Ültem a nappaliban és vártam apu hívását. A családom és a barátaim pár nappal ezelőtt ment el Jacobért, de még mindig nem kaptunk róluk híreket. Mi ez a többes szám? Rosalie maradt vigyázni rám, mert akármennyit kiabáltam, hisztiztem, apa és anya nem engedte, hogy velük menjek.
- Rose, nem hívtak mialatt aludtam? - kérdeztem szőke nagynénémet.
- Drágám, harmadszor mondom, hogy nem kaptam már múlt hét óta felőlük egyetlen hírt sem! Úgy is megmentik azt a rühös kutyát.
- Ne beszélj így róla!

Akár mennyire szerettem a nagynénémet nem bírtam hallani mikor így beszél a barátomról.
- El kell innen most mennem - határoztam el fejben.
- Elmegyek sétálni, rendben? - fordultam Rose-hoz.
- Menjél - felelte -, de vigyázz magadra!

Mikor kiléptem a házból, nem tudtam hova menjek. Csak sétáltam és sétáltam. Az járt a fejemben, hogy mi tarthat ennyi ideig. Egyszer csak felrémlettek bennem nagypapa szavai:
- Nem tudhatjuk, mikor jövünk haza. Lehet, hogy pár napon belül vagy pár héten belül. Attól függ Aro mennyire lesz velünk előzékeny.

Reméltem az az Aro, akire még egy picit emlékszem mikor itt voltak, előzékeny lesz. Szerettem volna nagyon hamar látni az én Jake-emet.
Körbenéztem. Hol vagyok? Jártam már itt, de mikor, kivel?
Egy vízesésnél találtam magam. A vízesés gyönyörű volt, a tó körül egy kis füves terület utána meg fák.
Eszembe jutott. Itt találkoztam utoljára Jacobbal…

Éppen szaladtam ki a tóból, amikor elkapott és újra visszadobott.
- Jacob Black ilyet többet ne merj csinálni, mert kiszívom az összes véred! - fenyegettem, de ahogy mindig, nem vett komolyan, csak nevetett rajtam.
- Na, gyere - és már mutatta is a nyaki ütőerét - Na mi lesz? - és még mindig nevetett rajtam.
Odaszaladtam hozzá, a haját hátra dobtam és megízleltem vére illatát. Belé akartam harapni, de tudtam, hogy nem kéne. A szám már az ütőerén volt.
Elhúzódtam tőle, mert ha még tovább ott maradok, akkor belé is harapok.
Jacob csak nevetett rajtam.
- Én kicsi Nessie-m - suttogta, és egy puszit lehet a homlokomra.

Mikor már a házunk előtt voltunk arcon puszilt.
- Szeretlek.
És már ott sem volt.

Nem bírtam tovább, előtört belőlem a sírás. Leroskadtam a földre és sírtam.
Ekkor egy újabb emlék ugrott szemeim elé.
Blackék háza előtt álltam Jake-kel. Ez volt az a pillanat, amikor azt éreztem most kell elfutnod Nessie. Már indultam is volna, ha Jake nem fogja meg a karom.
- Ácsi, nem mész sehova! Bejössz velem és bemutatlak apámnak! - mondta megnyugtatónak szánt hangon, nem járt nagy sikerrel.
- De és ha nem fog kedvelni, vagy nem tetszem neki? - kérdeztem kétségbeesetten.
Jake csak nevetett rajtam.
- Ne legyél már ennyire nevetséges - még mindig nevetett - , biztosan meg fog kedvelni.
- Biztosan - feleltem gúnyosan.
- Na, gyere, menjünk, mert már az ablakon leselkedik ki.
Lehajolt és egy puszit adott.
Bementünk a házikóba. Kicsi volt, de nagyon otthonos. A bejárati ajtó egyből a nappaliba nyílt, ahol már Jake apja várt minket.
- Áh, te vagy az én kis fiam legjobb barátja - mondta kedvesen. - Én Billy Black vagyok
- Azt hiszem. Reneesme Cullen. De csak simán Nessie - egyre felszabadultabb lettem. Billy Black kedvesen nézett rám, ugyanazokkal a mélyen ülő szemekkel, mint ami fiának is van.
- Hány éves is vagy, Nessie? - kérdezte kíváncsian, miközben Jake-kel leültünk a kanapéra.
- Hát kinézettre mennyinek tetszik nézni?
- Nyugodtan tegezz - mosolygott, mellettem Jakob pedig már úgy nevetett, hogy majd leesett a kanapéról. - Olyan 14-15 éves lehetsz kinézetre.
- Valójában még csak 11 éves.
Ekkor az emlék szertefoszlott. Én még mindig a fűben ültem és sírtam, tovább nem bírtam itt lenni. Felálltam és már futottam is.

Mikor már a verandán álltam, hallottam a hátam mögül érkező kocsi zajt. Gyorsan kiáltottam nagynénémnek, aki már azonnal ott is termett. Megfordultam és láttam, hogy a családom és barátaim már ott állnak előttem. Végignéztem rajtuk, egyiken sem volt egy karcolás se, ép bőrrel megúszták. Nem tudom, hogy bírták a vérfarkasok megállni anélkül, hogy ne támadják meg a vámpírokat. De a kérdéseimet megtartogatom későbbre.
Ekkor megpillantottam azt a személyt, akit kerestem. Jake Carlisle és Edward között állt, és engem bámult azzal a csodálatos barna szemeivel. Arca nyúzott volt, fáradtnak tűnt. Mikor belenéztem mélyen ülő szemeibe olyat tettem, amit csak három évesen tettem volna. Odafutottam hozzá és lábujjhegyre álltam és az arcát puszilgattam. Nem figyeltem a többiek nem helyeslésére. Végre azt éreztem, amit fél éven át nem, felszabadult és boldog voltam, mind ez egy ember miatt. A testemet melegség járta át. És ekkor megszólalt.
- Nem akarok udvariatlan lenni, de egy percre abba hagynád az arcom puszilgatását? - mondta kicsit zavartan, nem értettem miért mondja ezt. Régen madarat lehetett volna vele fogatni, ha adtam neki egy puszit.
Eltolt magától és már kérdezte is:
- Megmondanád, hogy ki vagy! Hogy hívnak?