Sokáig nem tértem magamhoz a csók után, ajkaimon még utána is éreztem Edward ajkainak hidegét. A mennyekben éreztem magam, szinte szálltam a boldogságtól. Edward azt mondta szeret engem. Csak engem szeret, senki mást. Ennél szebbet, s jobbat senki nem mondhatott volna nekem. Hosszú ideig ültünk még ott, egymással szemben. Volt, hogy csak néztük egymást, s volt, amikor Edward mesélni kezdett a családjáról, s annak életérõl. El sem tudtam hinni, hogy mindez velem történik meg, s hogy ez az angyal komolyan engem szeret. A sötétség lassan telepedett rá a tájra, eltakarva elõlem a kilátást.

- Túl sokáig idõztünk itt. Ideje visszamennünk - jelentette ki Edward, és már fel is állt.

Kezét nyújtotta felém, és felhúzott a földrõl, de meglepetésemre nem engedte el a kezemet, hanem ha lehet, még erõsebben szorította. Így mentünk visszafelé a házhoz. Útközben nem szólaltunk meg, élveztük az éjszaka csendjét. Jól esett Edward közelsége, így igyekeztem minél közelebb húzódni hozzá. Alig tellett bele húsz percbe, és már vissza is értünk a házhoz.

- Miért nem futva jöttünk? - kérdeztem meg tõle az út végén, most jutott csak eszembe, hogy milyen gyorsan is tud közlekedni.

- Jól esett, hogy foghattam a kezed - mosolyodott el, gyengéden végigsimított az arcomon.

- Nekem is nagyon jól esett - mondtam, és közelebb hajoltam hozzá, ajkaim vágyakozóan közelelítettek a szája felé, de mielõtt elérték volna a célt, mint egy mini tornádó, Alice furakodott be közénk.

- Jaj de jó, hogy végre visszaértetek! Bella már biztos éhes! Edward gondolhattál volna rá is, és nem kellett volna egész napra elvinned étel nélkül! - koholta le bátyját Alice.

Edward bûnbánóan lehajtotta a fejét, szomorúan tekintett fel rám.

- Alice-nek igaza van! Gyere Bella, egyél valamit! - a ház felé húzott, és én hamarosan a konyhában találtam magamat.

Esme elém tolt egy nagy tányért, rajta rántotthús, krumpli, egy külön kistálban pedig saláta.

- Köszönöm! - mondtam, és hozzá is láttam az evéshez.

Mindenki árgus szemekkel figyelte minden egyes mozdulatom, mintha valami nagyon érdekes dolgot csináltam volna éppen. Az étel nagyon finom volt, ahhoz képest, hogy vámpírok készítettek, de én mégis élvezettel falatoztam belõle. Annyira éhes voltam már, hogy mindent eltakarítottam a tányérról. Esme csillogó szemekkel nézett rám, elpakolta a koszos edényeket, majd hozzám fordult.

- Bella, hogy ízlett? - kíváncsian nézett rám, láttam rajta, hogy komolyan foglalkoztatja a kérdés.

- Nagyon finom volt Esme. Köszönöm szépen! - Esme nyomban felragyogott, megfogta a kezeimet, és lelkesen magyarázni kezdett.

- Találtam régi szakácskönyveket és abból néztem ki ezt a receptet! Milyen rég nem fõztem már! Legalább most végre van mire használni a konyhát! - egy pillanatra elmerengett, majd széles mosollyal nézett hol rám, hol Edwardra.

Edward zavartan megköszörülte a torkát, és elhúzott Esme elõl.

- Hazaviszem Bellát! - jelentette ki.

Elköszöntem a többiektõl, akik mind nagyon lelkesek voltak, kivéve talán Rose-t, aki egy cseppnyi figyelmet sem fordított felém. Edward éppen azon volt, hogy felemeljen, és futva vigyen haza, de nem hagytam magam. Felhúzott szemöldökkel nézett rám, nem értette miért ellenkezek.

- Bella, mi baj van? - kérdezte bársonyos hangján.

- Ha már úgy is haza kell mennem, akkor a lassabb utat, a hintót választom, mert így legalább több ideig lehetek veled... - motyogtam zavartan, és éreztem, ahogy megint elönt a pír.

Edward kedvenc mosolyommal az arcán közelebb lépett hozzám, államat felemelte, úgy nézett a szemembe.

- Ahogy akarod. Akkor menjünk hintóval - és már fogta is meg a kezem, és a hintók felé húzott.

Lassan, döcögve haladtunk, de mindez most nem számított. Nekidõltem Edward jéghideg, kemény testéhez, magamba szívtam az illatát, miközben õ a hajamat simogatta.

- Tudod, elõször nagyon nehéz volt a közeledben lennem, de ahogy tellik az idõ, egyre könnyebb - felnéztem rá, õ folytatta - a véred csábít engem. Olyan számomra mint a drog. Soha nem kívántam még ember vérét ennyire. Még szerencse, hogy az én családom állat véren él. Régóta gyakorolom az önuralmat, csak ennek köszönhetõ, hogy nem támadtam rád az elsõ napon, amikor megláttál engem.

- Meg akartál ölni? - kérdeztem halkan, miközben lenyeltem a torkomban lévõ gombócot.

Furcsa mód még mindig nem féltem.

- Igen meg. De nem akartam lerombolni egy perc alatt azt, amin már évszázadok óta dolgozunk, azt, hogy nem ölünk embert. Megfogadtam, hogy nem megyek többé a közeledbe, de nem tudtam ezt betartani. Nem csak a véredet kívántam, hanem a testedet, azt, hogy megérintselek, hogy vigyázhassak rád. Nem csak úgy vágytam rád, mint táplálékra, hanem úgy is, mint nõre - rámnézett gyönyörû szemeivel, én meg szinte elolvadtam a pillantásától.

- Vannak a vámpíroknak... különleges képességei? - kérdeztem, Edward arca hirtelen felragyogott.

- Igen vannak. Alice lát a jövõbe, Jasper képes mások érzelmeit manipulálni, én pedig... olvasok mások gondolataiban - szélesen elvigyorodott, elpirulva fordultam el tõle.

- Hogy gondolatolvasó vagy... ? - nöszörögtem kétségbeesetten, hangosan felnevetett.

- Igen. Látom mindenki gondolatait, kivéve a tieidet - megkönnyebbülten fellélegeztem. - ez volt a másik ok, hogy felfigyeltem rád. Nagyon különlegesnek tartottalak, és mindent meg akartam tudni rólad. Soha nem éreztem még ilyet azelõtt.

- Miért nem látod a gondolataimat? Nem mintha nem örülnék neki... csak... kissé furcsa. Tán rosszul mûködök vagy mi? - Edward halkan felkuncogott, szorosan magához húzott.

- Dehogy mûködsz rosszul! Egyszerûen csak nem vagyok képes beléd látni. Talán valamilyen láthatatlan pajzs fedi körül az agyad! - elhúztam a számat, a hintó éppen abban a pillatban megállt.

Kiszálltunk a kocsiból, Edward felkísért a lépcsõig, majd maga felé fordított, gyengéd pillanatással nézett le rám.

- Vigyázz magadra! Hamarosan találkozunk! Hamarabb mint hinnéd! - mondta, és gyengéd csókot nyomott az ajkamra, de mielõtt elment volna, még visszafordult - ne mondj senkinek semmit kettõnkrõl Bella! Nem bízhatsz meg mindenkiben, fõleg Jacobban nem!

Figyeltem, hogyan távolodik az alakja a sötétségben. Felsóhajtottam, és beléptem a kastélyba. Legszívesebben ott maradtam volna Edwarddal. Miért kellett hazajönnöm ide? Náluk sokkal jobban éreztem magam. Itt csak egyedül leszek, és halálra fogom unni magam.

- Bella! - anyám rohant le a lépcsõn hiper sebességgel, és ahogy leért, máris a nyakamba vetette magát.

- Szia anya! - köszöntöttem kedvesen.

- Bella, kislányom jól vagy? Annyira aggódtunk érted! Carlisle nem engedte, hogy hazahozzunk, jobbnak látta, ha egy kicsit nála maradsz. Ki hozott haza? - kérdezte aggodalmasan.

- Edward kísért el, és hintóval jöttünk - láttam, hogy anyám megkönnyebbülten felsóhajt.

- Menj szépen aludni Bella! Pihend ki magad! - kérte, majd egy csókot nyomott a homlokomra.

Lassan felmentem a szobámba, csigalassúsággal haladtam végig a hosszú folyosókon, míg végre elértem a szobámat. Benyitottam, de ijedtemben majdnem felsikoltattam. Edward nyújtózott végig az ágyamon, arcára széles mosoly ült ki.

- Te meg... hogy jöttél be? - kérdeztem, õ a nyitott ablak felé mutatott.

Rosszallóan megcsóváltam a fejemet, és levetettem magamat mellé az ágyra.-

- Nem megmondtam, hogy hamarabb fogunk találkozni, mint azt hinnéd! - vigyorodott el, halkan felkuncogtam.

Hozzábújtam, és lehunytam a szemem egy pillanatra, miközben õ egy gyönyörû dalt kezdett el dúdolgatni. Felismertem. Ez volt az a dal, amit a zongorán játszott el nekem.

- Ez lesz az én altatódalom... -suttogtam, és abban a pillanatban elnyomott az álom.

Nem tudom, hogy álmodtam e vagy nem, de azt hallottam, hogy Edward a nevemet suttogja majd ennyit mondd.

- Nem létező szívem csak érted dobog. Soha nem hagylak el. Szeretlek.

Álmomban elmosolyodtam, résnyire nyitott ajkaimon keresztül csak egyetlen egy szó szüremlett ki.

-Edward... - aztán nem emlékszem semmire.

Bizonyára elaludtam.