Másnap apám hatalmas kerti partit rendezett, ahová meghívta Charles Evenson – ékat is.

Charles egy huszonöt év körüli, magas, rövid, feketehajú férfi volt.

Két hatalmas virágcsokorral állított be hozzánk.

- Az egyiket Allison – nak – adta oda egy hatalmas mosoly kíséretében az anyámnak – A másikat Esme – nek. – mondta, és mielőtt átadta volna a csokor rózsát kezet csókolt.

- Köszönöm szépen. – mondtam, és zavartan mosolyogtam.

- Örülök, hogy eljöttetek. – mondta nagy hangon az apám, és közben betessékelte Charles szüleit, Eva-t és Mortimer - t.

Én a házban készítettem a sült csirkét, amikor Charles bejött hozzám és így szólt:

- Sajnálom ezt az egészet. – szólt kissé gondterhelten.

- Mire gondolsz? – kérdeztem tetetett érdeklődéssel.

- Arra, hogy az apád hozzám akar kényszeríteni téged!

Meglepődve néztem a fiú zöld szemeibe, és nem szóltam semmit.

- Gondolom, hogy ez nagyon kellemetlen lehet a számodra, de hidd el én megígérem neked, hogy szeretni foglak.

- Hiszen nem is ismerjük egymást. – mondtam.

- Adhatnál egy esélyt, hogy megismerjük. – érvelt Charles.

- Te belemennél egy ilyen elrendezett házasságba?  - kérdeztem szomorúan.

- Ha ez a módja, hogy megszökjünk innen, akkor persze. – vágta rá rögtön, és közelebb lépett hozzám.

Kezével felemelte az államat és megcsókolt.

Én hagytam, hogy megcsókoljon, holott semmit sem éreztem iránta.

Kedves és becsületes fiúnak gondoltam, aki szintén menekülni akart, akárcsak én.

- Szerintem ha összeházasodnánk, a szüleid biztosan megengednék, hogy a városba költözzünk.  – mondta célzatosan.

- Akkor talán valóra válthatnám az álmaimat. – suttogtam.

- Biztos vagyok benne.

- Legyen. – mondtam, és megfogtam a kezét.  – A feleséged leszek.

- Pompás. – szólt vigyorogva Charles, és kimentünk az udvarra, hogy bejelentsük az eljegyzésünket.

Habár fiatal voltam még, és tényleg nem szerettem az Evenson fiút, igent mondtam az ajánlatára.

A szüleink azonnal szervezni kezdték az esküvőt, amit az eljegyzést követő egy hónapra rá meg is tartottunk.

Charles és én, Columbus – ba költöztünk.

A belváros egyik legelőkelőbb negyedében vettünk egy házat, és a férjem megengedte, hogy teljes egészében én rendezzem el kívül és belül is.

Az házasokként eltöltött  első hónapok igazán csodásak voltak. Noha még mindig nem voltam szerelmes Charles –ba, a barátomnak tekintettem.

Mindig jól elbeszélgettünk, és próbált a kedvemben járni.

Egyik nap úgy döntöttem, hogy bemegyek a városi kórházba annak reményében, hogy összefutok egy bizonyos doktorral.

Amikor a sürgősségi osztályra értem fogalmam sem volt, hogy tulajdonképpen kit keressek, kitől informálódjak, így hát egyszerűen odamentem a nővérpulthoz és belevágtam:

- Elnézést kérek.  – mondtam.  

 - Jó napot! Segíthetek valamiben hölgyem? – kérdezte egy nálam egy évvel fiatalabb nővér.

- Nos én tulajdonképpen egy orvost keresek.

- Itt sok orvos van. – szólt szórakozottan a nő – Sőt általában a legtöbb ember azért jön ide, mert egy orvost keres!

- Tényleg? – kérdeztem kissé dühösen, de úgy éreztem én kezdtem rosszul a beszélgetést.  – Szóval, az unokaöcsém eltörte a lábát, és sürgősen szükségem lenne a legjobb orvosra. Az egyik ismerősöm Doktor Cullent ajánlotta.  – hazudtam.

- Oh értem. Nos tudja én még új vagyok itt. Nem igazán ismerem az orvosokat, de ha vár egy percet, idehívom a kolléganőmet, aki már régóta itt dolgozik, és ő majd talán a segítségére lehet.

- Rendben. Várom. – mondtam, és reménykedve leültem.

A nővér eltűnt a szemem elől, és én zavartan nézelődtem.

- Mit fogok neki mondani ha találkozok vele?  - tanakodtam magamban. – Mi lesz ha ő nem is akar látni?

Megráztam a fejem. Ilyenre nem akartam gondolni.

Ekkor már hallottam is, hogy két nő közeledik felém, amikor közelebb értek meghallottam, Georgia Evenson hangját.

- Már ezerszer megmondtam, hogy ne engedd, hogy kérdezősködjenek! Ha annyira sürgős annak a nőnek, nem mindegy, hogy melyik orvost kapja?

Most ijedten pattantam fel a székből, és gyorsan bebújtam az egyik kórterem ajtaja mögé.

- Te jó ég! Erre nem is gondoltam!  - morgolódtam magamban.

Georgia, Charles nővére volt. Eddig is tudtam, hogy a kórházban dolgozik, de most tudatosult bennem, hogy melyik osztályon.  

 - És hol van? – hallottam immár közvetlen közelről a sógornőm hangját.

- Pedig itt volt. Úgy tűnik, hogy elment! – mondta sajnálkozva a fiatal ápolónő.

- Remek. Ha netán visszajönne, közöld vele, hogy Dr. Cullen már vagy egy fél éve felmondott a kórházban, és tudtommal a városból is elköltözött!  - mondta mérgesen Georgia, és visszament amerről jött.

- Rendben. – szabadkozott a nővér, akit bajba kevertem.

Én lassan kilopóztam az ajtó mögül, és gyorsan kereket oldottam.

- Elment. Végleg elment. Soha többé nem fogom már látni. – keseregtem, és azon kaptam magam, hogy keserű könnyek áztatják fehér blúzomat.

Azonnal hazamentem, és szerencsémre Charles még nem volt otthon.

Úgy döntöttem, miközben a vacsorát készítettem, hogy örökre kizárom a fejemből a jóképű doktort, és mostantól megpróbálom megszeretni Charlest.

Miközben a konyhában tevékenykedtem kinyílt az ajtó, és egy hatalmas kurjantás kíséretében Charles lépett be a házba.

- Esme! – kiáltotta.

- Itt vagyok a konyhában! – mondtam, és megkavartam a levest.

- Esme! – ordította hangosabban, és én félni kezdtem.

- Mi történt? – kérdeztem, majd elémentem.

Charles az előszobában dülöngélt.

Ittas volt, és mérgesnek tűnt.

- Te részeg vagy? – kérdeztem tőle, és egyre mérgesebb lettem.  – Hétköznap van, és te meg leiszod magad?!

- Hallgass el! – parancsolt rám, és felemelte ökölbe szorított kezét.  – Tudod mit hallottam? – kérdezte, majd közelebb araszolt hozzám, de közben megbotlott a szőnyegben és elvágódott.

- Jól vagy? – kérdeztem őszinte aggodalommal, és segítettem neki felállni.

- Nem! – üvöltötte, és lerázott magáról – Georgia ma látott téged a kórházban! Azt mondta, hogy egy bizonyos Dr. Cullent kerestél!  

Én szégyenkezve lesütöttem a szemeimet, és nem szóltam semmit. Éreztem, hogy nagy bajban vagyok.

- Hogy van az unokaöcséd? – kérdezte szkeptikusan, és lekevert egy pofont.  – Szóval ezért jöttél hozzám?! – harsogta, és újra megütött – Hogy a városba gyere, és a szeretőddel találkozgass?!

- Nem! – tagadtam – Dehogy. Elismerem, hogy ma jártam a kórházban, de kontrollon voltam. És nem ismerek semmiféle Cullen doktort!

- Hazudsz! – kiabálta – Lotyó!

Újra felém fordult, és megint megütött.

Én a földre estem, és kértem, hogy ne üssön többet.

De ő csak kiabált, és ott vert ahol ért.

Végül elvesztettem az eszméletemet, és  csak másnap tértem magamhoz.

A testemet sok, lilás – kék vert seb borította, Charles pedig a konyhapadlón horkolt.

Ez pedig így ment.

Minden nap.

Hamar rádöbbentem, hogy nem azért vert meg, mert azt hitte, hogy megcsalom. A természete volt ilyen. A külvilágnak azt mutatta, hogy rendes és szeret, de otthon kimutatta a foga fehérjét.

Bántalmazott és ivott. Részegessé vált. Utólag pedig az is  kiderült,  hogy ő már a házasságunk idején több szeretőt tartott.

Ezt ő maga vallotta be nekem, és azt mondta, most is van neki három másik nő az életében.

Amikor egyszer hazamentünk a szüleimhez karácsonyozni sokat panaszkodtam, főként apámnak, de ő csak annyit mondott, hogy legyek jó feleség és hallgassak.

Anyámon láttam, hogy nem teljesen értett vele eggyet, de hamar rájöttem, hogy ő is olyan elnyomott, és meggyötört lehet akár csak jómagam.  

Amikor kitört az I. Világháború legnagyobb örömömre a férjemet katonának hívták be.

Charles pedig bevonult a hadseregbe, én pedig olyan szabadságot és életet kaptam, amire egész életemben vágytam.

Tudtam, hogy nem szép dolog tőlem, de akkor is örültem, hogy besorozták.

Nem kívántam a halálát, pedig a legtöbb megvert, megalázott feleség ezt tette volna a helyemben.

Én csupán csak azt kértem, hogy legalább sokáig tartson ez a korlátlan, boldog életem.