Edward hátrált tőlem. Fogalmam sem volt, hogy mi a baja, de a szemében rémület ült. A szobában mindenki értetlen arcot vágott. Rájöttem, hogy senki sem tudja mi a baja Edwardnak. Úgy döntöttem kiderítem.

- Edward, mi van veled? Mi a baj? Mi van az illatommal? – Ő csak a fejét rázta.

- Most menj el, kérlek! –  mondta, de a hangja remegett. Pillantása feszült volt. Undor tükröződött benne. Én riasztom annyira? Én váltottam volna ki ezt a reakciót? De hát eddig semmi baja nem volt velem!  Hiszen sétálni hívott! Egy pillanatig még bámultam őt, de aztán sarkon fordultam, és távozni készültem. Már az ajtónál jártam, mikor Alice rohant utánam.

- Sajnálom, Bella! Eddig soha nem volt ilyen. Nem értem mi baja. De, ha Edward talán nem is, én szívesen látlak itt mindig. – Alicera bámultam. Ha, Edward talán nem is. Szóval, tényleg utál. Fogalmam sem volt miért, de tőlem undorodik. Nem értettem miért, de ez a tény szinte összeroppantott.  De nem akartam gyengének látszani, felemelte az állam, és fagyosan szóltam.

- Sajnálom, Alice, de valakinek nemkívánatos vendég vagyok a házban, nem kellemetlenkedem.

- De… - kezdte volna Alice, de én feltéptem az ajtót, és kiviharoztam a szabadba. Megint fellángolt bennem az az érzés, ami a tisztáson. Történetesen Edward iránt. Tudtam, hogy utál engem, de a gondolataimnak nem tudtam parancsolni, ha csak a szemem elé idéztem tökéletes arcvonásait, a szívem már attól dobogni kezdett. De azt is tudtam, hogy utál. Láttam az arcán az undort, ezt már nem tudja kimagyarázni. De ugyan mit is képzelek én! Miért is kellene neki magyarázkodni? Hiszen nem is ismerjük egymást!  De, ha nem is ismerjük egymást, akkor miért utál? És én miért érzem úgy, hogy majdnem, megőrülök, most csak, mert ő így érez irántam. Nyakatekert gondolataim még ennél is kuszábbak lettek volna, ha nem értem volna hirtelen haza. Beléptem a házba. Már Charlie is fenn volt. Nem is gondoltam, hogy már ennyi az idő. Ránéztem a faliórára. Az fél hetet mutatott.

- Hol voltál? Aggódtam érted! Azt mondtad hajnalban itthon vagy! – mondta szemrehányóan. Nem is értem mire számított. Hogy, majd valami őrült gyilkos agyon lő? Ha-ha! De mielőtt még valami bántót mondtam volna, visszafogtam magam, és kinyögtem egy féligazságot.

- Csak összetalálkoztam más vámpírokkal, és olyan jól elcsevegtünk, nem is gondoltam, hogy így elment az idő. – Nagyon igyekeztem ezt nem maró gúnnyal mondani, de nem nagyon sikeredett. Szerencsémre Charlie megakadt annál, hogy más vámpírokkal, így nem vette észre. Először elsápadt, majd levegő után kapkodott.

- Mi… de nem esett bajod? Ugye jól vagy? – hebegte. Fogalmam sem volt mi a baja. Mintha én nem lennék vámpír.

- Apu, miért esett volna bajom? Ha eddig nem vetted volna észre, akkor most elmondom neked, hogy jómagam is – most kapaszkodj meg – vámpír vagyok. – Megrándult az ajka az elfojtott mosolytól, de az arca még mindig feszült maradt, ezért próbáltam most már egy kicsit komolyabban megnyugtatni.

- Tényleg semmi bajom! Azok a vámpírok is vegetáriánusok, úgyhogy nem támadtak meg, csak egy kicsit kérdezősködtek. A nevük, pedig Cullen. Nem régen költöztek ide. Na most már megnyugodtál? Ők is épp olyanok, mint én, csak ők teljesen vámpírok. De ez nem sok változást jelent. Mindegy te úgysem értenéd. Most már mehetek? Vége a vallatásnak? – kérdeztem kicsit gúnyosan. Nagyon szerettem volna már letusolni, és egyedül lenni, hogy az éjszakát, és a bennem kavargó érzéseket végiggondoljam.

- Igen, persze jobb is, ha készülődsz, mindjárt indulnod kell az iskolába! – kinéztem az ablakon, és megláttam a napot. Nem tüzelt túlságosan, de annyira azért elég volt, hogyha kilépek azt ajtón, nyomban elkezdjek csillogni.

- Sajnálom, apu, de ma nem tudok iskolába menni! – Fejemmel az ablak felé böktem. – Ha nap ér csillogni kezdek! – emlékeztettem.

- Ja, igen persze! - kapott észbe. – Akkor rendben, én elindulok az őrsre. Viszlát Bells!

- Szia, Apu! – kiáltottam, és egy szempillantás múlva már a szobámba voltam. Felkaptam a neszesszerem, és egy másik szempillantás alatt, pedig már a Charlieval közös fürdőszobában álltam. Legalább félóráig folyattam magamra a forró vizet, és közben gondolkodtam. Edwardon, a Cullenökön, Forkson, és megint csak Edwardon. Fogalmam nem volt mi az az érzés, ami elöntött a közelében, de nagyon tetszett nekem. És most is. Ahogy Edwardon járt az eszem a szívem meglódult, és az a forró érzés újra elöntött. Hihetetlen volt, pedig még csak a közelemben sem lehetett, mert arról tudnék. Próbáltam lecsillapítani magam. Nem sok sikerrel. Jesszus Bella! Ez csak egy vámpír, aki ráadásul utál téged! Próbálj már megnyugodni! Ez segített. Amint visszaemlékeztem arra az undortól eltorzult arcra újra visszaszálltam a földre, és lassan megint magába rántott az elkeseredés. Kikászálódtam a fürdőből, és egy törölközőben, amit magamra csavartam beléptem a szobámba, de azt ajtónál tovább nem jutottam. Ugyanis ott földbe gyökerezett a lábam. A szám tátva maradt, és úgy bámultam az ágyamat, helyesebben az ágyamon fekvő személyt, mintha maga a megtestesült szépség feküdt volna ott. De nem ő volt. Aki ott feküdt az nála sokkal- sokkal jobb volt. Edward Cullen feküdt teljes nyugalomban az ágyamon. Tettem egypár kudarcba fulladt kísérletet arra, hogy megszólaljak.  Ő elgyötört arccal hevert a fekhelyemen, de amint észrevett tekintetében remény csillant. Ezen meglepődtem. Azonnal meg is találtam a hangom.

- Mit keresel itt? Hogy jutottál be? – hangom, mint a jég. Ezen a hangsúlyon meglepődött. Felvonta a szemöldökét, és kérdőn nézett rám.

- Én, csak bocsánatot akartam kérni tőled, amiért olyan lehetetlenül viselkedtem! Nem veled volt a baj, egyáltalán, hanem velem – hangja lemondó volt. Vajon mit értett ezen? Közelebb mentem hozzá, de ő felpattant, és hátrált egy kicsit. Megtorpantam. Már megint kezdi. Ha nem velem van a baj, hát akkor miért viselkedik így?

- Sajnálom, csak…te olyan… -  szinte küszködött a szavakkal – Nem mehetnénk el sétálni? – kérdezte. Én bólintottam, és így szóltam.

- Persze, de előtte felöltözöm, menj előre, én majd megyek utánad! – Nem szólt semmit csak kiugrott az ablakon. Gyorsan magamra kaptam egy farmert, és egy zöld blúzt, majd én is utána ugrottam. A kert hátsó végében az erdő felé vezető úton várt. Mikor mellé értem se, szó se beszéd elindult az erdőbe. Követtem. Sokat mentünk egy kitaposott ösvényen emberi tempóban, de ez nekünk meg se kottyant. Majd egyszer csak felém fordult. Keze a kabátja alá csúszott. Előhúzott valamit, de olyan gyorsan, hogy nagyon erősen kellett koncentrálnom, hogy rájöjjek mi az. Egy tőr volt. Edwardra néztem.

- Mi… - de egy gyors mozdulattal belém szúrta a kést. Csodálkozva bámultam a mellkasomra, majd elragadott a sötétség…