Összesen három és fél napig tartott, amíg Edward szervezetében a méreg mindent  átalakított.

Mint arra Carlisle később igen bölcsen rájött, kár volt ennyi sebet ejtenie a fiún, mert az átalakulás, így tovább tartott a kelleténél.

Amikor Edward magához tért azonnal bepánikolt, és szökni akart.

- Hogy kerülök ide? – kérdezte követelőzően.  – Miért hozott ide? Hol vannak a szüleim?

- Edward kérlek próbálj megnyugodni!  - mondta békítően Carlisle, és megfogta a fiút, hogy leültesse.

Az kikapta a kezeit, és egyetlen ugrással felpattant az ágyról, majd kimenekült a szobából.

- Azonnal engedjen el! – követelte – Maga a kórházban dolgozott! Elrabolt?

- Ez ennél sokkal bonyolultabb fiam…

- Nem vagyok a fia! Az én apám Edward Masen! Hol vannak a szüleim? Mi történt velem egyáltalán?

Carlisle, a menekülő fiú után ment, aki időközben a konyhában rejtőzött el.

Még mindig tajtékzott a dühtől, és annyira besokkolt, hogy kést ragadott a kezébe.

- Ha most rögtön nem enged el, én esküszöm, hogy megölöm!  - figyelmeztette a fiú.

- Kérlek próbálj megnyugodni! Hallgass meg! Edward!  - kérte Carlisle, és lassan a fiú felé araszolt.

- Egy percet adok, hogy megmagyarázza utána nem kegyelmezek!

- Figyelj rám! Biztosan megrémiszt, majd amit most hallani fogsz, de mentségemre szolgáljon, hogy én csak jót akartam neked, és anyád utolsó kívánságát teljesítettem! 

- Ezt meg hogy érti?!

- Sajnálom, de a szüleid meghaltak. Apád már egy hete, anyád pedig tegnap este.

- Nem! Az nem lehet!  - kiáltotta kétségbeesetten Edward.

- Tényleg sajnálom. Én is szerettem a szüleidet, de a vírus elvitte őket.

- Hiszen én is beteg voltam. Hogyan lehetséges, hogy én akkor mégis élek? – kérdezte élesen.

- Azért vagy életben, mert már nem vagy ember. Este elhoztalak a kórházból, és vámpírrá változtattalak.

Carlisle szégyenkezve, lassan ejtette ki a szavakat, és most nem mert a fiú vörös szemeibe nézni.

- Maga őrült! Nem normális! – ordította Edward, és a késsel megindult Carlisle felé.

Az nem is próbált meghátrálni előle. Várta, hogy a fiú lesújtson.

Edward pedig így is tett.

A kést belenyomta a férfi gránit kemény mellkasába. Ezzel viszont nem ért el semmit. Az éles acél csikorogva pattant ketté, és esett le a földre.

Carlisle pedig sérthetetlen maradt.

Edward szemei kitágultak a meglepetéstől, és teljesen megmerevedett.

- Maga . .. Nem értem… Nem sebesült meg!  - hebegte.

- Sebezhetetlen vagyok. Halhatatlan. Én már kettőszázötvenöt éve vagyok ilyen.

A fiú most magára nézett.

 Tekintetét végigjártatta hófehér kezein, és hirtelen elhatározásból felvette a földről a kicsorbult pengét, majd lassan végighúzta azt az alkarján.

Ennek az lett az eredménye, hogy a már így is megviselt állapotban lévő kés, apró fémforgács darabokra hullott.  

- Atya ég! Én is olyan vagyok, mint maga!  - mondta Edward.

- Vámpír. – mondta Carlisle. 

- Vámpír? Hiszen  a vámpírok csak legendák! Nem léteznek!

- Nekem elhiheted, hogy igenis léteznek. Több ezer hideg él a világon, és most már te is egy vagy közülük.

- Örök élet?  - kérdezte Edward megkövülten.

- Pontosan. Alakilag, te most már mindig tizenhét éves maradsz!

- Hangokat hallok!  - mondta hirtelen a fiú, és kezeit a fülére tapasztotta. Sok ezer kis hang a fejemben. Ez őrjítő!

Edward a földre rogyott, majd  kezeit a térdére kulcsolta.

Carlisle aggodalmasan nézett a fiúra, és hirtelen eszébe jutott a Volturival töltött időszak.

- Volturi? Különleges képesség? Gondolatolvasó? – ismételte hangosan a fiú, és most megint Carlisle – ra nézett.

- Nos akkor nem tévedtem. – mondta a doktor fennhangon. – Már előtted is ismertem különleges érzékekkel megáldott vámpírokat. Úgy tűnik, hogy te is kaptál egy ilyen ajándékot.

- Úgy véli, hogy hallom a gondolatokat?

- Biztos vagyok benne. Az a sok hang a fejedben erre ad bizonyítékot.

- Nem hiszem el, hogy az anyám kérte ezt! Ő nem akarta volna, hogy elvesszen a lelkem!  - kiabálta Edward, és most újra felállt.

Olyan gyorsan mozgott a házban, hogy azt még nézni is szédítő volt.

- Ha nem hiszel a szavaimnak, higgy a gondolataimnak! Ott már aztán tényleg nem tudok hazudni. – érvelt Carlisle, és most visszagondolt a tegnap esti beszélgetésére Elizabeth Masen-el.

Edward tekintetét a férfire emelte,  és most hirtelen ő is újra láthatta a haláltusájában szenvedő asszonyt, aki a fia megmentéséért könyörgött.

- Szegény anyám! – sóhajtott, és köhögni kezdett. A torkához kapott.  – Nagyon éget! Fáj a torkom!  - panaszkodott.

- Szomjas vagy! – állapította meg Carlisle.

- Vérre. Most már vért fogok inni!  - mondta undorodva Edward, és megrázta a fejét.

- Ha velem maradsz akkor én segíthetek neked megtanulni, hogy miként kontroláld az ösztöneidet, és nem kell embereket ölnöd. Jómagam sosem ittam emberi vért, és erre büszke is vagyok!

- Állatok? – kérdezte a fiú, jelezvén, hogy a többit, már kiolvassa Carlisle gondolataiból.

- Igen. Így nem leszel gyilkos!

- Magával maradok!  - mondta Edward, és most már  kicsit megkönnyebbülten nézett körbe a lakásban.

- Megtisztelsz vele! Remélhetem, hogy egyszer megbocsátasz nekem, azért amit veled tettem? – kérdezte óvatosan.

Edward, az elgyötört tekintetű doktorra nézett, aki visszahozta őt a halál torkából, így kényszerítvén az örök sötétségre.

- Nem tudom, hogy valaha is képes leszek –e megbocsátani magának vagy éppen az anyámnak! Így érzek. Sajnálom.

Carlisle megértően bólintott, és közelebb lépett a fiúhoz, majd a kezét nyújtotta felé.

- Dr. Carlisle Cullen.  – mutatkozott be.

- Edward… - elharapta a mondat végét.

- Ha nem veszed tolakodásnak talán felvehetnéd az én nevemet. Nagyon örülnék, ha egyszer a nevelőapádnak tekintenél. Ígérem, hogy mindent megteszek, hogy elviselhetőbbé tegyem számodra az örökkévalóságot.

- Ez esetben, – szólt elgondolkozva – Edward Cullen.  – mondta a fiú, és kezet ráztak.