Jane és Bella mindent előre elterveztek. Míg Bella azon aggódott, hogy valaki megfogja őket látni, és lebuknak, addig Jane nagyon izgatott volt, és már alig várta, hogy belekezdjenek. Folyton ott ugrált Bella körül, és lelkesen csacsogott arról, hogy mennyire jó mulatság lesz.

- Jane! Szerintem egyáltalán nem vicces! A testemet akarjuk ellopni, szerinted ez jó móka? - kérdezett rá Bella, Jane csak nevetett rajta.

- Igen persze! Meglásd, nem lesz semmi baj! Minden rendben fog menni! - vigyorgott rá.

- Lehet, hogy ez sikerülni fog, de az egy másik dolog, hogy hogy fogok összejönni Edwarddal! Van egy olyan érzésem, hogy nem igazán kedvel... - hajtotta le szomorúan a fejét.

Jane abbahagyta a nevetést, és tőle nem megszokott módon végigsimított Bella hátán. Bella megremegett egy pillanatra, felnézett Jane vörösen izzó szemeibe, melyek most barátságosan csillogtak rá.

- Köszönöm Jane! Nem gondoltam volna, hogy ezt fogom valaha is mondani neked, de... nagyon hálás vagyok a segítségedért, és azért, hogy itt vagy velem! - Bella rámosolygott a vámpírlányra, akit kissé meghatott Bella kijelentése, soha nem volt neki hálás senki semmiért.

- Nincs mit! Semmiség! - fordult el zavartan az ablak felé, Bella nem állta meg mosolygás nélkül a lány zavarát.

Na végre az életben egyszer nem én vagyok zavarban, hanem ő, egy vámpír! Nem gondoltam volna, hogy ezt megfogom élni! Vagyis... nem is éltem meg, ha úgy vesszük. Na jó... ez igazán förtelmesen hangzik.

Bella és Jane sokáig csak ültek csendben maguk elé meredve, nem szóltak egy szót sem. Aztán hirtelen Jane felpattant, és villámgyorsan az ablaknál termett. Bella szótlanul felállt, kérdőn nézett rá a lányra.

- Itt az idő - suttogta Jane, majd kiugrott az ablakon.

Bella megindult az ajtó felé, hogy ő is elhagyja a házat, de Jane odakintről utánakiáltott.

- Bella gyere ide! A két Black meg fogja látni, hogy elmész! Neked is kikell ugranad az ablakon! És zárd be a szobaajtót belülről, oké? - magyarázta.

Még hogy ugorjak ki az ablakon? Ennek komolyan elment az esze! Na azt már nem! Nem vagyok én olyan mint ő!

- Jane, én ember vagyok! Törékeny csontokkal, puha bőrrel! Nem fogok leugrani, hogy aztán összetörjem magam!

- Bella, ne húzd az időt! Sietnünk kell! Charlie pont ide tart, és ellessz egy ideig! Addig elhozhatjuk a testedet! Csak gyere már! - kérte könyörgő szemekkel Jane, de Bella karba tett kézzel állt, nem mozdult.

- Nem! - mondta ki határozottan.

Jane bosszúsan visszaugrott az ablakpárkányra, és egyetlen rántással kihúzta az ablakon, a döbbenettől szóhoz sem jutott Bellát. Jane Bellával a karjaiba ért földet, az utóbbi halálra vállt arccal hagyta, hogy a kicsi, mégis erős Jane futva tegye meg az utat, vele a karjaiban.

Hát ezt nem hiszem el! Ezért még megkapja a magáét! Mi van ha nem bír elkapni? Mi van akkor, ha összetöröm magam? Ki fogom nyírni! Na jó... inkább meg sem próbálom, mert a végén még ő ölne meg engem!

Jane sebesen rohant, nem érezte neheznék Bellát, olyan volt számára, mintha egy tollpihét cipelt volna. Charlie, vagyis Bella házához érve lelassított, és letette a kezéből a lányt.

- Ezért még megkapod a magadét! - fenyegette meg Bella, mutatóujját meglobálva előtte.

- Majd ha vámpír leszel te is, akkor megküzdünk, de addig is tegyél le erről a tervedről! - nevetett fel Jane, majd óvatosan pásztázni kezdte a környéket.

Vámpír leszek? Valóban lehetséges, hogy én egyszer átváltozzak? Jaj de jó is lenne! Akkor Edwardnak és nekem nem kellene óvatosnak lennünk! Együtt lehetnénk akkor nem csak lelkileg és érzelmileg, hanem testileg is!

Bella elpirult, ahogy arra gondolt, hogy ő és Edward valamikor a messzi, vagy nem olyan messzi jövőben teljes életet élhetnek. Jane észrevette Bella pillanatnyi hangulatváltozását, de nme fűzött hozzá semmit, valahogy megszokta már, hogy az emberek ilyenek. Hol így éreznek, hol úgy.

- Gyere! Nincs itt senki! Nem láthatnak meg! - indult meg a ház felé Jane, Bella követte.

Az ajtóhoz érve Jane azon kezdett el gondolkozni, hogy hogyan is menjenek be. Még sem törheti be az ajtót. Az nem lenne szép tőle.

- Charlie mindig a lábtörlő alatt tart egy pótkulcsot! Mondtam neki rengetegszer, hogy szerintem nevetséges rejtekhely, de soha nem hallgatott rám! - azzal Bella már elő is húzott onnan egy kulccsomót, és kinyitotta az ajtót. Hangtalanul osontak be a házba, a biztonság kedvéért körülnéztek, hogy nincs e itt senki. A koporsó a nappali közepén állt. Gyönyörű, fehérmárványból készült koporsó volt, apró arany szegéllyel az oldalán. Körülötte rengeteg különféle virág, a virágillattól meg lehetett fulladni a házban. Bella szeme ismét könnyezni kezdett, nem akarta látta saját testét, de tudta, hogy kénytelen lesz megnézni, mert úgy kell elhozniuk, hogy kiveszik a koporsóból. Jane megértően nézett Bellára, majd közelebb ment a koporsógoz, és felnyitotta annak fedelét. Bella teste ott hevert benne mozdulatlanul. Csinos, hófehér ruhába volt öltöztetve, haja lágyan omlott lefelé. Csokoládébarna szemei csukva voltak, kezei egymásra téve a hasán nyugodtak. Bella lassan végigsimított testének hófehér, sebekkel borított arcán, úgy látszik a sziklák által okozott sérüléseket nem tudták eltűntetni. Jane illedelmesen arréb húzódott, hagyta, hogy Bella kicsit átgondoljon mindent.

 Nem hiszem el, hogy mindez velem történik meg. Itt vagyok, élek és virulok, de ugyanakkor meghaltam. Rengeteg furcsaság történt már az életemben, kezdve attól, hogy egy vámpírba lettem szerelmes, de ez már túl megy mindenen.

Bella Jane felé fordult, jelezvén, hogy készen áll a testet elvinni innen.

- Jól vagy Bella? - kérdezte kedvesen a vámpírlány, kihallatszott hangjából az együttérzés.

- Igen jól. Na... csináljuk! - ráerőltett arcára egy apró kis mosolyt.

Jane bólintott és a koporsóban fekvő test alá helyezte a kezét, és óvatosan felemelte azt. Hamarosan Bella teste már a kezei között volt, óvatosan tartotta, nehogy kárt tegyen benne. Bella visszacsukta a koporsó tetejét, leellenőrizte, hogy nem hagyott e maga után valamilyen nyomot, majd a már ajtó felé tartó Jane után indult.

- Remélem a szomszédotok nem lesz mérges, hogy elvisszük egy kicsit a kocsiját! - vigyorodott el, és már be is tette a testet a szomszéd autójának hátsó ülésére.

- Szerintem túl fogja élni! - vigyorgott vissza Bella, mikor már mindketten az autóban ültek.

Jane gázt adott, és elindultak. Bella kissé furcsállta, hogy Jane vezet, testileg kb.15 éves lehetett, de nem szólt semmit. Majdnem fél órája haladtak már, időközben Bella elbóbiskolt, így hát nem látta merre tartanak. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy Jane rázogatja a vállát. Nagy nehézkesen kinyitotta a szemeit.

- Mi az?

- Megérkeztünk. Aro már vár minket, gyere! - azzal kiszállt a kocsiból, felemelte a hátsó ülésről a testet, majd a kicsi ház, vagyis inkább kunyhó felé indult.

Bella szótlanul követte. Mikor beléptek a házba, megpillantották Arot, amint éppen egy fotelben ült, és olvasott valamit. Azonnal letette a könyvet, mikor meglátta őket.

- Á sziasztok! Már vártalak titeket! Gyertek csak belljebb! Tedd le csak az asztalra Jane! - Jane engedelmeskedett, és letette Bella testét egy asztalra, mely vékony kis pokróccal volt leborítva.

- Vigyázol rá? - kérdezte Bella Arot félve.

- Igen persze! Nem fogom bántani! - mosolygott rá a férfi, s Bella hitt neki.

- Bella azt hiszem menned kellene! Black hamarosan keresni fog! - szólt Jane, Bella bólintott.

Elköszöntek Arotól, és Jane visszavitte Bellát a Black házba. Ugyanúgy, mint ahogy lejöttek, felugrott vele az ablakba, majd leültette az ágyra a lányt. Bella csendben maradt, majd sírni kezdett.

- Bella! Bella, mi a baj? - kérdezgette Jane, miközben mellé ült.

Bella nem is gondolkodtt, szó nélkül átölelte a kis vámpírt, aki hirtelen nem is tért magához a döbbenettől, de végül visszaölelt.

- Nyugodj meg! Mindig rendben lesz! - suttogta a megnyugtató szavakat Bellának.

- Már nem vagyok benne biztos Jane! - sírta Bella.

- Én érzem! És itt leszek neked én is meg Aro is! Mi melletted állunk! - mondta a megnyugtató szavakat, és Bella egyre jobban elkezdett bízni Jane-ben.