Bella és Edward egészen addig feküdtek ott egymás karjaiban, míg a Hold be nem vonta ezüstös fényével az eget. Akkor aztán nehezen ugyan, de felálltak, hogy felöltözhessenek és visszatérjenek a többiekhez.

Edward már ingjének utolsó  gombját gombolta be, mikor kedvese felé fordult.

Bella még csak fehérneműben volt, kezei közt egy szétszabdalt kék anyagot tartott.

Edward felhúzta szemöldökét.

– Nem hiszem, hogy ezt már fel tudnám venni – állapította meg Bella, mikor maga elé tette a ruhát, melyen épp, hogy akadt sértetlen rész.

Edward kuncogni kezdett, majd közelebb lépett szerelméhez.

– Felőlem így is visszajöhetsz.

Bella felhorkant.

– Még csak az kéne! Emmett állandóan felhozná ezt az alkalmat – fanyalgott.

– Nekem így is tetszel. Sőt… – súgta fülébe, egy apró puszit adva nyakára.

– Legközelebb én fogom szétcincálni a te ruháidat, és akkor majd meglátjuk, te mennyire tartod viccesnek – suttogta Bella.

Kezei közül kiejtette a ruhát a földre, és magához húzta Edwardot, hogy csókot leheljen ajkaira. Edward még Bella mondatán kuncogott, de mikor megérezte a lány ajkait a sajátjain, már nem gondolkodott semmin sem, csak csókolta a lányt.

Ahhoz képest, hogy gyengéd csóknak indult, a gyengédség hamar elszállt, átadva helyét valami vadabbnak, ösztönösebbnek.

Edward felkapta Bellát a földről, mire az a dereka köré csavarta lábait. Bellát csókolva botladozott el a közelebbi fáig, ahol aztán nekinyomta a lány hátát. Bella még közelebb húzta magához Edwardot, elérve azt, hogy az teljesen testével hozzányomódjon.

Ugyan mindketten nemrég  öltöztek fel, mégis hihetetlen gyorsan megszabadultak a ruháiktól… 

Arra eszméltek fel, hogy mindketten pihegve állnak egymással szemben, miközben Edward már a nadrágját vette fel újra. Az inge után nyúlt, de ahelyett, hogy azt is felvette volna, Bellának nyújtotta át, aki már fehérneműben állt előtte - megint.

– Tessék, vedd fel ezt!

– Köszi – fogadta el a ruhadarabot.

Belebújt az ingbe, aminek az ujjai túl nagyok voltak a számára, így felhajtotta azokat. A hossza sem stimmelt, de ez most pont jól jött neki, ugyanis a combja közepéig lelógott.

– Mi lesz a ruhával? – bökött Bella a kék kupacra, ami egykoron az ő ruháját képviselte.

– Hmm… nem biztos, hogy Alice-nak meg kell tudnia, mi történt vele. Persze, lehet, hogy már látta, de azért… reménykedjünk ennek az ellenkezőjében.

Bella még jobban elsápadt fehér bőre ellenére is, ahogy belenézett az arany szempárba, amiben nyomát sem látta a viccelődésnek.

– Úgy érted, hogy… Alice… látta ezt? – suttogta.

– Lehetséges – bólintott Edward.

Bella beharapta alsó ajkát, míg szerelme megértő pillantások közt végigsimított arcán.

– Ne aggódj, kérlek!

Edward homlokon csókolta.

– Alice az évek, évtizedek során beletanult abba, hogy amikor a jövőbe néz, akkor még azelőtt álljon meg, mielőtt bármi… olyan dolgot látna, ami nem rá tartozik.

Bella bólintott, jelezve, hogy tudomásul vette, de nyugtalansága még mindig nem szállt el teljesen. Gyanította, hogy ez csak akkor fog bekövetkezni, ha saját maga bizonyosodik meg arról, amint az előbb Edward mondott.

– Menjünk, rendben? – kérdezte halkan.

– Rendben – felelte Edward, azzal kézen fogva Bellát futva visszaindultak a ház fele. 

A ház előtt pár méterre lefékeztek, és gyalog tették meg a hátralevő utat.

Mikor Edward benyitott, és előreengedte Bellát, aztán ő is csatlakozott hozzá a nappaliba, csak utána döbbent rá, hogy Alice mellett van neki egy Emmett nevezetű bátyja is.

– Hello, srácok! Hogyhogy ilyen későn értetek haza? Ráadásul ennyire foghíjas öltözékben? – vigyorgott rájuk kajánul.

Edward már épp szólásra nyitotta a száját, amikor Bella megelőzve felszólalt.

– Vadásztunk.

– Szóval vadásztatok. És mire?

– Miért, Emmett, te mire szoktál vadászni? – kérdezte Edward.

Emmett erre még szélesebben elmosolyodott.

– Ó, én, hol erre, hol arra. Mindig változó. De azt tudom, Edward, hogy neked az oroszlán a kedvenced. Talán most is arra vadásztatok? – kacsintott Bellára.

– És ha igen? – kérdezte halkan Bella, miközben érezte, hogy arca bizseregni kezd.

– Akkor eléggé vad oroszlán lehetett – nevetett fel Emmett. – Hiszen tisztán emlékszem, hogy nem ebben a ruhában mentél el, Bella, mint ami most rajtad van. Valamint arra is, hogy Edward nem volt félmeztelen – mosolyodott el mindentudóan.

– Volt egy kis… incidens vadászat közben. Edward pedig kölcsönadta az ingjét emiatt.

– Ó, és miféle incidens volt? – lelkesült fel Emmett.

– Arról ne is álmodozz! – morogta Edward.

Ujjait összekulcsolta Belláéval, és az emelet felé kezdte húzni őt.

Azonban még el se érték a lépcsőt, Alice száguldott le onnan. Szája szélén mosoly bujkált, és nyomban Edward nyakába vetette magát, aki ettől elengedte Bella kezét, és próbált egyensúlyban maradni.

– Jaj, Edward! Olyan jó, hogy tisztáztátok ezt a félreértést! Annyira örülök nektek! Én olyan boldog vagyok!

– Én is örülök, Alice – nyögte Edward.

Emmett a háttérben nevetett, és Bella sem bírta elfojtani mosolyát.

– De ha lehet, most kerüljétek el Jaspert az éjszaka folyamán. Muszáj lehűtenie magát egy kicsit – mondta Alice, mikor már elengedte Edwardot.

Edward kérdő pillantását látva Alice a gondolatai közt megmutatta, mire is célzott.

– Ó!

– Úgy bizony, ó! – helyeselt Alice is.

– Mi történt? – kérdezte Bella.

– Majd fent elmesélem, gyere! – fogta meg Bella kezét Edward, és elkezdte húzni felfelé.

Alice azonban még utánuk kiáltott.

– A ruháért pedig még számolunk!

Bella és Edward egymásra pillantottak, miközben hallották Emmett öblös nevetését a földszinten. Végül csak elérték a szobájukat, és megkönnyebbülve ültek le a kanapéra.

– Emmett és a poénkodásai – sóhajtott Bella, ahogy fejét Edward vállának döntötte.

– Nem akart megbántani – csókolta meg Bella feje búbját.

– Tudom.

Bella átkarolta Edward derekát mindkét kezével, míg a fiú a vállánál húzta őt közelebb magához.

– Akkord elmeséled? – kérdezte Bella kíváncsian, utalva Alice-ra.

– Mikor én elfutottam, te pedig utánam eredtél, Jasper megindult utánad. Pusztán óvatosságból. Mivel te újszülöttként nagyon gyors vagy, így Jasper nem bírt utolérni, de végig a nyomodat követte. Mikor pedig megtalált, nos… túl intenzívek voltak az érzéseink egymás irányába – vigyorodott el.

Bella értetlenkedve ült fel, hogy a szemébe nézhessen.

– Hogy érted?

– Jasper pont akkor ért utol, mikor te… és én… – feszengett.

Látszott rajta, hogy nem igazán fűlik hozzá a foga, hogy erről beszéljen.

Bella hirtelen megvilágosodott.

– Ó… Szóval… akkor erre értette Alice? – húzta végig ujját Edward mellkasán, lefelé haladva.

Edward felnyögött.

– Igen, erre.

Bella elmosolyodott.

– És most Jasper hol van? – hajolt közelebb Edwardhoz.

– A közös szobájukban Alice-szal.

– És Emmett meg Rosalie? – kérdezte suttogva.

– A nappaliban beszélgetnek Esmével.

– És Carlisle?

– Nem tudom. Nincs itthon.

Bella elmosolyodott. Felállt, mire Edward minden mozdulatát figyelemmel kísérte. Lassan mozgott, még akkor is, mikor bal lábával Edward bal oldala mellé, míg jobbjával a jobb oldala mellé térdelt. Kezeit a fiú vállára tette, míg az a csípőjénél ragadta meg a lányt. Ugyanolyan lassúsággal ült Edward ölébe, mint ahogy felállt, meg nem szakítva a szemkontaktusukat.

Egyre közelebb hajolt Edward arcához, mélyen beszívva bódító illatát. Ajkaikat már csak pár milliméter választotta el, miközben testük egymáshoz nyomódott, mikor valaki halkan kopogtatott. Ám ez a hang egyikőjüknek sem jutott el teljesen a tudatáig.

– Bella, Edward! – lépett be a szobába Esme.

A szerelmesek úgy robbantak szét, mintha áramütés érte volna őket. Bella hihetetlen gyorsan leszállt Edwardról, megállva a fiúval szemközti fal mellett. Edward csupán ledermedve nézett Esmére, aki zavarában azt sem tudta, hova nézzen. Végül aztán gyorsan elhadarta, miért is jött.

– Carlisle ki szeretné kérni a ti véleményeiteket is egy üggyel kapcsolatban, és feljöttem szólni, hogy a nappaliban vár titeket – hadarta, aztán amilyen váratlanul jött, olyan gyorsan távozott is.

– Esme! – szólt utána Bella, egy lépést téve az immár csukott ajtó felé.

Kezét leeresztve nézett Edwardra. Mindketten zavartak voltak még egy kicsit, de Edward hamarabb kapcsolt.

– Gyere, keresek neked egy ruhát, aztán lemegyünk.

Felállt a kanapéról, és határozottan megindult Bella szekrénye felé. Kinyitotta, miközben szétnézett benne.

Bella közelebb sétált hozzá.  Őrá mélyebb benyomást tett az, hogy Esme úgymond rájuk nyitott, miközben félreérthetetlen pozícióban voltak a kanapén. Szégyellte magát, hiszen még ha nem is a biológiai anyja Edwardnak és neki, azért mégiscsak ezt a szerepet tölti be a családjukban. Nem tudta, hogy fog ezek után Esme szemébe nézni…

– Ez jó lesz? – kérdezte Edward, kezei közt felmutatva egy másik egyrészes ruhát.

– Inkább maradok a farmer-póló összeállításnál – motyogta Bella.

Odaállt Edward mellé,  és az első nadrágot illetve felsőt kivéve arrébb ment átöltözni. Hátat fordított Edwardnak, miközben már az inget gombolta. Gyorsan levette azt, aztán magára kapkodta a másik, általa kiválasztott ruhákat, és újból szerelme felé fordult, aki már egy másik ingben állt előtte, kezei közül pedig eltűnt a korábbi, felmutatott ruhadarab.

– Mi a baj? – kérdezte a fiú, látva Bella szemeiben és arcán a kételkedést, illetve a félelmet.

Közelebb lépett hozzá, végigsimítva arcán.

Bella rátette tenyerét a fiúnak arra a kézfejére, amit az arcán pihentetett.

– Nem tudom, hogy leszek képes ezek után Esme szemébe nézni – hajtotta le fejét.

– Ne aggódj, szerelmem! – emelte fel állát, hogy a szemeibe nézhessen. – Esme megérti, hiszen ő is átment ezen – mosolyodott el féloldalasan.

– De ez akkor is kínos… – sütötte le szemeit.

Edward kitartóan nézett Bellára, várva, hogy az önszántából újból rá emelje a pillantását. Azonban tudta, hogy lent a nappaliban már várnak rájuk, és nem szerette volna megvárakoztatni őket, ismerve Rosalie-t. Viszont mindenképp tisztázni akarta ezt szerelmével, még mielőtt lemennek.

– Kérlek, Bella, nézz rám! – súgta halkan.

Bella kelletlenül bár, de elfordította tekintetét a földről, hogy Edward aranyló szemeibe nézhessen, melyek, mint oly sokszor, most is megbabonázták őt, és fogva tartották pillantását.

– Ne szégyelld magad! Ez a dolog… teljesen természetes, hiszen újszülött vagy. Az újszülöttek nehezebben tudják kezelni az érzéseiket vagy önuralmukat. Ráadásul ebben én is épp olyan hibás vagyok, mint te, ha nem jobban. Meghallhattam volna anya gondolatait, és akkor még idejében figyelmeztethettelek volna. Ezért elnézésedet kérem, legközelebb majd jobban fogok fülelni. De emiatt, kérlek, ne érezd rosszul magadat!

– De Esme mégiscsak az anyánk…

– Legközelebb majd jobban figyelünk mindketten, főleg én. De most már menjünk le, a többiek már várnak ránk. Nem biztos, hogy meg akarod ismerni Rose türelmetlen és dühös oldalát – kacsintott rá Edward, és elkezdte kifele húzni a szobából.

– Oh, tényleg… még Rose-tól is bocsánatot kell kérnem – motyogta mintegy magának, de Edward természetesen ezt is meghallotta.

– Rosalie is pontosan tudja, milyen újszülöttnek lenni – válaszolt ő is ugyanolyan halkan, mint ahogy Bella beszélt.

A lány már nyitotta volna válaszra a száját, de mivel már a lépcsőfordulónál jártak, így inkább becsukta.

Ahogy lépkedtek a lépcsőfokokon, tekintetét végighordozta a helyiségben ülőkön.

Alice Jasper mellett ült, vidám mosollyal arcán, szemei úgy csillogtak, mintha valamiféle gyémántok lettek volna. Jasper arca viszont komor volt, nyúzott tekintetéből Bella arra következtetett, hogy jobb, ha nem megy a közelébe egy kis ideig se ő, se Edward. De legfőképpen őmaga.

Rosalie szintén párja mellett foglalt helyet, egy másik kanapén. Az ő arca érzelmektől mentes volt, sima, akár egy porcelánbabáé. Azonban Emmett ajkain az a kaján, mindentudó mosoly még mindig ott virított, ami csak még szélesebb lett, mikor elkapta Bella pillantását. Rákacsintott, mire a lány zavartan fordította el fejét.

Carlisle arcát nem láthatta, mivel nekik háttal ült, Esme szintúgy.

Bella félve lépkedett Edward után, aki Alice figyelmeztetését az agyába vésve, valamint Jasper zaklatott gondolatait meghallva a tőlük lehető legtávolabbi dívány felé húzta őt.

Ahogy leültek, Bella a szemeit rögtön Esme arcára szegezte, aki szintén őt figyelte. Majd egy sugárzó mosolyt küldött felé, mire a lány zavartan viszonozta azt. Edward átkarolta derekát, közelebb vonta magához, és egy apró puszit adott a hajába.

Carlisle halkan megköszörülte a torkát, mire mindenki ráemelte tekintetét.

– Most, hogy Edwardék is itt vannak, lenne egy bejelentenivalóm. Ma délután kaptam egy telefonhívást az egyik közeli kórházból. Nem tudom pontosan, honnan tudták a mobilszámomat, de most nem is ez a lényeges. A Kane Community Kórházból hívtak. Állást ajánlottak, mint szakképzett, diplomás főorvos.

– De hiszen ez nagyszerű, drágám! – ujjongott Esme.

Arcán hatalmas mosoly ült, miközben szemeiben büszkeség és szerelem csillogott.

– Mit válaszoltál? – kérdezte érdeklődve Edward.

– Kértem egy kis időt, hogy megvitathassam veletek ezt a kérdést.

– De hát miért? –  értetlenkedett Emmett.

– Mert azt beszéltük meg, hogy egy évig nem megyünk emberek közé – adta meg a választ Carlisle helyett Jasper.

– Igen – bólintott Carlisle.

– Miattam nehogy ne fogadd el! – szólt közbe Bella. – Már akkor is mondtam, hogy ha ti szeretnétek, akkor menjetek csak. Nem akarom azt, hogy énmiattam kelljen egy egész évig a házban rostokolnotok – fintorgott Bella.

– Ez közös döntés lesz mindenképp – mondta Carlisle. – Azt is figyelembe kell vennünk, hogy ha elvállalom a munkát, akkor egy évvel hamarabb kell elmennünk innen.

– De miért? – vonta össze a szemöldökét Bella, mire mindenki furcsán nézett rá. – Mármint úgy értem, miért kell feltétlenül elköltöznünk? Nem elég az, ha elterjesztjük, hogy elmegyünk, de mégis itt maradunk? Hiszen a ház az erdő mélyében van, és az a földes út sem annyira feltűnő, hogy egészen idáig eljusson az ember…

– Okos gondolat, Bella – mosolygott rá Emmett.

Bella félszegen viszonozta.

– Igaza van Emmettnek, valóban okos, és jogos és gondolat is. Csakhogy még régebben eljátszottuk ezt, és akkor szerencsétlenségünkre egy ember keveredett a ház közelébe, és igencsak nagyot nézett, mikor meglátott minket, holott már állítólag két hete elköltöztünk – felelte Carlisle.

– Viszont akkor nem éltünk ennyire az erdő sűrűjében – ellenkezett Edward.

– Az igaz – bólogatott Esme.

– És az mindenkinek jobb lenne, ha nem kellene egy évvel korábban elmennünk – szólalt meg Rosalie.

– Ezért sem bólintottam rá az ajánlatra, Rose. Mindenképp meg szerettem volna beszélni ezt veletek. Hiszen titeket is érint a dolog.

– Részemről rendben – bólintott Esme, mikor Carlisle kérdőn ránézett.

A férfi most Belláékra nézett.

– Én támogatom a javaslatot, miszerint fogadd el.

– Egyetértek – mosolygott Edward.

– Én is.

– Ugyanúgy, ahogy én is – mondta Rosalie, egy nagy sóhaj után.

– Nem muszáj beleegyezned – mondta Carlisle.

– Tudom.

– Mi Jasperrel teljes mértékben támogatunk téged, Carlisle – mosolygott Alice.

Carlisle bólintott.

– Rendben. Csak ennyit szerettem volna megbeszélni veletek. Ha megbocsátotok, akkor én most megyek, és felhívom őket. Vagy nektek van más megvitatásra kerülő mondanivalótok?

Carlisle kíváncsian nézett körbe.

– Nem, nincs, menj csak nyugodtan! – szólt Edward, aki kihallotta a férfi izgatott gondolatait.

Carlisle bólintott, azzal el is tűnt.

A nappaliba csend állt be.

Bella kínosan feszengett Edward karja alatt, míg a fiú még közelebb vonta magához.

– Nos… mi legyen a téma? – csicseregte Alice.

– Én tudom! – csillant fel Emmett szeme, mire minden szem rá szegeződött.

Bella előre félt a válaszától, mikor pedig meghallotta azt, rájött, hogy félelme nem volt alaptalan egy kicsit sem.

– Beszéljünk Bella legújabb vadászati szokásairól! Tudtátok, hogy mostanság a vad oroszlánokat részesíti előnyben, akik darabokra tépik a ruháit?

Emmett újból nevetni kezdett, nevetéséhez pedig az eddig komor arcú Jasper is csatlakozott.

Bella érezte, hogy Edward megfeszül mellette. Alice és Esme Rosalie-val együtt csúnyán néztek Emmettre és Jasperre, de azok nem figyeltek rájuk egy kicsit sem.

Bella torka mélyéből halk morgás tört föl, a következő pillanatban pedig már nem ült Edward mellett, helyette dühödten trappolt fel az emeletre. Edward rögtön utána akart indulni, azonban Jasper megragadta a karját, megállásra késztetve ezzel.

– Hagyd őt most! Mindjárt visszajön.

– Na, de…

– Már jön is – mutatott a lépcső irányába Jasper, ahol Bella már valóban ott állt.

Szemeiben vad tűz lobogott, egész lényéből áradt a hirtelen támadt feszültség. Mérhetetlen lassúsággal jött le a lépcsőn, szemeit le nem vette Emmettről, aki már abbahagyta a nevetést, észrevéve Jasper figyelmeztető pillantását.

– Bella? – szólította meg szerelmét Edward. – Szerelmem, minden rendben?

Bella egyenest odasétált Edwardhoz, hogy aztán átölelhesse őt, fejét pedig a nyakába fúrja.

Edward átkarolta derekát, közelebb vonva magához, egészen annyira, hogy testük összeérjen. Beszívta Bella illatát, és féloldalasan elmosolyodott. Bella egy gyors csókot adott nyakára, mire akaratlanul is összerándult, főleg, mikor Bella az egyik kezével megsimította mellkasát.

Bella érezte, hogy Edward teste megfeszül egy pillanatra, hogy aztán ismét ellazulhassanak izmai.

Esme Rosalie-val és Alice-szal együtt eltűntek a nappaliból az étkező irányába, hogy ott folytathassák tovább a beszélgetésüket, míg Jasper Emmett mellett foglalt helyet, távolabb Belláéktól.

– Sajnálom az előbbit – mondta halkan Bella, szemeit Emmettre függesztve. – Igazán megszokhattam volna már ezt tőled.

– Rá se ránts, Bella – mosolygott Emmett – Nem történt semmi.

Bella bólintott.

– Ha most nem haragszotok, még beszélnem kell Esmével és Rose-zal is…

– De, igazából én nagyon haragszom – nézett rá Edward.

Bella elmosolyodott, fél kezével Edward hajába túrt.

– Nemsokára visszajövök.

– Nem mehetnék inkább veled? – kérdezte kérlelőn.

Bella pár pillanatig nem szólt semmit, helyette próbálta összeszedni magát, hogy kitartson, és ne tudjon hatni rajta Edward varázsa.

– Ne…m.

– Kérlek.

– Jobb szeretném ezt egyedül…

Bella kibontakozott Edward öleléséből, és hátrébb lépett egyet. Óvatosan felnézett Edward arcába, ami most szomorúságról tanúskodott. Végigsimította kezével, amit egy hirtelen mozdulattal a fiú elkapott, és két tenyere közé fogva a szájához húzta, hogy egy csókot leheljen rá.

– Rendben, itt várlak.

Bella elmosolyodott, és elindult az étkező felé, ahol Rosalie-ékat sejtette.

Mikor belépett a helyiségbe, látta, hogy Esme kedvenc asztala is a helyén van, csakúgy, mint a ház többi részében levő bútorok, kiegészítők.

Esme ült hozzá a legközelebb, így úgy döntött, hogy először vele beszél négyszemközt.

– Szervusz, Bella – mosolygott rá Alice.

– Sziasztok. Esme, beszélhetnénk négyszemközt?

– Persze, drágám.

Alice és Rosalie felálltak az asztaltól, és a konyhában folytatták tovább a diskurálást.

– Miről szeretnél beszélni? – kérdezte kedvesen a nő, mikor Bella is helyet foglalt.

– Nos… szeretnék bocsánatot kérni amiatt, ami odafent történt az előbb – mondta Bella.

Szemeit lesütötte, míg  érezte, hogy arca újból bizseregni kezd.

Meglepetésére Esme viszont nevetni kezdett, így felkapta a fejét, hogy rá tudjon nézni.

– Ó, emiatt nem kell szabadkoznod! – mosolygott.

– De hát… nem hallottuk, hogy jössz – motyogta.

Esme könnyedén megrándította a vállát.

– Előfordul az ilyen. Azt hiszed, ti vagytok az egyetlenek, akikre… nos… akikre rányitottak?

– Miért, talán nem? – lepődött meg Bella.

– Koránt sem – nevetett fel ismét. – Mivel nyolcan élünk egy helyen, így néha elkerülhetetlenek az ilyesfajta szituációk. Ne érezd magad kényelmetlenül! Legközelebb majd megvárom, míg valamelyikőtök azt mondja, hogy „szabad”, és csak utána lépek be.

– Köszönöm, Esme, hogy ilyen megértő vagy.

– Örülök, hogy boldognak látlak titeket. Nem is tudod, Edward mennyire megváltozott, mióta te megjelentél – mosolygott kedveskedve, miközben megsimította Bella arcát.

– Annyira furcsa ezt hallani. Sose tudom elképzelni, Edward milyen volt előtte.

Esme mosolya elhalványult, arca egy fokkal sötétebb lett.

– Teljesen más – mondta jóval halkabban, mint azelőtt. – Mikor Carlisle átváltoztatott, és én jobban megismertem Edwardot, aztán Carlisle-t is, rájöttem, hogy Edward nagyon visszahúzódó, olyan magának való. Aggódtam érte, és a félelmemet megosztottam Carlisle-lal is. Ő elmesélte, hogy ő is hasonlóképp gondolkodik Edward felől, mint én, és nem tudja, mit tehetne annak érdekében, hogy kiviruljon, úgymond. Én megemlítettem neki, hogy talán egy társ jól jönne neki. Valaki, akit szerethet, és aki viszont szeretheti őt. Carlisle pedig támogatta a javaslatom.

– Ekkor talált rá Rosalie-ra?

– Igen. Átváltoztatta őt, mivel haldokolt, és Carlisle úgy gondolta, ő talán megfelelő társa lesz neki. Azonban, mint tudjuk, nem szerettek egymásba, csupán testvérként gondolnak a másikra. Mikor pedig Rose megtalálta Emmettet, Carlisle bevallotta Edwardnak, hogy először azért hozta a családba Rose-t, hogy hátha neki is azt fogja jelenteni, mint neki én. Edward ekkor dühös lett rá, de magához méltó, úriember módjára kérte meg, hogy legközelebb hadd döntse el ő, akar-e magának társat, és ha igen, akkor kit.

– Carlisle pedig elfogadta ezt, ugye?

– Tiszteletben tartotta a fia kérését, igen – bólintott. – Viszont Edwardot korábban alig lehetett hallani nevetni, és mosolyogni sem mosolygott ennyire sokszor, mint most. Jó, ha egy nap egyszer-kétszer elmosolyodott. Legfőképpen zongorázott, dalokat komponált, de egy idő után arra is ráunt. Látszott rajta, hogy minden untatja, hogy nem találja a helyét. Az se tett neki annyira jót, hogy Rose és Emmett még a kezdetekben szinte állandó jelleggel törődtek egymással, ha érted, mire célzok… – mosolygott türelmesen Esme.

Bella zavartan nézett rá.

– Igen.

– Utána csatlakozott hozzánk Alice és Jasper. Akkor egy kicsit kilábalt ebből a depresszióból, amibe fokozatosan süllyedt, hála Alice jelenlétének. Ő már a látomásaiban is sokszor látta Edwardot, és tudta, milyen állapotban van. Jasper pedig fel tudta ezt mérni a képességével, ugyebár. Alice jó hatással volt Edwardra, mégse volt eléggé jó. Pár éven belül visszatért a letargiája, és még Alice-nak sem sikerült mindig megnevettetnie őt, hiába igyekezett.

– És utána mi történt? – kérdezte Bella, mikor Esme elhallgatott.

A nő arcán széles mosoly terült szét.

– Utána jöttél te. Edward eleinte ugyan még jobban elkülönült tőlünk, még jobban magába zuhant, de miután visszajött Denaliból, és másnap hazajött az iskolából… már akkor látszott rajta az a fajta boldogság, amit én akkor nyolcvannégy éve kívántam neki – nézett hálásan a lányra, aki zavartan sütötte le szemeit.

– Mérhetetlenül hálás vagyok neked. De nem csak én, mindenki más is. Te rádöbbentetted Edwardot arra, hogy mi is a szerelem, a boldogság… neked hála már részese lehet ennek ő is. Nagyon szeret téged. Lerí róla.

– Annyira… képtelen vagyok elképzelni, milyen lehetett – motyogta.

Zavarban volt, és szerette volna elterelni a témát saját magáról. Nem szeretett magáról beszélni.

– Megértem. Felettébb nehéz lehet elhinned róla, hiszen te azt az Edwardot nem ismerted. Melletted mindig olyan vidám, boldog… szerelmes!

Bella elmosolyodott.

– Hálás vagyok, Esme, hogy megosztottad ezt velem. Köszönöm – nézett melegen a nőre.

– Bármikor szívesen mesélek neked – viszonozta a mosolyt.

– Köszönöm. De ha most megbocsájtasz… még tisztáznom kell egy kínos ügyet Rosalie-val – állt fel az asztaltól.

– Menj csak nyugodtan – bólogatott Esme.

Bella hálásan elmosolyodott, és elindult a konyha irányába, ahol addigra már Rosalie álldogált, a kinti tájat fürkészve az ablakon át.

A szőke lány karba tett kézzel dőlt neki az üvegnek. Mikor hallotta közeledni Bellát, fejét elfordította az erdőről, és afelé nézett, ahonnan jönnie kellett a lánynak.

Bella közelebb ment hozzá, vele szemben állt meg az üveg mellett. Belenézett annak arany íriszébe, de megkönnyebbülésére abban már nem látott semmi fajta félelmet. Sóhajtott.

– Rose, szeretnék bocsánatot kérni. Nem tudom, miért akartam rád támadni… sajnálom. Legközelebb már jobban fogom kontrollálni magam, és nem hagyom, hogy ehhez hasonló esetek előfordulhassanak.

– Megértelek, Bella. Én is hasonlóképp mentem keresztül az első évemen, mint te. Azzal a különbséggel, hogy én nem tudtam ennyire türtőztetni magamat. Nyugodtan megkérdezheted erről Carlisle-t, Esmét vagy akár Edwardot is. Többször volt példa, hogy majdnem rájuk támadtam. Ami azt illeti, Edwardot egyszer meg is támadtam, de nem lett különösebb baja…

– Hogyan? – kérdezte megütközve Bella.

– Hát nem mesélte el neked? – csodálkozott Rosalie is. – Több dologban nem értünk egyet Edwarddal, és ennek hangot is szoktunk adni. Az egyik ilyen veszekedésünk pedig igencsak élesre sikeredett… Carlisle-nak és Esmének kellett lefognia, hogy ne üthessem tovább Edwardot. Nehezen álltam meg, de felmérte a helyzetet a képességével, és emiatt elkerült több napig. Ez segített nekem. Ezért is nem voltam mostanában annyira a közeledben, mint szoktam. Nem akartam egy esetleges harcot. Ami azt illeti, most sem – mosolyodott el.

– Hát akkor nem haragszol?

– Nem. Bevallom… akkor megijedtem tőled. De tudtam, hogy ez a hevesség csak az újszülöttség velejárója. Emmett pedig nyomban mellettem termett, így aztán teljesen elszállt a félelmem. Ebben Jasper is segített.

– Bocsánat.

Rosalie felkacagott.

– Túl sok időt töltesz a bátyámmal!

Bella értetlenül meredt Rosalie-ra, aki hosszú pillanatokig csak nevetni tudott; nem bírt szóhoz jutni.

– Edward is állandóan sajnálkozni szokott – magyarázta. – Most te is ezt csinálod, pedig felesleges. Nem haragszom.

Bella amint megértette, hogyan is gondolta a lány az előbbi mondatát, szintén elmosolyodott.

– Mondanám, hogy bocsánat, de inkább nem mondom – mosolygott.

– Helyes – nevetett fel újból Rosalie. 

– Visszamegyünk a nappaliba? – kérdezte aztán egy kis hallgatás után.

– Menjünk.

Mosolyogva sétáltak vissza a nappaliba, ahol addigra a család mindegyik tagja újból helyet foglalt a kanapén.

Emmett és Jasper valamit lelkesen magyarázhatott a többieknek, legalábbis erre utalt heves kézmozdulataik és pörgő beszédjük, valamint mosolyuk a szájuk sarkában. A többiek, Alice és Esme, nevetve figyelték őket, míg Edward a szemeit forgatta.

– Miről van szó? – kérdezte Rosalie, miközben helyet foglalt Emmett mellett.

Bella Edward mellé ült le.

– Nem fontos, kicsim – vigyorgott Emmett.

Rosalie nemtörődöm stílussal megrántotta a vállát, és közelebb bújt Emmetthez, aki még mindig vigyorgott, de fél karjával átölelte őt.

– Sikerült megbeszélned a dolgokat? – kérdezte Edward halkan Bellától.

Bella mosolyogva bólintott, majd egy puszit nyomott Edward arcára. Erre a fiú féloldalasan elmosolyodott, és magához húzta a lányt, hogy birtokba vehesse annak ajkait.

Bella először megilletődött, hogy ennyien vannak jelen, miközben ők csókolóznak, de ez az érzése hamar elmúlt, és már nem számított neki más, csak az, hogy Edwardot boldoggá tehesse.

Megrendítette Esme beszámolója Edward korábbi életéről. Bár nem bírta elképzelni a fiú  akkori énjét, nem is szerette volna. És azt sem akarta, hogy szerelme újból visszaessen abba a letargiába, amikben évtizedekig szenvedett. Ő azt akarta, hogy Edward végre igazán boldog lehessen. Semmi más nem számított neki annyira, mint ez…