(Edward szemszöge)

Csak rohantam és rohantam, ahogy csak bírtam. A gondolataim Bella körül forogtak. Aztán hirtelen a világ megint elsötétült, mert ahogy tegnap is, úgy ma is sikeresen belerohantam valamibe és ájultan zuhantam a földre. Nem értettem, hogy mi lehet velem a hétvégén. Nem szoktam mindennek nekimenni és már megint hasogatott a fejem, a szemem pedig nem tudtam kinyitni. Mi történt? Talán ez már a halál? Istenem, de jó lenne, ha az lenne. Másra sem vágyom, csak arra, hogy végre megszűnhessek létezni. Aztán hirtelen csattanást hallottam és az arcom égni kezdett. Elkezdődött hát a megérdemelt büntetésem, de vajon miért ilyen gyengéden ütnek? Korbácsot érdemelnék, vagy izzó vasat, amikor pedig már teljesen elgyötörtek máglyahalált. Miért finomkodnak egy gyilkossal?

-         Edward? – hallottam meg a kétségbeesett hangot. Most már végképp nem értem, hogy mi történik. Ha halott vagyok, akkor mit keres itt Alice? Mert ez az ő hangja volt.

-         Edward? – kaptam egy nagyobb pofont és Carlisle hangját véltem felfedezni. Mit keres itt mindenki?

 Már semmit sem értettem, aztán hirtelen hatalmas sikítás és üvöltés hangjait hallottam. Mi a fene folyik itt? Próbáltam kinyitni a szemeimet, de nem akartak felnyílni. Beszélni akartam, hogy tudják, hogy hallom őket, de a szám sem mozdult.

-         Mi történt vele? – kérdezte aggódva Esme.

-         Nem tudom, biztosan még a másik vámpír képessége alatt áll. Valószínűleg, csak lassan múlik el a hatása, még így is, hogy már végeztünk vele és azzal a nyavalyás nővel. Jó, hogy Bella még időben hívott minket, mert különben már csak holtan találtuk volna itt őt. Nagyon hatalmas mentális képességei voltak. Még szerencse, hogy csak egy-két vámpírra tudta őket fókuszálni – magyarázta Carlisle.

-         Vigyük őt haza – mondta Esme és valaki a karjaiba vett. Kiabálni akartam, hogy itt vagyok és hallom őket, de nem tudtam. Vajon mi a csodáról beszéltek? Hiszen Bella már meghalt. Én gyilkoltam meg, és én magam temettem el őt. Miért nem hagytak a sorsomra? Azt érdemeltem volna, hogy hagyjanak meghalni.

Megéreztem az esőt az arcomon és éreztem az erdő illatait, majd, aki a karjában tartott futni kezdett velem. Nem tudtam, hogy mi történik, de arra már rájöttem, hogy Emmett karjaiban vagyok. Jó négy órán át futottunk, már amennyire meg tudtam állapítani, majd letettek valami puhára, valószínűleg egy ágyra, és én megéreztem a világ legcsodálatosabb illatát.

-         Hogy van? – kérdezte Jasper aggódva.

-         Nem tudom, hogy mikor fog magához térni, de túléli – mondta Carlisle határozottan. – Bellával mi a helyzet? – kérdezte apám feldúltan.

-         Kómában tartom egyelőre, mivel kis híján elvetélt, jobb hogyha most nyugodt állapotban van, de más nem történt.

-         Van rá esély, hogy a babának nem esett baja? – kérdezte Alice félve.

-         Nem vérzett, ez mindenképpen biztató. Mindjárt elvégzek pár vizsgálatot és akkor már mindent tudni fogunk. Elég súlyos rohamot kapott, túlságosan felizgatta magát, de szerintem jók az esélyeik – mondta Carlisle a tőle megszokott nyugodtsággal.

-         Az egész az én hibám – mondta Alice bűntudatosan.

-         Nem a te hibád, kicsim – vigasztalta Jasper. – Bella kért meg rá, hogy ne leskelődj, amikor elmondja, nehogy valami olyat láss, amit nem kéne. Te csak teljesítetted a barátnőd kérését – mondta határozottan.

-         Igen, és most mindketten itt fekszenek kómában és lehet, hogy elveszítjük a kicsit is, ahelyett, hogy boldogan ünnepelnénk, hogy Edwardnak és Bellának kisbabája lesz. Még Rosalie is tombolt a boldogságtól, hogy nagynéni lehet – zokogott Alice. Istenem! Nem hiszek a fülemnek. Bellának és nekem lesz kisbabám? De hiszen ő azt mondta, hogy attól a Joe-tól esett teherbe, de egyáltalán, hogy lehet életben a Szerelmem? Na nem mintha ez baj lenne, de emlékszem a halálára, hiszen én követtem el a gyilkosságot.

-         Nem lesz semmi baj. Bella erős és Edward is. Biztos vagyok benne, hogy a kicsi is stramm kisgyerek lesz és kibírja. Minden rendbe jön, ígérem.

-         Köszönöm, Jasper. Szeretlek!

-         Emmett, áthoznád Bellát nagyon óvatosan a vizsgálóba? – kérdezte Carlisle.

-         Persze – mondta Emmett azonnal és a következő pillanatban az ágy egyik felén éreztem susogni a takarót.

Ne, ne vigyétek el tőlem – akartam mondani, de hang még mindig nem jött ki a torkomon. Azután pedig hallottam, amint az ajtó becsukódik. Valaki magyarázza már el, hogy mi történik itt, mert semmit sem értek.

-         Minden rendben lesz, Edward. Ne aggódj – hallottam meg Alice hangját és éreztem, hogy a kezemet is megfogja. – Carlisle megvizsgálja Bellát, aztán pedig visszahozzuk ide melléd, hogy együtt lehessetek. Csak ébredj fel, kérlek. Bellának is jót tenne, ha úgy ébredne fel, hogy itt vagy mellette. Szüksége van rád, és nekünk is. Gyerünk, Edward, a fenébe is, nem hagyhatod, hogy néhány mocskos vámpír így elbánjon veled. Azonnal kelj fel – könyörgött húgom, és én újra megpróbáltam tudtára adni, hogy itt vagyok. Ha már beszélni nem sikerült megpróbáltam megszorítani a kezét. Elég gyengére sikeredett, de reméltem, hogy észreveszi.

-         Edward? – hallottam meg a reménnyel telt hangot. Újra megszorítottam a kezét. – Hallasz engem? – újabb szorítás. – Istenem, ez csodálatos! Mindjárt szólok a többieknek is – mondta, majd kiabálni kezdett. – Edward megszorította a kezemet, hall engem. Kezd elmúlni a kábulat hatása – kiáltotta Alice boldogan, majd magához ölelt.

Egy kis idő múlva ismét éreztem a számomra ellenállhatatlan illatot és az ágy is besüppedt mellettem. Hát visszahozták hozzám.

-         Bella – nyögtem nem túl meggyőzően, de azért nagyjából hallani lehetett. Hála az égnek, már beszélni is tudok újra. Megpróbáltam a szemem is kinyitni, és sikerült is, bár még csak résnyire, de sikerült. – Bella – próbáltam újra.

-         Még alszik, de nincs semmi bajuk. A kicsi is jól van Carlisle szerint – fogta meg Alice a kezemet. – Nem lesz semmi baj. Rendbe jöttök.

-         Mi… mi történt? – kérdeztem húgomtól, aki fájdalmas arccal kezdett el mesélni.

-         Bella ezen a hétvégén szerette volna elmondani neked, hogy kisbabátok lesz. Carlisle többször is megvizsgálta titokban és biztos benne, hogy Bella teherbe esett tőled. Mindenki nagyon boldog volt és beleegyeztünk, hogy had mondja el neked egy csodálatos romantikus hétvégén, ezért léptünk le mindannyian. Szerettünk volna arra hazaérni, hogy minden tökéletes és ti boldogan vártok. Bella megígértette velem, hogy nem kémkedek utánatok, mert sok, hogy is mondjam, csak kettőtökre tartozó terve volt a hétvégére. Szeretett volna úszni a boldogságban és ünnepelni veled kettesben. Hiszen azért nálunk mekkora esély volt rá, hogy valaha valakinek is gyermeke lesz. Szóval éppen hegyet másztunk, hogy elérjük a medvék pihenőhelyét, mert Emmett nagyon szeretett volna grizzlyt fogni, amikor csörgött a telefonom és egy kétségbeesett Bella kezdett el kiabálni a telefonba. Azt mondta, hogy minden tökéletesen indult, aztán elmentél vadászni, hogy az illata ne legyen túl csábító neked. Éppen csokis sütiért ment le a nappaliba. Oh, egyébként Bella már most kívánós és állandóan csokis sütiket akar, meg mindent, ami édes, de főleg csokoládés dolgokat.

-         Alice? – nyögtem újra. Ez is fontos, de az, hogy mi történt most fontosabb.

-         Oh, bocsi, eltértem a témától. Szóval lement a konyhába, hogy szerezzen csokis sütit, mert Esme kedvesen telepakolta neki a hűtőt vele hétvégére. Amikor hirtelen egy árny suhant át a ház előtt. Szerencsére megijedt és gyorsan megnyomta a ház lezárásához szükséges gombot, így Victoria visszapattant, amikor be akart törni. Bella pedig pánikba esett, mert te még kint voltál és félt, hogy bajod esik, ezért hívott fel minket. Victoria még órákig próbált bejutni a házba, Bella pedig teljesen pánikba esett. Visszament a szobátokba és bebújt az ágyatokba. Teljesen felhúzta magát és nem tudott lenyugodni, ezért amikor hazaértünk és felhívtuk, hogy engedjen be kétségbeesetten rohant le a lépcsőn, és megcsúszott. Nagyon csúnyán megütötte magát, de a hasát kézzel-lábbal megvédte. Majd eltámolygott a nyitógombig és beengedett minket. Az eséstől, a stressztől és a félelemtől azt hittük, hogy elvetél, mert hirtelen a hasához kapott és sikítani kezdett, de Jasper gyorsan kómába ejtette, így már a félelem és a stressz nem okozott gondot. Carlisle pedig adott neki valamit, hogy biztosan ne vetéljen el. Ennek két napja. Azóta tartja Jasper kómában Bellát, mert nem mertük felébreszteni, ameddig nem kerülsz elő. Téged pedig alaposan elrejtettek, így csak nehezen találtunk rád. Volt Victoriával egy illúziókeltő vámpír, aki csak képzeletben játssza le az őrjítő dolgokat az áldozata előtt, majd ha már teljesen kikészítette, akkor az áldozat meghal. Kis híján téged is megölt, de szerencsére még időben odaértünk és megöltük őket. Soha többé nem bánthatnak titeket.

-         Tehát semmi sem történt meg, amit az elmúlt napokban tettem? Illetve azt hittem, hogy tettem? – kérdeztem félve.

-         Nem, te már két napja a földön feküdtél egy pincében és szenvedtél attól, amit eléd vetített Victoria kis barátja.

-         Istenem – kiáltottam fel, majd könnyek nélküli zokogásba kezdtem. Mindenki körénk gyűlt és egymás után magukhoz öleltek és vigasztaltak, hogy most már minden rendben lesz. – Köszönöm, hogy értem jöttetek és, hogy vigyáztatok Bellára.

-         Nincs mit. Ez természetes – mondták egyszerre és elmosolyodtak.

-         Carlisle, hogy vannak Belláék? – kérdeztem kissé félve.

-         Nincs komoly bajuk szerencsére. Bella hátán van egy-két zúzódás, amit akkor szerzett, amikor lezuhant a lépcsőn, de azt leszámítva rendben van. A kicsi pedig makkegészséges, de a biztonság kedvéért még szeretném őket néhány napig ágyban tartani állandó felügyelet mellett. Már Charlie-val is beszéltem és beleegyezett, hogy Bella itt maradjon nálunk, ameddig csak kell.

-         Ez nagyon jó hír. Mikor fog magához térni? – fordultam Jasper felé.

-         Nemsokára, már levettem róla a képességemet, de nem akarok segíteni neki az ébredésben, mert még a végén megint felizgatja magát.

-         Rendben, köszönöm még egyszer – mondtam hálásan.

-         Nincs mit, Edward. Most magatokra hagyunk titeket – mondták a többiek és kimentek a szobából. Én pedig vártam, hogy kedvesem felébredjen.

Még csak fél órája várakoztam, de ez az idő most végtelen hosszúnak tűnt, pedig mindig is szerettem nézni, ahogy alszik, de most más volt a helyzet. Most alig vártam, hogy felébredjen és én elmerülhessek újra azokban az igéző csokoládébarna szemekben, amik már az első találkozásunkkor megbabonáztak. Közelebb csúsztam hozzá és óvatosan magamhoz öleltem. Legszívesebb magamra húztam és szorosan átöleltem volna, de nem mertem mozgatni nehogy bajuk essen. A Szerelmemnek és a kisbabánknak. Annyira boldog voltam, hogy megadatott nekem mindez, de nagyon aggódtam is értük. Hogy lehettem ennyire felelőtlen? Magára hagytam és olyan figyelmetlen is voltam, hogy engem is elkaptak. Még jó, hogy Bella megijedt az árnytól és bezárkózott, különben ki tudja, hogy mi történt volna vele, hogyha Victoria bejut, és én nem vagyok itt, hogy megvédjem őket. Feltámadt bennem a bűntudat, amiért ilyen védtelenül itt hagytam, de többet biztosan nem teszek ilyet.

Úgy egy órával később Kedvesem végre mocorogni kezdett. Majd halkan a nevemet suttogta, aztán pedig riadtan akart felpattanni az ágyról, de erősen fogtam, hogy ne tudjon ugrálni. Csak semmi hirtelen mozdulat.

-         Nyugodj meg, Szerelmem. Most már minden rendben – próbáltam megnyugtatni. Mire meglepetten felém fordította a fejét.

-         Edward, Istenem, hát jól vagy? Nem bántott? – bújt hozzám, mint egy kiscica és zokogni kezdett.

-          Shh… nincs semmi baj. Ne izgasd fel magad, mert az nem tesz jót nektek – suttogtam a fülébe. A következő pillanatban pedig az egész család már a szobában volt.

-         Nem tesz jót, nekünk? Tehát már tudod? Ugye nem veszítettem el a babánkat? – szipogta.

-         Nem, nem veszítetted el a kicsit, és igen, a többiek elmondták, hogy apa leszek – mosolyogtam rá.

-         A baba teljesen jól van, Bella. Nem kell emiatt aggódnod. Viszont még két napig megfigyelés alatt tartalak titeket és addig is ágyban kell maradnod. Csak úgy közlekedhetsz, ha valaki visz – adta ki Carlisle határozottan az utasításait.

-         Rendben van, bármit megteszek érte – simította egyik kis kezét a még lapos pocakjára.

-         Helyes – bólogatott mindenki majd körénk gyűltek.

Órákon át beszélgettünk és Bellának is elmondtak mindent. Én pedig próbáltam kiűzni a fejemből azokat a szörnyű képeket, amiket hála az égnek csak Victoria őrült társának köszönhettem. Szörnyű napok voltak ezek. Egész éjjel Bella mellett feküdtem és próbáltam a szörnyű képzeleteket örökre száműzni a gondolataimból, inkább csak arra koncentráltam, hogy mennyire szeretem és, hogy vigyáznom kell rájuk. Rá és a kisbabánkra. Másnap reggel, ahogy Bella mocorogni kezdett Alice és Rosalie libbent be az ajtón és mosolyogva követelték maguknak Bellát, hogy megfürdethessék. Miután elkészültek visszahozták hozzám és odaadták a kezembe, hogy reggelizni vihessem. Le sem tettem az ölemből, csak leültem vele az egyik székre az asztal mellett. Esme elénk hozta a reggelijét és mosolyogva kívánt jó étvágyat. Miután a vadászatom a legutóbb gyakorlatilag nem sikerült, így reggeli után Emmett rögtön elvette tőlem Bellát és óvatosan felment vele az emeletre, hogy DVD-ket nézzenek, amíg én és Jasper vadászni megyünk. Carlisle pedig délután és este is megvizsgálta kedvesemet, nehogy valami probléma legyen. Mindenki figyelt Bella minden rezdülésére, hogyha szüksége lenne valamire, akkor azonnal felvegyék és vigyék. Már az egész házat beterítette a csokis sütemény is, mert Alice és Esme szokás szerint túlzásba vitték a törődést. Minden asztalon és ágy mellett volt egy tányérnyi belőle, hogy Bella úton és útfélen is hozzájusson, hogyha megkívánja.  Aggódtunk Belláért, de mégis boldogan teltek a napok, mert itt volt velünk és szerethettük. Bármit megtettünk volna érte és a kicsiért. Charlie, ha nehezen is, de beletörődött a helyzetbe, csak egy gyors esküvőt követelt, még mielőtt Bella elkezdett volna gömbölyödni. Ezt a kérését boldogan teljesítettük. Az esküvő után néhány hónappal pedig megszületett gyönyörű kislányunk Renesmee, akinek mindkét nagyszülő a csodájára járt. Kedvesemet a szüléskor át kellett változtatnom, különben elveszítettük volna, de így most már örökké velem és a kislányunkkal, na meg persze a családunkkal maradhat. Most már senki, és semmi nem választhatja el tőlem, azt a tökéletes lényt, az Angyalt, aki azért jött a világra, hogy megtanuljam élni az életet, és nem csak átsiklani a századok felett.

Bármennyire is próbáljuk, vámpír lévén azt hiszem, hogy sajnos sosem tudjuk majd elfelejteni azokat a szörnyű napokat, amikor azt hittük, hogy vége mindennek. Még századokkal később is felemlegettük „a káosz napjait”, amikor senki sem volt biztos semmiben, de a családunk nem adta fel és megmentettek bennünket.

Vége