Reggel, mikor felébredtem, Edward még mindig itt volt, én a mellkasához bújtam, kezeimmel egész testét átfogtam. Nagyon nyújtózkodtam az ágyon, Edward érdeklődve figyelte, mit csinálok. Kotárászni kezdtem a szekrényemben, valami elfogadható ruhadarabot kerestem, végül egy térdig érő barna szoknyára esett a választásom. Ez nem volt túl feltűnő.

- Edward elfordulnál egy kicsit? - kérdeztem elpirulva, ő megtette ami kértem.

Gyorsan felkaptam magamra a ruhát, és befészkeltem magam Edward ölébe. A teste megmerevedett egy pillanatra, és még keményebbnek tűnt mint volt. Aggodalmasan pillantottam rá, de ő csak mosolygott.

- Nem kellene túl becsülnöd az önuralmamat Bella! - motyogta még mindig mosolyogva.

- Sajnálom, de nem tudok mit tenni. Ha a közeledben vagyok, elveszítem a józan eszemet! - fejemet ráhajtottam a mellkasára.

Kopogtattak az ajtón, ijedten ugrottam fel, idegesen néztem Edwardra, aki teljesen nyugodt volt. Egyetlen szó nélkül elindult az ablak felé, és kiugrott rajta habozás nélkül. Éppen abban a pillanatban, ahogy ő eltűnt, lépett be a szobába apa, nyomában az anyámmal. Idegesnek tűntek, és ha jól láttam, anyám szeme mintha könnyes lett volna.

- Mi történt? Anya, apa mondjátok már! - kérleltem őket kíváncsian, de ugyanakkor félve.

Valahogy éreztem, hogy rossz hírt fognak velem közölni. Apa felsóhajtott, és rámutatott az egyik székre, hogy üljek le. Engedelmeskedtem neki, közben az ablak felé pillantottam, volt egy olyen érzésem, hogy Edward hallgatózik.

- Bella ígérd meg, hogy nem fogsz kiborulni - kérte anya, aki szintén helyet foglalt az egyik széken.

- Ígérem.

- Bella... Jessicáról van szó - Jessica említése miatt kezdett nagyon rossz érzésem lenni - Bella... Jessica tegnap este... meghalt...

Kitágult, döbbent szemekkel néztem a szüleimre, görcsesen markolásztam a szék karfáját, miközben forgott velem az egész világ. Zihálva kezdtem el lélegezni, nem hallottam semmit, megszűnt létezni körülöttem minden.

- Hogy... mi...? - nyöszörögtem, miközben a könnyek lefolytak az arcomon.

Igaz, hogy Jessicával nem jöttünk ki mindig olyan jól, és sokat veszekedtünk, de mégis csak a barátnőm volt. Nem volt sok barátom, és most eggyel kevesebb lett.

- Vámpírtámadás volt. Legalábbis Billy Black ezt állítja - mondta apám, meglepetten kaptam fel a fejem.

Vámpírtámadás? Megint? Az a vámpír volt aki engem is meg akart ölni? Most bosszút áll rajtam, mert megmenekültem, úgy, hogy a barátaimat öli meg? Nem lehet igaz. Hangosan felzokogtam, a szék karfájára borultam.

- Bella, édesem nyugodj meg! - simogatta meg a hátamat anya, nyugtatgatni próbált, de én csak sírtam tovább.

- Jessica... miért? Billy megtalálta a gyilkost? Megtalálták már?! - kérdeztem hangosan, már-már kiabálva.

A szüleim nem feleltek, végül apa lassan megrázta a fejét. Kétségbeesetten borultam le a földre. Ha ugyanaz a vámpír, aki engem is megtámadott, akkor megint megpróbál majd megölni. Tudom, hogy itt van nekem Edward, és a Cullen család többi tagja, akik megvédenének, ha kellene, de nem akartam őket veszélybe sodorni. Lehet, hogy vámpírok, de akkor sem sérthetetlenek. Egy másik vámpír meg tudja ölni őket, és nem tudnám elviselni, ha bármelyiküknek baja esne.

- Menjetek ki kérlek! - mondtam nekik, és ők egyetlen szó nélkül teljesítették a kérésemet.

Edward beugrott az ablakon, nyugtatólag átölelt, úgy ringatott.

- Nyugalom Bella! Nyugodj meg! Nem lesz semmi baj! - suttogta, szorosan tartva a karjaiban.

- Sorban halnak meg emberek, és lehet, hogy én leszek a következő! - zokogtam.

- Nem Bella. Itt vagyunk neked, és megvédünk! - megrándultam, fejemet rázva néztem fel rá.

- Épp ettől félek! Hogy engem próbáltok megvédeni, és közben bajotok esik! Azt nem bírnám elviselni... - a hangom zokogásba fúlt.

Edward arrébhúzott, és leültetett az ágyra, majd mellém ült. Fejemet az ölébe tettem, ő gyengéden simogatni kezdte az arcomat.

- Ez nem ugyanaz a vámpír Bella... - suttogta, és ettől az egy mondattal kissé megnyugodtam.

- Akkor nem vagyok olyan nagy veszélyben? - kérdeztem.

Edward arca fájdalmasan megrándult, komor tekintettel nézett rám, védelmezően fölém hajolt.

- Carlisle szerint ez a vámpír, aki megölte Jessicát, annak a másiknak a társa volt, akit megöltünk... - mondta, engem kirázott a hideg.

Nem tudtam, hogy megölték azt a másik vámpírt, de most, hogy már tudom, némiképp megnyugodtam. Viszont, ha annak a másiknak a társa gyilkol most, akkor egyáltalán nem vagyok olyan nagy biztonságban.

- Bosszút fog állni rajtam, ugye? - sírtam.

Edward letörölte arcomról a könnyeket, halvány mosollyal az arcán válaszolt.

- Nem te ölted meg azt a vámpírt Bella. Rajtam akar majd bosszút állni, de hogy milyen módon, azt nem tudom. Viszont nagyon óvatosnak kell lennünk! Nem foglak egy percre sem magadra hagyni! - lágy csókot lehelt az arcomra.

- Nem akarom, hogy bajod essen! - suttogtam aggodalmasan.

- Nem fog bajom esni! Vámpír vagyok, Bella! - vigyorodott el egy pillanatra.

Felültem, és közelebb hajoltam hozzá. Nem mozdult, hagyta, hogy megcsókoljam. Nem bírtam uralkodni magamon, egyre többet akartam, így karjaim a nyaka köré fontam. Egész testemmel ránehezedtem, ledöntöttem az ágyra. Egy percig hagyta magát, majd óvatosan eltolt magától. Csalódottan, pihegve néztem le rá, ugyanis még mindig rajta feküdtem. Letolt magáról, és elnyújtózott az ágyon. Hozzábújtam, ő meg halkan felnevetett.

- Hát úgy látszik valakinek rosszabb az önuralma mint nekem! - elpirultam, ahogy arra gondoltam, hogy milyen ostobán viselkedtem.

- Sajnálom.

- Sajnálod? Én nem. Kifejezetten jól esett! - mosolyodott el, én meg kezdtem megnyugodni.

- Szeretném, ha a legtöbb időt velem töltenéd. Ha velem vagy, akkor legalább nem aggódom halálra magam, hogy nem történt e semmi bajod! - lassan bólintottam.

- Minden percemet neked szentelem majd! - mondtam, és halálosan komolyan gondoltam.

Hirtelen pattantam fel az ágyról, mikor újra kopogtattak. Edward most mozdulatlanul feküdt az ágyon, mintha nem is vette volna észre, hogy valaki megint be akar jönni, de meglepetésemre, és megkönnyebbülésemre senki nem lépett be az atjón, helyette csak apám kiabált be.

- Tudom, nincs sok kedved hozzá Bells, de muszáj eljönnöd a lovasversenyre! Régóta készültünk már erre a versenyre, nem halaszthatjuk el! - kiáltotta.

- Oké apa. Elmegyek! Már... úgy ahogy jobban vagyok! - hallottam az ajtón túlról apa megkönnyebbült sóhaját.

- Odalent találkozunk Bell! - hangos léptekkel távozott, én meg kérdőn néztem Edwardra.

- Menj csak el nyugodtan! Nekem vadászni kell mennem, de egyik szememet rajtad tartam! - titokzatosan elmosolyodott, gyengéden megcsókolt, és kiugrott az ablakon.

Kelletlenül felkaptam magamra egy kevésbé divatos ruhát, ugyanis amíg a verseny tart, kénytelen leszek lóvon ülni. Nagyon élénken foglalkoztatott az, hogy Edward hogy értette azt, hogy egyik szemét rajtam fogja tartani. Miután kész voltam mindennél, lementem a földszintre, ahol apáék már vártak rám, s elindultunk.