1918 –ban Chicago városában, már javában tombolt a spanyolnátha.

Dr. Carlisle Cullen, aki több mint másfél éve költözött Illinois államba a város kórházában dolgozott.

Emberek milliói haltak meg a kezei között, hiszen ez az új keletű influenza halálos volt.

Dr. Cullen minden halálkor önmagát hibáztatta, hiszen ő halhatatlan volt.

Carlisle most az egyik betegágy szélén ült, és egy bronzvörös hajú, zöld szemű nővel beszélgetett.

- Ugye nemsokára vége? – kérdezte elhalt hangon a nő.

Az orvos megfogta a haldokló asszony kezét, és megszorította.

- Kérem Elizabeth. Ne mondjon ilyet!

A nő lázas volt.

 Negyvenhárom fokos testhőmérséklettel, Carlisle nyugodtan megfoghatta a kezét, a nő  úgy sem érezte volna, hogy az övé milyen hideg.

Elizabeth Masen most minden csepp erejét összeszedve felült, és a mellette lévő ágyra pillantott.

A fia, Edward Masen a másik ágyon haldoklott.

Most a doktor is a tizenhét éves fiúra pillantott, aki teljesen úgy nézett ki, mint az anyja.  

Zöld szemek, bronzos árnyalatú haj.

Carlisle úgy gondolta, hogy a fiú hamarabb fog meghalni, hiszen neki már negyvenhét fokos láza volt, és két napja nem tért már magához. A szíve még dobogott. Nagyon lassan. Néha ki is hagyott.

- ,, Mentse meg!” – parancsolta Elizabeth, és megragadta az orvos kezét.

- Ígérem önnek, minden tőlem telhetőt megteszek a fiúért!

- Az nem elég! Még annál is többet kell érte tennie! Könyörgöm önnek! – kérte a nő, és közben nagyokat köhögött.

- Nyugodjon meg! Csak felzaklatja magát! Az nem tesz jót az állapotának.

- ,, Muszáj megmentenie! Meg kell tennie érte mindent, amire csak képes! Amire mások nem képesek, azt is meg kell tennie az én Edwardomért!”

Carlisle most megtorpant.

A nő átható szemeibe nézett, és nagyon megrémült.

- Rájött volna? – gondolta magában.   – Tudja, hogy vámpír vagyok!

- Kérem. Esedezem önnek! Mentse meg a fiamat. Ő nem ilyen halált érdemel! Sőt.  – Elizabeth megremegett – Ő egyáltalán nem érdemli meg a halált! Élni kell!

- Nyugodjon meg! Kérem… - mondta Carlisle, és lassan elhúzódott a nőtől.

Attól félt, hogy az nyomban elkiáltja magát:

- Hiszen maga vámpír!

A doktor lassan felállt és kisétált a kórteremből.

Elizabeth visszacsúszott az ágyára, és a fia felé fordult. Csak őt nézte. Le nem vette róla a szemét.

Egy óra telt el amióta Carlisle és Elizabeth beszélgettek.

A férfi azóta gyötrődött.

 Mióta ő is vámpírrá vált, egyedül volt. Sosem volt senkije.

Bejárta a világot, tanult. Egy ideig az olaszországi Volterrában élt, ahol a Volturi vendége volt. Aztán onnan is eljött és így kötött ki Amerikában.

1911 óta nem múlt el olyan nap, hogy ne gondolt volna Esme Ann Platt-re, akibe azonnal beleszeretett. Ám a lány még fiatal volt. Előtte állt az élet, és hogy házastársat válasszon magának.

Amíg Carlisle Columbus –ban élt, mindig remélte, hogy összefut még a lánnyal, de az idő eltelt, neki meg muszáj volt elköltöznie, mert a városban már nem igen akadt olyan ember akinek nem tűnt volna fel változatlan külseje.  

- Biztosan elfelejtett már! – nyugtatta magát.

Ám arra mindig szívesen gondolt vissza, hogy a lány szíves milyen hevesen vert, amikor ránézett vagy megérintette.  

Carlisle most azon tűnődött, hogy meg – e tegye amit Elizabeth kért tőle.

Fejében ott visszhangoztak a nő szavai.

- Egyszerű orvosként már semmi sem tehetek érte! Viszont vámpírként… - gondolta keserűen,  és a fiú ágyára nézett.

- Nem hiszem el, hogy Elizabeth tudta, hogy mi vagyok! Nem! Létezne, olyan anya aki ilyen sorsot szánna a fiának? – kérdezte magától a férfi.  – Biztosan csak a láz beszélt belőle.

A doktor újra a fiú felé nézett.

Edward arca még így a haláltusában, is gyengéd és jóságos volt.

Tiszta lelkű.

- Nem tehetem vele! De örökre bánnám, ha hagynám itt meghalni!

Carlisle döntött.

Odalépett a két Masen ágyához.

Elizabeth már halott volt. A szemei üvegesen meredtek a fia felé.

- Nyugodj békében! – mondta az orvos, keresztet vetett, és lecsukta a nő szemeit.

A  nő ágyát kitolta a halottasházba, majd visszajött a még élő fiúhoz.

- Ha lenne egy fiam azt hiszem pont ilyet akarnék, mint amilyen te vagy! – súgta a fülébe, holott tudta, hogy Edward ezt nem hallhatja.

Őt is kitolta a kórteremből, és a halottasház hátsó ajtaján kisurranva felcipelte a tetőre.

Ott gyengéden feltette a hátára és a Chicago –i éjszaka sötétjében hazaosont vele a házába.

Carlisle óvatosan lefektette az ágyra a fiút, és megállt felette.

- Mit tegyek? Most már nem vihetem vissza! Hogyan változtassam át? – tanakodott hangosan, és közben elkezdett fel  - alá járkálni a szobában.

Hirtelen több évet ment vissza az időben. Pontosan kettőszázötvenötöt.

Carlisle huszonhárom éves volt és az apja, aki egyébként anglikán lelkész volt, a  városba érkező vámpírokat üldözte. Aztán az egyik idős, erejét veszetett nomád, feljött a csatornából ahol eddig bujkált, és rátámadt a fiúra.

Több helyen is megvágta őt éles fogaival, de mivel megzavarták a feléje rohanó üldözői, így akaratlanul is, de életben hagyta Carlisle –t.  

A férfi most hirtelen visszatért a jelenbe, és döntött.

Határozott léptekkel megindult Edward Masen felé, és ugyanúgy, mint egykoron őt is, több helyen is megsebezte.

A nyakánál, a csuklójánál és a felsőtestén.

Vámpírmérget jutatott a fiú szervezetébe, és várakozóan nézett rá, hogy a fiú, hogyan is reagál.

Edward abban a pillanatban magához tért. A szemei kipattantak, és hatalmas rángatózás közepette ordítani kezdett.

- Ez már a halál! – kiabálta a fiú.

- Nem. Ez egy új élet kezdete, amely örökké fog tartani! – mondta Carlisle, és szomorúan odaült a szenvedő fiú mellé.