Összesen három napot voltam úton, amikor kimerülten, és fáradtan végre valahára megérkeztem Milwaukee –ba.

Már nagyon rég nem találkoztam Nora – val, de nemhiába menekültem ide hozzá.

Őt mindig is a nővéremnek tekintettem, és most is úgy fogadott és viselkedett velem, ahogy azt remélni mertem.

Nora harminc éves volt.

Középmagas, vörös haját állandóan összefonva viselte.

Még nem volt férjnél, viszont az élettársával Gil –el, már öt éve éltek boldog párkapcsolatban.

- Örülök, hogy itt vagy. – mondta nekem, amikor becsöngettem hozzájuk és ő kinyitotta az ajtót.

Átölelt, majd rám meredt, és beljebb tessékelt a házba.

- Köszönöm, hogy befogadtok. – szabadkoztam, és kissé elszégyelltem magam  - Remélem tényleg nem zavarok? – kérdeztem.

- Ugyan már Esme! – legyintett nagyokat, és közben elindult az emelet felé – Te sosem zavarsz! De azért szeretném tudni, hogy miért is hagytad ott Charles-t. Az esküvőtökön még olyan boldognak tűntél.

Miközben beszélgettünk ő megmutatta a szobámat, és biztosított róla, hogy Gil –t, sem zavarja a jelenlétem.

- Szóval ilyen volt valójában. – mondta végül, amikor elmeséltem neki, hogy miként teltek a házas éveim Charles mellett.

- Én soha nem fogom elfelejteni, hogy miként bánt velem! Annyira szörnyű! – mondtam, és elpityeredtem.

Nora odaült mellém, és békítően átkarolt.

- Sajnálom, hogy ilyen dolgokat kellett átélned! De nem kell félned! Ha Charles véletlenül rájönne, hogy ide szöktél előle, és utánad jönne, abban nem lenne köszönete! Gil –nek van egy jó kis puskája, és a helyi rendőrfőnök is jó barátunk.

- Oh Nora. Annyira hálás vagyok. – mondtam megkönnyebbülten, és most megint sírni kezdtem.

- Egykettőre be fogsz itt illeszkedni! Szerzünk neked munkát és az is lehet, hogy rád talál az igazi szerelem.

Megráztam a fejemet.

- Biztosan nem. Úgy vélem, hogy Carlisle nem erre élhet. – mondtam, és a szám elé kaptam a kezem, jelezvén, hogy olyat kotyogtam ki, amit eddig senkinek.

- Nocsak. – nézett rám a rokonom, és felemelte a szemöldökét – Ki az a Carlisle?

- Ő csak egy régi ismerősöm. – mondtam rögtön.

- Igen?  - kérdezte hihetetlenkedve.

- Most valami másról szeretnék beszélni. El kell még mondanom valamit.

- Te jó ég? Mit?  - szólt gyanakodva  a másod-unokatestvérem.

- Terhes vagyok.

Nora megdöbbenve nézett rám, majd elmosolyodott.

- Esme! Gratulálok!  - mondta, és  újra átölelt.

- Megszeretném szülni a picit. Úgy vélem, hogy a baba talán segíthetne új életet kezdeni.

- Hát persze! Én pedig mindenben a segítségedre leszek. Micsoda áldás! – mondta, majd újra boldog mosollyal nézett rám.

Másnap már el is kísért a helyi iskolába, ahová rögtön felvettek napközis tanárnak. Esme Tolmin néven mutatkoztam be, és hadiözvegynek adtam ki magam, hogy legalább születendő gyermekem érkezését megmagyarázzam.

A kilenc hónap nagyon hamar eltelt. 

Én megint boldog voltam, és időközben teljes állású tanár lettem. Rajzot tanítottam.

Nora és Gil nagyon kedvesek voltak, és mindig ott segítettek ahol tudtak.

A szüleimről sajnos nem kaptam hírt, de én nem mertem keresni őket, mert féltem, hogy lebuknék Charles előtt.  

Ám ahogy telt az idő egyre biztosabbá vált, hogy a férfi akit  öt évig a férjemnek vallottam, nem próbált megkeresni, és én ennek igazán örültem.  

Egy kora nyári napon mikor hazafelé tartottam a boltból megindult nálam a szülés.

Szerencsémre két épület  választott el csupán Nora - ék házától, ezért hamar  felfigyeltek a kiabálásomra.

Gil azonnal bevitt a kórházba, addig Nora összepakolta a már elkészített cuccaimat, és utánam hozta azokat.

Volt már választott orvosom.

Így amikor Gil és én beértünk, a nővér nyomban hívta Dr. Holpen-t.

- Kitartás! – mondta Nora, és még utoljára megszorította a kezemet.

- Gondoljatok rám! – kértem mindkettejüket, és ők heves bólogatások közepette mosolyogtak és megígérték, hogy elmondanak egy imát is.

A kisbabám még aznap este a világra  jött.

- Gratulálok Esme. Kisfia született. – mondta Dr. Holpen, és a kezembe adta az apró jövevényt.

A baba még kicsit véres volt, de akkor is imádtam. Azonnal beleszerettem.

- A kisfiam. – suttogtam elégedetten – Milyen szép.

- Valóban az. – mondta a nővér, és elővett egy fehér karszalagot.  – Mit írhatok a cédulára? Mi az ifjú fiúcska neve?

Várakozóan nézett rám, és én elgondolkoztam. Eddig úgy hittem, hogy kislányom lesz, ezért inkább a lány nevekben gondolkodtam.

Azt semmiféleképpen sem akartam, hogy az apja nevét kapja.

Így hát jobban törtem a fejem, és rájöttem, hogy mi is lenne neki a legmegfelelőbb név.

- Carlisle. – mondtam, és elmosolyodtam.

- Nocsak. Milyen különleges név. Európai ha jól sejtem. Netán angol volt az édesapa?  -kérdezte barátságosan a nő,  és közben ráírta a nevet, majd a kis Carlisle vékony csuklójára tette.

- Nos nem tudom, hogy honnan ered ez a név. Nem az apja után. Egyszer hallottam valahol ezt a nevet és megtetszett.

- Értem én. – válaszolta a nővér, és újra rám mosolygott.  – Most viszont el kell vinnem a picit.

- De miért? – kérdeztem csüggedten.

- Ez a szabály. Sajnálom. Tudja el kell végeznünk pár rutin vizsgálatot. De ne aggódjon, amint lehet visszahozom.

- Rendben. – mondtam megadóan, és átadtam a kicsit, ám előtte megcsókoltam a kezét és a feje búbját.  – Viszlát kicsikém. – köszöntem el.

Az ápolónő kivitte a fiamat, és ez idő alatt engem átszállítottak egy másik szobába.

Nora és Gil aggódva jöttek hozzám, de amikor látták, hogy minden rendben van megnyugodtak.

- A Carlisle nevet adtam neki. – meséltem.

- Gondolhattam volna. – vágta rá Nora, és újra gyanakodva nézett rám, ahányszor szóba került ez a téma.

- Reméltem, hogy rólam nevezed el. – mondta csalódottan Gil, de azért ő is nevetett.

- Sajnálom. Majd  a tiéteket úgy fogják hívni.

Nora  most hirtelen Gil - re nézett, és az bólintott. 

- Esme nekünk nem lehet gyerekünk! Ez már egy éve kiderült.

- Oh. Nem tudtam… - szabadkoztam.

- Semmi baj. De majd adoptálunk. Már folyamatban van az ügy. – mondta Gil, és újra rám nevetett.

- Most hagyunk pihenni. Addig megyünk megnézzük a kicsit.  – szólt Nora, és kimentek a kórteremből.

Én pedig olyan fáradt voltam, hogy rögtön elaludtam.

***

Másnap mikor felkeltem Nora az ágyamnál ült, és sírt.

Nagyon boldogtalannak tűnt.

- Mi a baj? Miért sírsz? – kérdeztem tőle nyugtalanul.

Felnézett rám.

Szemei tele aggodalommal és bűntudattal.

- Esme … - suttogta – Sajnálom, hogy nekem kell elmondanom.

- Mit? Mi az? – kérdeztem, és felültem.

- A fiad! Haldoklik.

Mikor ránéztem rögtön tudtam, hogy igazat mond. Ugyan miért viccelt volna ezzel.

- Nem! Az nem lehet! – mondtam, és rögtön felálltam az ágyból.

Felvettem a köntösömet, majd  elindultam az ajtó felé.

- Nem látogathatod meg!  - mondta, és újra sírni kezdett.

- Miért? Mi a baja? – kérdeztem, és én is elsírtam magam.

- Fertőző tüdőbetegség.

- Hogyan? Miért pont az én fiam?  - kérdeztem, és szédülni kezdtem.

- Nyugodj meg! Ülj le, mert el fogsz ájulni! – parancsolt rám  a rokonom.

- Nem halhat meg! Nem! – kiabáltam, és megindultam az ajtó felé.

Dr. Holpen lépett be az ajtón.

Ő is szomorú volt.

- Engedjen a fiamhoz! – kiáltottam, és püfölni kezdtem a mellkasát.

- Esme kérem! Értse meg! Nem mehet a fia közelébe, mert félő, hogy ön is megbetegszik!

- Nem érdekel! Ha Carlisle meghal nekem is vele kell halnom! – kiáltottam, és már nem bírtam magammal.

Hisztérikus zokogásban törtem ki.  A doktor ekkor  letuszkolt az ágyra, majd beadott egy nyugtató injekciót.

- A fiát nem tudjuk megmenteni! Higgye el, annyira sajnálom!  - mondta az orvos.

- Neeem! – üvöltöttem – Istenem kérlek! Mentsd meg a kisbabámat!

- Esme nyugodj meg! - kérte Nora, és megsimogatta a fejemet.

Én lassan lenyugodtam, majd  újra elaludtam.

- Biztosan csak álmodtam.  Most magamhoz térek, és a fimnak semmi baja sem lesz! – gondoltam, amikor pár óra múlva újra magamhoz tértem.

Legalábbis én így éreztem.

- Mikor? – hallottam Nora hangját.

- Egy perce sincs! Megpróbálták újraéleszteni, de nem sikerült! – válaszolta Gil.

- Szegény Esme!

Megfordultam, és a rokonaimra néztem.

Akkor már én is tudtam, hogy a fiam, Carlisle.

Meghalt.

- Meddig aludtam?  - kérdeztem rekedten.

- Az orvos állandó altatásban tartott téged. Két napig voltál eszméleten kívül.

- Három nap.   –mondtam – Eddig élt csupán a kisfiam. Három röpke napig! Ez nem igazság!

- Részvétünk. – mondta Gil, és úgy láttam, hogy könnyes volt a szeme.

- Most már semmit sem ér az életem!

- Ne mondj ilyeneket!  - szólt rám Nora.

- Elvesztegettem  a legboldogabbnak ígérkező  éveimet egy hűtlen, erőszakos férje. A babám aki a kiutat és a boldogságot jelentette a számomra pedig meghalt. Meg akarok halni!  - jelentettem ki.

- Kérlek Esme! Ne! – mondta Nora, és megfogta a kezemet.

- Vége. Mindennek vége! – mondtam, majd  újra sírva fakadtam.