Még késõbb is Edward, és ez a vámpír dolog járt az eszemben. Nem tudtam sokat ezekrõl lényekrõl, csak annyit, hogy vérrel táplálkoznak, de ezenkívûl semmi. Úgy döntöttem, hogy elmegyek a városi könyvtárba, ott minden bizonnyal lesz valamilyen könyv a vámpírokról. Korán keltem, nem akartam összefutni senkivel, és magyarázkodni sem akartam, hogy a saját könyvtárunk helyett miért a városiba megyek. Igazából azért, mert a mi kis könyvtárunkban nem hinném, hogy lennének ilyesfajta könyvek, másrészrõl pedig azért, mert ha ide mennék, akkor valamelyik szolgáló biztosan a nyomomban loholna, fõleg a könyvtárfelelõsünk, Liza. Idegesítõ egy nõ, állandóan a nyakamon lóg, és mindenféle értelmetlen dologról csacsog. Sikerült úgy kilógnom a kastélyból, hogy senki nem vett észre, és a könyvtár felé vettem az utamat. Gyalog mentem, az idõ ugyanis szokatlanul kellemes volt. Nem esett az esõ, nem fújt a szél, viszont a nap sem sütött, de ahhoz képest ez még jónak nevezhetõ volt. Húsz perc folyamatos séta után megérkeztem a könyvtárhoz. Nagyon kicsi, régi épület volt, nem volt benne olyan sok könyv található, de azért reméltem, hogy akad olyan, ami nekem kell. Odamentem az eladónõhõz, aki éppen olvasott.

- Jó napot! Megkérdezhetem, hogy van e vámpírokról szóló könyvük? Nagyon kellene - a nõ felnézett rám, fejével az egyik szekrény felé bökött.

Odasétáltam, és keresgélni kezdtem. Hamarosan megakadt a szemem az egyik könyv címén. Vámpír krónikák. Kihúztam a többi közül, leültem az olvasóasztalhoz, és belelapoztam. Elõször nem találtam benne mást, csak csupa sületlenséget, de nem sokára egy elég érdekes részhez tévedtem. Tulajdonságok. Ez volt a cím. Olvasni kezdtem, s közben úgy éreztem, hogy forog velem a világ. Ezek a címszavak keltették fel legjobban az érdeklõdésem: hófehér bõr, emberfeletti erõ, gyorsaság, halhatatlan, áldozatuk számára fizikailag vonzóak. Ki kellett fújnom magam, át kellett gondolnom, hogy ebbõl most mit is tudtam meg. Egy biztos. Edwardnak és a családtagjainak is hófehér a bõre. Fizikailag is vonzóak számomra, legalábbis Edward nagyon. Emberfeletti erõ. Eszembe jutott az, hogy Edward mindenféle segítség nélkül mászott le értem a szakadékba, és csak úgy kézben vitt fel, mikor nem segített neki senki és semmi. Gyorsaság. Nos errõl nem tudok semmit, de tény, hogy sokkal kecsesebben mozog mint én, és valahogy mindig elõttem járt, mikor együtt mentünk fel a kis rétre. Egyre biztosabb voltam abban, hogy valami nem stimmel vele. Edward tényleg vámpír lenne? Egy vámpír, aki vérrel táplálkozik? Egy vámpír, aki talán engem is megakart ölni? Az elsõ napon, amikor megláttam, olyan ellenséges volt a tekintete, és a testtartása. De ha megakart volna ölni, akkor már megtette volna. Lett volna rá lehetõsége nem is egy. És ha gyilkos lenne, nem írna nekem dalt, nem adna nekem ajándékokat, nem beszélgetne ilyen kedvesen az emberekkel. Vagy mégis? Mindez csak álca lenne? Egy álarc, ami mögé el akar bújni? A könyvtár ajtaja kinyílt, megnéztem, hogy ki jött be. Edward állt az ajtóban, lassan körülnézett, tekintete megállapodott rajtam. Akármennyire is akartam, nem bírtam levenni róla a szememet. Elindult felém, majd mikor odaért,megállt egy pillanatra és helyet foglalt az elõttem lévõ széken.

- Ugye nem zavarlak? - kérdezte udvarias, mégis teljesen közömbös hangon.

Valamiért olyan más volt a hangja. Mintha nem örülne neki, hogy itt lát, és csupán az illem kívánta meg, hogy köszöntsön.

- Nem, nem zavarsz. Éppen csak... olvasgattam - csak most jutott eszembe, hogy a vámpíros könyv még mindig elõttem hever az asztalon.

Mielõtt eltudtam volna rejteni, Edward már a kezébe vette, és olvasgatni kezdte.

- Ez csak csupa... sületlenség Bella. Miért olvasod te ezt? - szokatlanul durván dobta vissza az asztalra a könyvet, kezeit az asztal alá rejtette.

Biztos voltam benne, hogy odalent ökölbe szorítja õket, mint olyankor, amikor ideges. Meglepett, hogy mennyire jól ismerem Edward reakcióit, de ezzel most nem törõdtem. Hisz, ha Edward vámpír, akkor mindent tud a vámpírokról, és ha elkezdek mindenféle hülyeséget összehordani ezekrõl a lényekrõl, akkor talán elkezd majd ellenkezni, és elmondja, mi is az igazság. Csapdába csalom, hogy leleplezze, õ vámpír. De mit fogok tenni akkor, amikor rájövök erre? Egyszerûen csak rákérdezek? Vagy letámadom. Tudtam, hogy ha bárki más csak megsejti azt, amit én, Cullenék nagy veszélybe kerülnének.

- Szeretnék minél többet megtudni ezekrõl a lényekrõl. Kíváncsi vagyok. Olvastam például, hogy a vámpírok a napon szétporladnak - Edward teste megrándult, zavartan elmosolyodott.

- Ez biztos nem igaz. Ez csak egy mese lesz.

- Miért vagy te abban olyan biztos? Láttál már vámpírt? - kérdeztem oldalra fordított fejjel.

Láttam, hogy habozik, és azon gondolkozik, hogy vajon most mit válaszoljon.

- Nem, nem láttam még vámpírt, de biztos vagyok benne, hogy ez hazugság. Ki veszi be ezt a marhaságot? - felelte közömbösen, de felfigyeltem a hangjában bújkáló apró kis remegésre, ami szintén az idegesség egyik jele.

- Mondjuk én bevettem. Talán valami gond van velem? - vontam fel a szemöldökömet.

- Nem Bella nincs veled semmi baj! Csak... nem hanyagolhatnánk ezt a témát? - kérlelõn nézett rám, én mosolyogva bólintottam.

- Jól van. Hagyjuk. Megkaptam az ajándékod - tereltem más felé a témát, de tudtam, hogy igazam van.

Edward Cullen vámpír volt, legalábbis én úgy éreztem, de furcsa mód egyáltalán nem féltem. Sõt! Csak mellette éreztem magam igazán biztonságban. Amikor õ velem volt, soha nem történt velem semmi baj, viszont amikor nem volt velem, akkor annál több. Mintha Edward lenne az én õrangyalom.

- És tetszett? - mosolyodott el féloldalasan, a szívem õrülten dübörögni kezdett.

Sóhajtottam néhányat, hogy lenyugodjak, és még csak véletlenül se remegjen meg a hangom, és csak azután válaszoltam.

- Igen nagyon szép kis zongora volt. Viszont a levél megfogalmazása valamiért furcsa volt - ráncoltam össze elmélyülten a szemöldököm.

- Mi volt benne furcsa? - kérdezte, de láttam rajta, hogy nagyon is tudja mirõl beszélek.

- Feltûnt, hogy... á hagyjuk! - felálltam a helyemrõl, a könyvet visszaraktam a helyére, és elindultam kifelé.

Észresem vettem, hogy Edward utánam jött, csak akkor, amikor meghallottam magam mögött a lépteit.

- Mi az? - fordultam feléje.

Edward szó nélkül megfogta a karomat, és közelebb húzott magához.

- Nagyon kérlek vigyázz magadra Bella, és ne akarja még többet megtudni a vámpírokról! Az a vámpír, aki látott téged, és meg akart ölni, lehet, hogy újra megpróbálja! Ne kísértsd a sorsot! Sehol sem vagy igazán biztonságban addig, amíg azt a vámpírt el nem tünteti valaki a föld színérõl! - sziszegte a fogai között, tekintete és arca nagyon komoly volt.

- Még itt sem vagyok biztonságban? Itt veled sem? - kérdeztem hallkan.

Edward megrándult, arcára fájdalom ült ki egy pillanatra, de aztán felvette közömbös arckifejezését.

- Velem vagy a legnagyobb veszélyben! A legjobb az lenne, ha soha többé nem is találkoznánk! - csak ennyit mondott, és eltûnt az egyik kis utcában.

Kábultan, és összezavarodva néztem utána. Azért nem lennék mellette biztonságban, mert õ is vámpír? De hát eddig sem bántott, miért tenné meg máskor? Nem bírtam volna elviselni azt, ha elmegy, vagy ha nem jön többé hozzám. Valamiért úgy éreztem, hogy szükségem van rá, szükségem van Edwardra, az én védelmezõ angyalomra. Nem fogom hagyni, hogy lerázzon engem. Ha tetszik neki, ha nem, akkor is beszélni fogok vele továbbra is. Nem érdekel mi õ. Az se érdekelne, ha meg akarna ölni, lehet, hogy ha megkérne arra, hogy hagyjam magamat megöletni, akkor megtettem volna. Csak most döbbentem rá, hogy beleszerettem Edwardba. Beleszerettem egy vámpírba. Nem számít semmi addig, amíg õ a földön van. Én feltétel nélkül, örökké szeretni fogom.