Miután fel hívtam Alice- t, egy kicsit meg nyugodtan. Van egy kis remény arra, hogy nem őrülök meg, és nem leszek ilyen egész életemben. De nem reménykedem, utána csak még nagyobb lesz a fájdalom. Valamivel könnyebben aludtam el, viszont megint álmodtam.

Az erdőben voltam, az ösvénytől távol, ahol szeptemberben Sam Uley a farkasok „alfája” meg talált. Álltam, és azt sem tudtam mért vagyok ott. Most nem kerestem semmit, csak bámultam az erdőt. Nem láttam senkit a közelemben de tudtam hogy ott van velem valaki. Nem tudtam ki, de nem féltem tőle. Körbe fordultam, hogy akkor talán meg tudom mit keresek én itt. Semmit nem láttam csak a fák ágait, de azt is csak nagyon halványan, mert csak a hold fénye világított be az erdőbe. Új hold volt megint. Szeptemberben is új hold volt.

Fel néztem, és az egyik ágon meg csillant egy karamell színű szem pár. Közelebb mentem, és a szempár gazdája már mellettem állt. Meg fogta a karom és húzott maga után a fény felé. Nem szólt hozzám egész úton, és azt sem tudtam ki az. Csak húzott magával. Egyszer csak oda értünk egy rét széléhez, de még nem léptünk ki az erdőből. Ahogy kicsit világosabb volt meg láttam az arcát. Edward volt az, de az arca el torzulva a fájdalomtól, és zokogva,  könnyek nélkül. A szemembe nézett de továbbra sem szólalt meg. Majd a rét közepe felé mutatott, ahol egy pár volt, akiket eddig észre sem vettem. El indult feléjük, és a bőre szikrázott ahogy ki lépett a nap sütésre. Követtem, és mikor közelebb értem láttam hogy az nem egy idegen pár. Én és Edward feküdtünk egymás mellett a fűben, kezünk össze kulcsolva, és egymás szemébe nézünk. Edward – aki ide hozott – el indult be az erdőbe, és engem is ráncigált magával. Én nem akartam menni, csak nézni saját magamat fél évvel ezelőtt, boldogan. De ő csak vonszol maga után és én nem tudtam mit tenni ez ellen. 

Mikor fel keltem sikoltozást hallottam, aztán rá jöttem hogy én sikoltozom. Szorosan a számra szorítottam a párnát. Rá néztem az órára. Hajnali fél hatot mutatott. Úgy döntöttem el megyek tusolni, és csinálok Charlienak reggelit. Mikor kész lettem a tükör tojással Charlie le botorkált a lépcsőn, fel öltözve, de kialvatlan szemekkel.

• Jó reggelt! – köszöntem neki – rád férne egy kávé.
• Szija Bells, igen, az biztos
• Főztem, és reggelit is csináltam.
• Köszi – mondta és hozzá látott a reggelijéhez, én is ettem pár falatot, de meg is bántam, mert rosszul lettem, és mehettem a mosdóba..
• Nem kéne ma suliba menned – aggodalmaskodott Charlie – ne hívjak orvost?
• Nem kell apa, de ma nem megyek – mondtam neki
• Rendben, köszi a reggellit, este jövök. – mondta és el ment dolgozni. Hallottam ahogy ki áll a ház elől, és el hajt.

Nem tudtam mit csináljak, szabad idő újra. Hurrá. Fel mentem a szobámba, és be kapcsoltam a magnót. Sírás közben eszembe jutott hogy Alice még nem hívott. Biztos dél után fog. Én nem akarom fel hívni, meg ígérte hogy értesíteni fog, és Alicenak mindent el hiszek. A könnyeim el áztatták a polómat, de nem tudtam abba hagyni. Úgy döntöttem le megyek, és főzök valamit Charlienak, és valamit össze dobok magamnak. Éhes voltam, gondolom a reggeli rosszul létem miatt. Dél volt mikor végeztem, és újra vissza mentem a szobámban. Épp hogy egyszer meg hallgattam az altatómat, valaki csöngetett. Ki lehet az? Biztosan a postás. Le mentem, és nem nagyon érdekelt hogy hogy nézek ki. A hajam kócos volt, és a szemeim vörösek a sírástól. Majdnem le estem a lépcsőn, és bele rúgtam az ajtó fél fába.

• Gratulálok, az ajtót sem tudod úgy ki nyitni hogy valami bajod legyen… - suttogtam magamnak

Oda mentem az ajtóhoz, és rá jöttem hogy be van zárva. Mehetek fel a kulcsomért. Remek.

• Egy pillanat. – kiabáltam és fel mentem az emeletre

Nem érkezett válasz, de el könyveltem annak hogy bunkó postásunk van. Mire fel értem az emeletre el felejtettem hova tettem a kulcsot. Mikor át forgattam az asztalomat, és meg fordultam meg láttam az éjjeli szekrényemen. Nagyon jó napom van ma…

Le mentem és szerencsétlenkedtem egy sort a zárral. Mikor ki nyitottam az ajtót majdnem el ájultam. Egy alacsony, kobold szerű lány állt az ajtóban, fekete tincsei az égnek álltak.

• Alice! Ó, Alice! – ugrottam a nyakába és sírásban törtem ki.
• Bella! Annyira hiányoztál!
• Te mit keresel itt? – mondtam két szipogás között
• Vissza jöttünk Bella, mindenki! Hihetetlen, ugye? Itt vagyunk és nem megyünk sehova!  - mondta hatalmas mosollyal az arcán
• Gyere be – invitáltam őt a nappaliba
• Hogy-hogy visszajöttetek? – kérdeztem még mindig könnyek közt.
• Beszéltem Edwarddal, és úgy döntöttünk hogy vissza jövünk, nem bírtam már tovább, és senki sem. El nem tudod képzelni mennyire üres volt mindenki. A repülőn hazafelé persze Emmett már Jasperrel viccelődött.
• És hol vannak a többiek? – kérdeztem
• Otthon, természetesen. Érted jöttem. Öltözz fel és indulás!
• Rendben. – mondtam és fel rohantam.

Fel kaptam magamra egy pólót  és egy farmert, meg fésülködtem, és meg mostam az arcomat. Alice most ki vételesen nem tett megjegyzést a farmer-póló össze állításomra. Le rohantam a lépcsőn, amiből majdnem kórház lett, de Alice időben el kapott.

• Én mondtam neki, hogy nem tudsz vigyázni magadra. – mondta és nevetett. Hiányzott ez a csilingelő nevetés
• Hányszor voltál balesetin szeptember óta? – kérdezte
• A hatodik alkalomtól már nem számoltam – mondtam és fintorogtam.

Ki mentünk a házból, természetesen szakadta az eső. Megint bénáztam a zárral, és be ültünk a fekete Mercedes- be. Egész úton beszélgettünk. Mikor meg láttam a Cullen házat a pulzusom az egekbe szökött. Alice ki szállt a kocsiból, de én kővé dermedtem.

• Gyere már Bella! – utasított, és ez kicsit ki zökkentett. Ki szálltam a kocsiból.
• Kövess – mondta

Én mentem utána mint egy szófogadó kis kutya. Mikor a tornácra léptünk, a szívem még jobban vert. Alice ki nyitotta az ajtót. Mindenki a nappaliban volt, és mosolygott. Kivéve Rosaliet, de tőle nem is számítottam kedves fogadtatásra. Be léptem a házba, és meg láttam Edward arcát. Azt az arcot sosem felejtem el mikor meg látott. Oda rohantam hozzá, a karjaiba vetettem magam. Ő fel emelt, én pedig a dereka köré kulcsoltam a lábaimat. Meg csókolt, és soha nem esett még ilyen jól a csókja. Mikor már az általa fel húzott határt súroltuk el tolt magától, mélyen a szemembe nézett és azt mondta:

• Szeretlek! Nem csinálok még egy ekkora hülyeséget. Ez volt életem legnagyobb hibája és…
• Shhh - A mutató ujjamat az ajkaira tettem, és meg puszilta.

Teljesen el feledkeztem róla hogy nem egyedül vagyunk. Le hámozott magáról, és mikor meg fordultam el pirultam, mire Emmett el kezdett nevetni. A nevetése az egész házat be töltötte. Esme oda jött hozzám és meg ölelt.

• Nagyon hiányoztál! – érzékenyült el
• Ti is nekem! – mondtam, és megint sírásban törtem ki
• Fel viszlek a szobámba, jó? – kérdezte Edward, bársonyos hangján
• Rendben – mondtam még mindig sírva

Fel kapott és két másodpercen belül Edward kanapéján feküdtem, ő pedig mellettem.

• Annyira hiányoztál! – sírtam, és a mellkasára hajtottam a fejem, el áztatva az ingét.
• Te is nekem, Bella – mondta

És ott feküdtünk, én közben meg nyugodtam. Most otthon voltam Edward mellett. Itt vannak, és nekem teljes az életem. Karamell szemei ragyogtak a boldogságtól, és én is boldog voltam. Nem számítottam erre, azt hittem örök életemre szenvedésre vagyok ítélve. Szeret engem az isten, az is biztos. Edward itt van velem, és remélhetőleg örökké együtt leszünk.

Örökkön - Örökké.