Tudtam, mit kell tennem. El fogok menni a Cullen házhoz, hogy beszéljek Edwarddal. Még ma. Gyorsan beszaladtam a szobámba, hogy átöltözzek valami kevésbé kihívó ruhába. Lehet, hogy a látogatáshoz már késõ van, de valahogy úgy éreztem, hogy a vámpíroknak sosincs késõ. Felvettem s lovaglónadrágomat, ugyanis úgy döntöttem, hogy lóval fogok menni. Lementem az istállóba, és megkerestem a legszelídebb példányt, amelyik létezik. Mint a legtöbb dologban sem, úgy ebben sem voltam tehetséges, rengetegszer estem le a lóról régebben is, s mikor tizennégy éves koromban leestem a lóról, és eltört a kezem, abbahagytam a lovaglást. Nem akartam több sérülést szerezni. Most viszont a szükség azt kívánta, hogy lóval menjek. Ha hintóval megyek, tudni fogják, hogy az úticélom a Cullen ház. Ha gyalog megyek, akkor soha az életben nem érek oda, így hát ez az egy lehetõség maradt. Lora volt a legöregebb, és a leglassabb ló az istállóban, így hát õt vittem magammal. Semmi esély nincs rá, hogy róla leessek. Bénázva egy kicsit felültem a hátára, és útnak indultam. Mint ahogy sejtettem, csigalassúsággal haladt, szinte vánszorgott a poros úton. Olyan lassan haladtunk, hogy úgy tûnt, mintha egy örökkévalóságig fog tartani, mire odaérünk. Lora nem volt valami okos ló, mikor a kanyarban jobb felé húztam a kantárt, õ balra kanyarodott, s kishíján belesétált az árokba. Na tessék! Ez a ló életveszélyesebb mint egy gyorsabb. Félúton, mikor Lora kimerülten megállt az út szélén, lepattantam róla, s mérgesen fújtatva kikötöztem a fához.

- Itt maradsz! - mondtam neki, mintha annyira értené, mit akarok, s elindultam gyalog.

Kezdett hûvösödni, a köd is leereszkedett a tájra, a szél hátborzongató hangokat hordott magával. Miért kellett nekem késõ este ilyen hosszú utat megtennem? Miért nem bírtam várni holnapig? Lehet, hogy nincsenek is otthon. Egy árny haladt el mellettem. Megpödültem a tengelyem körül, de a sûrû ködtõl senkit sem láttam. Remegõ, átfagyott végtagokkal vánszorogtam tovább, igyekeztem szedni a lábamat, hogy minél elõbb odaérjek. Léptek zaja hallatszott mögöttem. Hátrapillantottam, de nem volt ott senki, s a hangok is megszûntek. Újra elindultam, s ahogy mentem, úgy a hangok is visszatértek, viszont amikor megálltam, újra eltûntek.

Mintha valaki játszadozna velem. Vagy csak képzelem az egészet? A képzeletem játszik velem, és igazából nincsenek is semmilyen hangok? Elhaladtam egy csapat részeg ember mellett, aki bár jól megbámultak, és tettek néhány csípõs megjegyzést, de nem törõdtek velem. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor elhaladtam a kocsma mellett, és haladtam tovább. Mikor érek már oda? Egyáltalán jó felé megyek? Mi van ha eltévedek? Apától tudtam, hogy hol laknak Cullenék, de mi van akkor, ha õ is rosszul tudta? Mi van ha hiába tettem meg ekkora utat? Röhögés hallatszott a hátam mögül. Körbefordultam, a röhögést elfújta a szél, s úgy hangzott, mintha minden irányból sátáni kacaj érkezne felém. A bozótban megreccsent az egyik ág.

- Ki van ott? - kiáltottam a bozótos felé fordulva, egész testem remegett.

Iszonyúan féltem. Nem kaptam választ, de a bozótasban az ágak folyamatosan recsegtek. Hátrálni kezdtem, egészen az egyik fáig, amelynek teljesen nekidõltem. Egy nyúl ugrott ki onnan, ijedtemben felsikoltottam. Könnyes szemekkel, kétségbeesetten néztem magam elé, majd megkönnyebbülten felsóhajtottam. Csak egy nyúl volt.

- Csak egy nyúl volt... - dadogtam, hisztérikusan elnevettem magam.

- Õ lehet, hogy csak egy nyúl volt. De én nem az vagyok! - a mellõlem érkezõ hangtól megrettentem, elfutottam a az erdõbe.

Hallottam amint, az avar megzörren, s a következõ pillanatban két erõs kéz ragadott meg a csuklómnál fogva.

- Sietsz valahova? - kérdezte a gúnyos hang, miközben teljes erõjébõl megszorította a csuklómat.

Fájdalomtól könnyes szemekkel ordítottam fel, összegörnyedtem a fájdalomtól, de õ felrántott, és nekilökött az egyik fának. Nagyon csattant a fejem, éreztem amint valami nedves dolog ömlik a szemembe. Minden bizonnyal vér. Elõre néztem, ahol a támadóm állt. Felismertem benne azt a vámpírt, aki megölte néhány nappal ezelõtt a kocsist.

- Szerencséd van, hogy nagy az önuralmam! Tudod gyakoroltam, hogy ne kelljen azonnal végeznem az áldozattal, hanem elõtte eljátszadozhatok vele! - lépett közelebb hozzám, fejemet erõszakosan feljebb emelte, és megszagolta a véres pontot a fejemen.

- Ne... kérem... - nyöszörögtem, de õ nem engedett el.

- Nagyon kellemes illatod van! Mi a neved? - búgta gyilkos hangján, majd mikor nem válaszoltam rám förmedt, és lekevert egy hatalmas pofont.

- Bebe... Bella... - dadogtam reszketve a félelemtõl.

- Nos, akkor drága Bella, abban a szerencsében lesz részed, hogy megfoglak ölni! És tudod miért van szerencséd? Mert én öllek meg. Örülj neki, hogy egy ilyen jóképû vámpír fog végezni veled. De mielõtt megölnélek... kihasználom a szépségedet!

- Ne... ne... mit akar csinálni? Kérem ne! - visítottam könnyáztatta arccal, ellenkezésemre újabb pofon volt a válasz.

A vámpír elvonszolt engem az erdõ egy belsõbb részébe, ahol aztán ledobott a földre. Felálltam, és el akartam szaladni, de elgáncsolt, s a földön landoltam. Leszorította a kezeimet, miközben teljes testével rám nehezedett. Egyik kezével megszorította a nyakamat, úgy emelte fel a fejemet. Másik kezével a fejem felett összeszorította a kezeimet. Száját erõszakosan a számra tapasztotta. Kétségbeesetten próbáltam elfordítani a fejemet, de olyan erõsen szorította, hogy esélyem sem volt. Összeszorítottam a számat, nem hagyhattam, hogy megtegye azt, amit akart. Nem adhatom neki azt, amit eddig oly féltve õriztem. Nem hagyhatom, hogy egy ilyen féreg vegye el a szüzességem, ilyen módon. Nem hagyhattam, hogy megerõszakoljon.

- Gyerünk Bella ne ellenkezz! Sokkal könnyebb lesz, ha hagyod magad! - mondogatta folyamatosan, de minél többször szólalt meg, annál jobban gyûlöltem.

Letépte rólam a felsõmet, és eldobta a fa tövébe.

- Ne! -sikoltattam teljes erõmbõl, mikor a nadrágomtól is megakart szabadítani.

Hangos puffanást hallottam, a vámpír lerepült rólam, neki az egyik fának. Edward. Edwardot láttam meg, amint ráveti magát a másik vámpírra, és minden erejét felhaszélva küzd. Reszketve próbáltam arréb kúszni, hogy visszavegyem a pólómat, de a testem nem engedelmeskedett. A fejem sajgott, majd szétrepedt, a vér rászáradt a fejemre. Dühödt morgást hallottam a hátam mögül, a következõ pillanatban a vámpír holtan feküdt a földön. Elfordítottam a fejemet, nem akartam látni még több szörnyûségét. Néhány perc múlva Edward térdelt felém, aggodalmas hangon szólalt meg.

- Bella! Bella hallasz engem? Bella jól vagy? - felé fordítottam a fejemet, és halványan elmosolyodtam.

Ha õ velem van, akkor nem lehet semmi baj. Edward megvéd engem. Edward mellett nem eshet bántódásom. Edward felemelt, gyengén kapaszkodtam meg a nyakában.

- Tudtam... - súgtam a fülébe, és lehunytam a szemeimet.

Semmi másra nem emlékszem. Arra eszméltem, hogy a testem nem reszket már eszméletlen módon, és hogy egyáltalán nem fázok. Egy puha ágyban feküdtem, a szobát, ahol voltam kellemes barackillat lengte be. Jó lett volna tudnom, hol vagyok, de erõm nem volt ahhoz, hogy felkelljek. Az ajtó lassan nyílni kezdett, s meglepetésemre Alice dugta be a fejét rajta.

- Bella hát felébredtél! Jobban vagy már? - kérdezte halványan mosolyogva.

- Azt hiszem. Ezt két hét alatt most kérdezed másodszor - nevettem fel kelletlenül - hol vagyok?

- A házunkban. Edward hozott ide - Edward említése eszembe juttatott mindent.

Önkéntelenül is elmosolyodtam, hirtelen úgy éreztem, hogy sokkal jobban vagyok.

- Mi olyan vicces? - nevetett fel Alice.

- Semmi. Hol van Edward? - Alice szeme felcsillant a kérdésemre, fejével az ajtó felé bökött, amelyen épp ebben a pillanatban lépett be Edward.

- Alice beszélhetnék Bellával négyszemközt? - fordult testvéréhez, aki bólintott, és kitáncolt a szobából.

Edward lassan közelebb sétált hozzám, és meglepetésemre leült az ágyam szélére. Csendesen nézett maga elé, hosszú percekig nem szólt semmit, majd rám nézett, szemében szomorúság bujkált.

- Jobban szeretem ha mosolyogsz - szólaltam meg végül, mire arcára kiült a kedvenc, féloldalas mosolyom.

- Azt hiszem most már kénytelen leszek elmondani az igazat - hajtotta le a fejét.

- Igen. Én is azt hiszem.