Ma reggel is az altatómra ébredtem. Mint minden nap ma is át sírtam a reggelt, és egyre jobban fájt a hiányuk. Nem tudtam a nevükre gondolni, az még jobban fájt volna. Az élete üres, mióta nincsenek itt. Most minden napom ugyanúgy telik. Üresen, magányosan, és fájdalmasan. Valamit kezdenem kell magammal. Nem csinálhatom ugyan ezt minden nap, csak sírok, takarítok, iskolába járok, és még többet sírok. Mintha egy zombi lennék. Soha nem éreztem magam ilyen magányosnak. Valamit tennem kellett. Hét vége volt, és újra szabad időm volt. El mehetnék sétálni a ház mögötti erdőbe, de ott is csak fájdalmas emlékek várnánk. Főzhetnék Charlienak vacsorát, vagy olvashatnék is. Úgy döntöttem el készítem Charlie vacsoráját, és addig ki találom mit csináljak utána. Hülyeség volt ezen agyalnom. Tudtam hogy mi után el mosogattam, és el játszottam hogy minden rendben, fel megyek és be kapcsolom a magnómat. Be paníroztam a húst, és fel vágtam a krumplit. Ki sütöttem a húst és a krumplit is. Mikor Charlie haza ért már mindennel kész voltam, és mosogattam.

• Bella! Micsoda illatok! – mondta Charlie köszöntés képp
• Szija apu! – mondtam – hogy telt a napod? – kérdeztem tőle
• Jól, semmi érdekeset nem csináltunk. Kártyáztunk egész nap. – mondta unott hangon
• És ezért még fizetnek is neked? – ugrattam
• He – he – mondta és pofát vágott
• Jó étvágyat! – mondtam és le ültem vele szemben, azt néztem ahogy eszik. Vacsora alatt nem szóltunk egymáshoz, de nem volt kínos csend.

Mi után végzett el mosogattam, ő be ment a nappaliba gondolom meccst nézni. Én fel vánszorogtam a szobámba, be kapcsoltam a magnót, és ahogy meg halottam a zenét, a könnyeim patakokban záporoztak le az arcomon. Nagyon nehezen aludtam el, de álomtalan éjszakám volt, amiért hálát is adtam. Reggel kipihenten, bár újra fel tépett, vérző sebekkel ébredtem. Ahogy észhez tértem belém hasított a fájdalom. Már meg szokhattam volna ezt.

Vasárnap volt, és mára sem volt semmi programom. Charlie dolgozott ma. Sokat dolgozik mostanában, bár szerintem már vagy meg szokta hogy ilyen a hangulatom, vagy azt hiszi hogy jól vagyok és sikerült át vernem. Nem tudom, talán sikerült. Ebben legalább reménykedhettem. Jake- el való veszekedésem után nagyon össze törtem, és ezt Charlie is észre vette. Akkor majdnem ugyan olyan nehéz volt, mint szeptemberben. Nem bírnám ki még egyszer, az biztos. Valamit csinálnom kell, nem érem be annyival hogy látom a képet, és hallom a zongora játékát. Hallanom kell a bársonyos, mérges, mégis símogató hangját. Gumi szobába kéne engem záratni. Biztosan meg őrültem. Mért akarom magamnak a rosszat? Tudam hogy utána még jobban fog fájni, hogy még el viselhetetlenebb lesz. Aztán az eszembe villant valami. Esze veszedten el kezdtem keresni a cetlit. Nem tudtam mit írt rá, el sem olvastam még. Csak kerestem és kerestem, ki pakoltam az összes fiókomat, de sehol nem találtam. Le roskadtam az ágyam szélére, és az altatóm az óta is szólt. Nem tudtam mit csináljak, és mikor el képzeltem az arcát, el kezdtem sírni. És ez most mindennél jobban fájt. Le feküdtem az ágyamba, és megint záporoztak a könnyeim. Nem tudtam, mit csináljak. Csak feküdtem ott, és szorítottam az oldalamat. Megint olyan érzésem volt mint aki mindjárt szét esik,  és nem tehet ellene semmit. Álomba ringatta magam. 

**** 

Az erdő közepén voltam, és megint kerestem valamit, és újra nem tudtam hogy mit keresek. Csak bolyongtam. Egyszer el is estem, és nagyon nehéz volt fel kelni, de fel keltem, és újra el indultam, hogy keressek. Mentem, és mentem, egyre beljebb az erdő sűrűjébe, és kerestem, és kerestem szüntelenül. Az arcomnak csapódott egy fa ág. Ki értem egy tisztásra, aminek a közepén egy hatalmas tükör állt. Oda mentem, és bele néztem.  Az arcomon horzsolások égtelenkedtek, és sáros volt.  A hajam kócos volt, és azt is be lepte a sár. A testem minden részét horzsolások, és lila foltok takarták be. Szörnyen néztem ki. És akkor valaki mögém állt. Éreztem a tekintetét a hátamon. Lassan meg fordultam, és Edward arca csak pár centire volt az enyémtől.

• Tönkre teszed magad – suttogta
• Ha vissza jönnél nem lenne semmi bajom – mondtam
• Nem lehet – mondta és közben fájdalmas arcot vágott
• Mért nem? – kérdeztem és megint hullottak a könnyeim

El kezdtem felé hajolni, az ajkaink már majdnem össze értek, és ő el tűnt, a tükörrel, és a réttel együtt. Az ágyamban találtam magam, és a párnába fojtottam a fel törő sikolyomat.

Az ablakon fény szűrődött be, hajnalodott. Ma iskola. Fel öltöztem, magamba tömtem egy műzli szeletet, és el indultam suliba. Meg riadtam, ahogy a furgonom motorja életre kelt. Mikor a parkolóba értem még csak négy kocsi állt ott. Láttam ahogy Jessica, és Angela meg érkeznek. Unalmasak voltak az órák, az ebéd szünetben Angela rám mosolygott mikor találkozott a tekintetünk. Én is ki csikartam magamból egy kis mosolyt aminek láthatóan örült. Mikor haza értem nagyon fáztam. Még egyszer el áztam, amíg a kocsimtól a házig értem. Fel mentem, és le tusoltam. Jól esett hogy el lazulnak az izmaim, és nem gondoltam semmi másra. Ilyenkor mindig meg feledkeztem kicsit az életemről, és minden bajomról. Mikor ki szálltam a zuhany alól belém hasított, hogy a cetlit nem találtam meg.

Be rohantam a szobámba, fel vettem itthoni ruhát, meg szárítottam a hajam, és el kezdtem keresni. Minden hol meg néztem mikor az asztalomon kezdtem kutatni. Fel emeltem mindent, meg néztem minden alatt de sehol sem találta. Nem volt szokásom hason feküdni az ágyamon, de most valamiért hason akartam feküdni. Le feküdtem, és a kezem a párna alá raktam – ha nagy ritkán így aludtam, a kezem mindig a párna alatt volt – és éreztem valamit.

Fel ültem fel vettem a párnámat, és ott volt a kép. Fel vettem a képet és a cetli alatta volt.

Gondosan össze volt hajtogatva, és ahogy fel emeltem éreztem rajta azt az édes, mámorító illatot. Ki hajtogattam. Egyből fel ismertem a kéz írást. Az Ő írása volt. A papíron ez állt:

„Szeretlek, és remélem nem fogd el hinni amit mondok majd neked. Edward”

Nem hitte a szememnek. De hát  ő el ment. El hagyott, és azt mondta nem akar engem. Nem, nem lehet hogy szeret, az lehetetlen. De számba vettem a másik lehetőséget is. Mi van ha szeret? Mi van ha azért hagyott el hogy engem védjen? Mi van ha annyira szeret hogy volt ereje el menni, és azt mondani hogy nem akar engem? Mi van ha érdekli hogy mi van velem? Mi van ha visszajön?

• Ezt azonnal hagy abba – kiabáltam magamnak

Nem reménykedhetem ebben. Hagynom kell hogy élje az életét, nem szabad bele szólnom. De csak fel hívnám Alicet hogy mi az igazság… csak hogy tisztán lássak.

• Nem! – kiabáltam megint magammal.

Békén kell hagynom őket. De nekem ez nem megy. Egyszerűen nem megy. Fel kell hogy hívjam Alicet, muszáj lesz. Emlékeztem hogy a kezembe akadt a papír, amire fel volt írva a száma, és emlékeztem arra is hogy az író asztalom fiókjába tettem. Lassan, majdnemhogy félve léptem az asztalomhoz. Óvatosan ki húztam a fiókot, és egyből meg láttam a papír darabot. A telefonomért nyúltam, ami szintén az asztalon volt. A kezem remegett, és ki vert a víz. El kezdtem nyomogatni a számokat, de vagy háromszor újra kellett kezdenem, mert mindig félre ütöttem, annyira remegett a kezem. De végül is az én szerencsémmel örültem hogy fel tudok hívni valakit anélkül hogy a balesetin kötök ki. Mekkora szerencse…

Mikor végre sikerült be ütnöm a számokat meg nyomtam a „hívás indítása” gombot.