõle az egyik legfontosabb kérdést, ami eddig foglalkoztatott. 

- Voltak kötelek nálam - magyarázta, és állt a tekintetemet. 

- Nem nem voltak - állítottam határozottan, de õ lassan ingatta jobbra-balra a fejét. 

- Bella te nagyon gyenge voltál, alig voltál magadnál, nem emlékszel semmire! 

- Arra gondolsz, hogy bolond vagyok?! - kérdeztem sértõdötten, és tettem egy kísérletet arra, hogy felüljek, de õ visszanyomott az ágyba. 

- Nem nem vagy bolond, csak beteg. Most jobb lesz ha megyek - közölte és elindult az ajtó felé - jobbulást Bella! 

- Na de... - de mire befejeztem volna, de már nem volt a szobában. Durcásan süppedtem bele a puha ágytakaróba. Most meg mi baja lett hirtelen, hogy csak így, ilyen gyorsan távozott? Olyan furcsa ez az egész, az hogy megmentett, mikor nem jöhetett le csak úgy, kötelek nélkül, ráadásul itt van az a nyilvánvaló tény is, hogy Edward utálja Jaket, mikor még nem is beszélt vele egy szót sem. Egy biztos. Ki fogom deríteni, hogy mit titkol elõlem. Mert abban biztos vagyok, hogy Edward Cullen nem az, akinek mutatja magát.