(Alice szemszöge) 

A szobámban ültem a földön, lábaimat körülöleltem, fejemet a térdemhez nyomtam. Azzal voltam elfoglalva, hogy kiűzzem a Jasperről szóló gondolatokat a fejemből, de legnagyobb bánatomra ez nem sikerült. Csak egyetlen egy szó ismétlődött folyamatosan a fejemben, a Jasper. Jasper, Jasper, Jasper. Mintha vízhangzana. Majd szétrobbant a fejem az idegességtől. Nem történhet meg az, amit a látomásomban láttam. Az nem lehet, hogy megölöm őt. Nem válhatok gyilkossá, és nem vethetek az ő életének véget. Vagy talán létezik számunkra boldogság? Lehetünk együtt boldogok? Lehetséges volna ez? Bellának és Edwardnak is sikerült, nekem miért ne menne?

- Alice! Alice drágám, itt vagy? - Esme hangja hallattszott az ajtó felől.

Nem értem, miért kérdezi meg, hogy itt vagyok e, mikor a sötét ellenére úgy is lát. Talán csak udvariasságból.

- Itt vagyok - feleltem, de nem fordultam feléje.

Hallottam, amint egyre közeledik felém, majd egyetlen szó nélkül helyet foglal mellettem. Még így is, hogy a fejem le van hajtva, érzem aggodalommal teli, megértő pillantását, mintha égetné a bőrömet.

- Esme, abbahagynád! Nem kell engem sajnálnod! - förmedtem rá, pedig egyáltalán nem érdemelte ki haragomat.

Csak valakin ki kellett töltenem a dühömet, azt nem tudnám megmondani, hogy miért pont Esmet választottam. Nem úgy tűnt, mintha megharagudott volna, sőt ha lehet, még jobban aggódott.

- Alice... Bella elmondta mi történt. Hidd el, én melletted állok teljes mértékben, és ha kell valamiben segítenem akkor megteszem, csak szólj!

- Köszönöm Esme, nagyon kedves vagy, de boldogulok egyedül is. Nem fogok vele találokozni. Elfelejtem a látomást, és élem tovább az életem - vontam meg a vállamat szomorúan.

- Biztos ezt akarod Alice? Élni tovább az életed? Tudom, mennyire magányos vagy, hogy nincs senkid, és most amikor itt van a lehetőség arra, hogy boldog légy, ne szalaszd el kérlek! - megfogta a kezem, és erősen megszorította.

Nem tudtam tovább fentartani azt a bizonyos ,,jól vagy, nem kell segítség" álcát, így Esme karjaiba borultam. Ha tudtam volna, biztosan elsírtam volna magam, de mivel erre nem voltam képes, csak csendesen szenvedtem.

- Nem tudom mit akarok. Az egyik felem tisztában vele, hogy lehetelen, hogy együtt legyek egy emberrel, a másik viszont abban bízik, hogy van esélyünk! - mondtam kétségbeesetten.

- Volt erről látomásod? - kérdezte.

Gondolkoztam, hogy elmondjam e neki, és végül úgy döntöttem, hogy igen.

- Az egyikben megöltem őt, a másikban azt mondta szeret, és hogy nem számít neki mi vagyok. Szerinted melyik fog bekövetkezni? - vártam a válaszát, de ő csak elgondolkodva ráncolta homlokát.

Ő is annyira összevan zavarodva, mint én.

- Szerintem adhatnál egy esélyt magatoknak. Nagyon örülnék neki, ha valaki új csatlakozna a családunkhoz, és hogy hamarosan oltár elé állj.

- Azért ne reménykedj annyira, mert nem akarom, hogy később miattam szenvedj! - kértem, mire ő elmosolyodott.

- Mire jó egy anya? Még ha nem is vagyok az igazi anyád, attól még nagyon szeretlek, és az a legjobb nekem, ha boldognak látlak - megpuszilta a homlokom, még egyszer utoljára megölelt, és magamra hagyott. Talán Esmének igaza van, és adnom kellene magunknak egy esélyt. Egy esélyt, hogy együtt legyünk. Lehet, hogy kaptam egy esélyt a boldogságra. 

(Jasper szemszöge) 

Brigette és én már minden cuccunkat kipakoltuk, de nem mintha olyan sok lett volna. Alig hoztunk magunkkal valamit, mert hát szinte csak ennyi mindenünk volt. Nem voltunk gazdagok, alig volt csekély kis pénzünk, és azt nem szerettük volna azonnal elköltöni. Takarákoskodnunk kell ahhoz, hogy megtudjunk élni, legalább egy darabig. Nem akartam visszamenni a táborba, le akartam telepedni végre, és most, hogy megismertem Alice-t, mindennél jobban vágyom arra, hogy itt lakhassak jó pár évig. Azóta is rá gondolok, arra, hogy milyen gyönyörű, és mennyire törékenynek tűnt. És a hangja... csodálatos. Mindene az. Brig is észrevette rajtam, hogy valamiért nagyon boldog vagyok, és rá is kérdezett.

- Minek örülsz te annyira? - állt csípőre tett kézzel meg előttem.

- Csak Alice-re gondoltam. Nagyon kedvesnek tűnt, nem? - fordultam feléje.

Megforgatta a szemeit.

- Igen nagyon. Nekem az a rész tetszett, amikor elájult és elrohant. Tiszta dilisnek nézett ki - magyarázta, hirtelen nagyon mérges lettem rá.

- Ne mondd ezt róla! Hisz nem is ismered, akkor meg mit kell itt ilyeneket állítanod, hogy dilis? - förmedtem rá.

Meghátrált egy kicsit, nem szokott hozzá ahhoz, hogy bármire is ilyen hevesen reagáljak. Lesütöttem a szemeim, nem kellett volna vele így beszélnem, most már tudom.

- Sajnálom Brig! - mondtam, miközben megöleltem - nem akartam ráförmedni.

- Oké, nincs semmi baj. Nekem meg nem kellett volna le diliseznem Alice-t. Sajnálom - motyogta kissé zavartan, majd felrohant a szobájába.

Sokáig néztem utána, de a csenge hangja észhez térített. Ki a fene lehet az? Senki nem tudja az ismerőseink közül, hogy lakunk. Odasétáltam az ajtóhoz, és kinyitottam azt. Megdöbbentem, az ajtóban ugyanis nem más, mint maga Alice állt. Apró kis mosoly játszott az ajkán, haját kissé összekócolta a szél, de így is gyönyörű volt.

- Szia! - köszöntött bársonyos hangján, szinte elvesztem azokban a gyönyörű, aranyszín szemeiben.

- Szia! Minek köszönhetem a látogatást? - kérdeztem udvariasan, de nem bírtam ki, hogy végig ne nézzek rajta.

Térdnadrágot viselt, és fehér, elől csillogó mintás trikót viselt. Nagyon jól álltak rajta ezek a ruhák, mintha rá öntötték volna.

- Csak rájöttem, hogy eléggé borzasztóan viselkedtem akkor, amikor megérkeztetek. Gondoltam kiengesztellek téged, és a barátnődet egy kis sütivel - nyújtotta felém a kezében tartott tálcát.

Megcsapta orromat a finom, meggyes süti illata. Messziről is megérezném az illatát, anya mindig ilyet sütött nekem.

- Ez nagyon kedves tőled, de nem kellett volna. Bejössz? - kérdeztem, és utat engedtem neki.

Szinte besiklott az ajtón, nagyon kecsesen mozgott, és már is helyet foglalt az egyik széken, majd mint egy kisgyerek, aki rossz fát tett a túzre, felpattant.

- Sajnálom. Csak ez a ház egy nagyon kedves ismerősömé volt, gyakran jártam ide, és már megszoktam, hogy akkor ülök le amikor akarok - magyarázta, én annyira aranyosnak találtam.

- Semmi baj. Nyugodtan foglalj csak helyet - mosolyodtam el, ő pedig újra leült.

Vele szemben helyet foglaltam én is, és elkezdtem eszegetni a süteményt. Nagyon finom volt.

- Nagyon jól tudsz sütni - dícsértem, dallamosan felnevetett.

- Nem én csináltam, hanem az anyám. Nagyon szeret sütni, és ha alkalma nyílik rá, kihasználja - mosolygott.

- Akkor köszönd meg a nevemben édesanyádnak - kértem, ő bólintott.

Egy ideig csendben ültünk egymással szemben, mikor sütivel kínáltam, elutasított, mondván, hogy otthon már evett egy adagot, és ezzel be is fejeződött a társalgás. Nem azért, mert untuk egymást, hanem mert jobb és kellemesebb volt így. Csak néztük egymást, megfigyeltünk mindent a másikon, csendes és lassú folyamat volt ez, de nagyon élveztem Alice pillantását. Ha rám nézett, rögtön melegséget éreztem egész testemben. Soha nem éreztem még ilyet, és nagyon furcsa, de ugyanakkor csodás érzés volt. 

(Alice szemszöge) 

Megkönnyebbültem, mikor rájöttem, hogy Jasper nem haragszik rám a hülye viselkedésem miatt, és hogy nem is tart bolondnak. A házukban vendégeskedésem alatt végig nagyon udvarias volt, nem olyan, mint a legtöbb férfi. Nem bámult meg olyan feltűnően, bár a tekintete néha el-el kalandozott, de annyiar illeteln még sem volt. Csak úgy, mint a legtöbb embert, őt is elvarázsolta a hangom, és a külsőm, de nem mutatta jelét, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban eltűnhetek, vagy kinevethetem, ha esetleg elereszt egy apró kis bókot. Pedig nem nevettem volna ki. Örültem volna neki, de persze nem tehetek semmit, várnom kell, míg minden elválik. Az is lehet, hogy nem lehet közöttünk semmi, és az is, hogy lehet.

- Hányan laktok együtt? - kérdezte tőlem őszinte érdeklődéssel a szemében.

- Heten. Apa, anya, az négy testvérem és én. Mind fogadott gyerekek vagyunk - mosolyodtam el.

- Értem.

- És a te szüleid? - kérdeztem, mindent meg akartam tudni róla, legnagyobb bánatomra nem a múltat láttam.

- Meghaltak. Anyám... nagyon jó asszony volt. Mindenki szerette - láttam, hogy a keze ökölbe szorul az asztalon, majd sietve elrejte.

Valamiért nagyon dühös lett hirtelen, talán a múltjában történt valami, ami nagyon mélyen érintette. Nem akartam faggatni, ezért hát másfelé tereltem a témát.

- Brigette és te együtt vagytok? - közömbös hangon kérdeztem, de a válasz nagyon foglalkoztatott.

Nagyon reméltem, hogy nemet fog mondani, de egy részem azt kívánta, hogy igen, mert akkor nem próbálkoztam volna nála csak azért, hogy ne vegyem el a barátnőjétől.

- Nem. Csak barátok vagyunk és azok is maradunk - felelte, halványan elmosolyodott.

- Pedig nagyon csinos lány - mondtam, ő felnevetett.

- Tudom. De nem az esetem - jelentőségteljesen végigmért, ha ember lettem volna, az arcom már skarlátvörös színben pompázott volna.

- Miért, milyen lányok jönnek be neked? - kérdeztem, és fel sem tűnt, hogy közelebb hajolok hozzá az asztal felett.

- Leginkább a barna hajúak, és legyenek nálam alacsonyabbak - motyogta, én elmosolyodtam.

Jasper 190 centi körül lehetett, így eléggé magas volt, nem igazán tudtam elképzelni nála magasabb lányt. Most, hogy jobban megnéztem magamnak, észrevettem, mennyire izmos, pedig csak ember volt. Zöld színű szemeivel barátságosan vizsgálgatta arcomat.

- Alacsonyabbak? Hmm... - mormogtam, majd hangosan felnevettem, és már fel is ugrottam a székről.

- Mész? - kérdezte csalódottan, látszott rajta mennyire elszomorítottam.

- Sajnos igen. Örülök, hogy megismerhettelek Jasper! - köszöntem, az illata ugyanis befészkelte magát az orromba, és folyton azt éreztem.

Pompás illata volt, olyan csábító.

- Remélem még találkozunk! - intett, mikor én már kint jártam.

- Én is remélem Jasper. Én is... - és elhajtottam haza, hogy újra végiggondoljak mindent.