Az történt, amitõl féltem. Tüdõgyulladást kaptam, és másfél héten keresztül nyomtam az ágyat. Amíg beteg voltam, Edward minden nap bejött hozzám, beszélgettünk, és mindig hozott nekem valamilyen kis apróságot, apró kis ajándékokat, amelyeket én teljesen feleslegesnek tartottam, de közben nagyon jól esett a gondoskodása. Az ágyamban feküdtem, immár valamivel jobb állapotban, kezemben a kedvenc könyvemet, az Üvöltõ szeleket tartottam, azt olvastam, amikor kopogtatás hallatszott. Már automatikusan mondtam azt, hogy ,,szabad", sejtettem, hogy ki lehet a vendégem. És igen, az ajtón Edward lépett be csuromvizesen, kezében esernyével, melyet nekitámasztott a falnak. Leült szokásos helyére. 

- Szia! - köszöntött, hajából kirázta a vizet, majd bûnbánóan hozzátette - remélem nem baj, hogy összevizezem a padlót... 

- Dehogy! Majd felszárad magától - kuncogtam, visszatérve a könyvemhez. 

- Mit olvasol? - hajolt közelebb. 

- Az Üvöltõ szeleket. Imádom ezt a könyvet. Vagy ezerszer kiolvastam már - Edward rosszallóan csóválta a fejét. 

- Inkább pihenned kellene olvasás helyett. 

- Pihentem eleget ezalatt a másfél hét alatt, és nagyon meguntam már az egy helyben fekvést. Csinálni akarok valamit! - sóhajtottam fel kétségbeesetten. 

- Hoztam neked valamit. Vagyis... valakit! - mosolyodott el titokzatosan. 

- Jaj ne Edward, csak nem egy újabb kis ajándék? Megmondtam, hogy nem kérek többet! - tiltakoztam, de õ csak nevetett. 

- Ez most nem olyan. Valaki nagyon szeretett volna meglátogatni téged. Gondoltam, elhozom neked. Bejöhetsz! - kiáltott ki az ajtón, s abban a pillanatban berontott a szobába Alice, Edward testvére. 

Nagyon megörültem neki, hisz olyan rég láttam, és a vacsorán olyan jól elbeszélgettünk egymással. Alice gondolkodás nélkül a nyakamba ugrott, természetesen vigyázott arra, hogy nehogy fájdalmat okozzon, mert még így is elég gyenge voltam, nem törõdött Edward rosszalló tekintetével. 

- Bella, úgy örülök, hogy látlak! Jobban vagy? Nem fáj semmid? Ugye nem untat halálra téged Edward? - bokszolt bele bátyja vállába. 

- Alice nyugalom! Állítsd le magad! - kérte testvérét Edward, aki durcásan bár, de helyet foglalt egy másik széken. Edward elégedetten bólintott. 

- Én is örülök neked Alice! Már hiányzott a belõled áradó vidámság! - nevettem fel, Alice boldogan csillogó szemekkel méregetett. Jól esett neki a bókom. 

- És a kérdéseimre is válaszolsz? - kérdezte kedvesen, de ugyanakkor alig bírta fékezni magát, hogy nehogy újra a nyakamba ugorjon. 

- Igen, jobban vagyok. Jelen pillanatban semmim sem fáj, és... mi is volt a harmadik kérdés? - ráncoltam össze elgondolkozva a homlokom. 

- Az, hogy nem untatlak e halálra - válaszolt Alice helyett Edward. Felnéztem rá, erõsen gondolkoztam azon, hogy mit is válaszoljak neki. 

Nem éppen az lenne a legmegfelelõbb válasz, ha azt mondanám, hogy vele a mennyekben érzem magam. Helyette inkább csak ennyit mondtam: 

- Felettébb kellemesen érzem magam Edward társaságában... - mondtam Alicenek, de közben mélyen Edward szemeibe néztem. 

- Ennek örülök! - nevetett fel csilingelõ hangján Alice, és nyomott egy hatalmas puszit az arcomra. 

Ettõl magamhoz tértem, és elpirulva fordítottam el a tekintetem Edward arcáról. Az elkövetkezendõ egy órában, amikor Alice itt tartózkodott, a hangulat a tetõfokára hágott. Alice lelkesen csacsogott a világ legértelmetlenebb dolgairól is, nem volt olyan téma, amihez ne lett volna hozzáfûzése. Edward is nagyon jól érezte magát, ezt onnan tudom, hogy a szeme hosszú idõ óta elõször lelkesen csillogott. Hát igen... Alice közelében senki sem lehet szomorú, mert õ olyan, mint egy apró energiabomba, mely magával hordozza a világ valamennyi boldog érzését, és átadja azt azoknak, akiknek szüksége van rá. 

- Na most már ideje mennem! Halaszthatatlan dolgom van! - jelentette ki az órára nézve, újra megpuszilt és megölelt, majd távozott. 

- Hová megy? - kérdeztem kíváncsian, bár tudtam, hogy sok közöm nincsen hozzá. 

- Mondjuk úgy... hogy, felfedezõútra az erdõbe... - felelte, és én igyekeztem arra koncentrálni, hogy megértsem, ez mit jelent, de mivel nem sikerült, inkább felhagytam a próbálkozással. 

- Hoztam neked valamit - jelentette ki pár perc csend után Edward. 

- Edward, ugye nem mondod komolyan? Megmondtam, hogy... 

- Ez sem olyan ajándék - vágott a szavamba - gyere velem! 

Kezét nyújtotta, habozva bár, de megfogtam. Kivezetett a szobámból, és elindultunk a folyosón. Feltûnt, hogy még nem engedte el a kezem. Melegség járta át egész testemet, elmosolyodtam. Furcsa, mennyi mindent érzek Edward közelében. 

- Hová megyünk? - kérdeztem, mikor áthaladtunk a kastély majdnem felén. Erre már csak a raktárok, meg a szolgálók hálóhelyei voltak. 

- Ide - nyitotta ki az egyik raktár ajtó belsejét. 

Beléptem az apró kis helyiségbe. Felhomály volt, de így is jól kivehetõ volt a szoba közepén álló hatalmas zongora. Közelebb mentem hozzá, kezemmel végigsimítottam a felületén. Nagyon régi darabnak tûnt, de mégis annyira gyönyörû és csodálatos volt. Edward eddig az ajtóban állt, és figyelte mit csinálok, de most közelebb lépett, és helyet foglalt a zongora széken. 

- Ülj ide! - paskolta meg a maga mellett lévõ helyet. 

Habozás nélkül leültem, és vártam mi következik. Edward kezeit a zongorára tette és játszani kezdett. A zene betöltötte az egész szobát, szinte szálltam vele én is. Egész testem átvette a dal ritmusát, beleolvadtam. Az a dal, amit Edward játszott gyönyörû volt, fülemben örökké ott csengett. Behunytam a szemem, és hagytam, hagy ragadjon magával. Nem figyeltem másra, csak arra a dalra, amit Edward profi zenészeket megszégyenítõ tudással játszott el itt, most, nekem. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a zene halkulni kezd, majd végleg megáll. Csalódottan tekintettem fel a mellettem ülõ Edwardra. 

- Miért hagytad abba? - kérdeztem. -annyira szép volt! 

- Örülök, hogy tetszett! Ez volt az én ajándékom. Neked írtam - felkaptam a fejemet. Edward féloldalas mosolyát villantotta rám, rájöttem, hogy mennyire megszerettem ezt a mosolyt. 

- Írtál nekem egy dalt? De... miért? - kíváncsian vártam a választ, de léptek zaja ütötte meg a fülemet. 

Edward felpattant a helyérõl, én is követtem õt, bár jóval lassabban. A következõ pillanatban anyám nyitott be a szobába, s meglepett képet vágott, mikor meglátott. 

- Szóval csak ti vagytok azok! Már azt hittem valaki el akarja lopni a zongorát! Nagy régiség ám ez! Még az apámé volt, a te nagyapádé Bella! - mosolygott ránk - csak nem te játszottál ilyen jól Edward? 

- Igen én játszottam. 

- Felléphetnél vele valahol! Tökéletesen kezeled a hangszert! - dícsérte, majd hozzám fordult - Bella téged keresnek! Gyere kérlek velem! 

- Oké. Szia Edward! - intettem neki, és anyám után elhagytam a szobát. 

Nagyon jól éreztem magam, a zene szinte minden fájdalmamat megszûntette, mintha nem is lett volna semmi bajom. Viszont mikor beléptünk a vendégszobába, hirtelen támadt rosszkedv árasztotta el a testemet. A vendégem nem más, mint Jacob Black volt.