A film amit eddig néztem lassan a vége felé közeledett.

A szervezetemben dolgozó folyékony tűz lassan kialudt, és én kinyitottam a szememet.

Két férfi hajolt fölém.

Arcukon az aggodalom, és a megkönnyebbülés keveredett.

- Esme! – mondta Carlisle, és megölelt.

- Te? – hebegtem – Itt? Hogy kerülsz ide?

- Azt hittem sosem látlak többé! – mondta az orvos, és gyengéden átölelt.

- Mi történt? – kérdeztem.

- Öngyilkos akartál lenni. – mondta szomorúan.

- Tudom. Meghaltam?

- Nem. – vágta rá a másik fiú, akit eddig még sosem láttam.

Carlisle most szégyenlősen nézett rám, és végigsimított a kezével az arcomon.

- Megmentettelek. De nagy árat fizettél érte.

- Miért?

- Mert most már te is vámpír vagy akárcsak én és Edward.

Először nem tudtam, hogy mit mondjak. Aztán lassan rájöttem, hogy a férfinak akit egész életemben szerettem ez volt a nagy titka.  

És most már nekem is volt egy titkom. Egy titok, amelyet örökkön – örökké magamban kellett tartanom.  

De úgy érzetem nem bánom, mert azzal is tisztában voltam, hogy mostantól azzal a férfival élhetek akit igazán szerettem.  

Ez pedig mindennél többet ért.

- Mesélj el mindent. – kértem Carlisle –t és felültem az ágyon.

A fiú aki most engem nézett tapintatosan kihátrált a szobából. 

Biztos voltam benne, hogy még tényleg soha nem találkoztam ezzel a fiúval, de így első ránézésre is olyan szimpatikus volt.

Carlisle most újra átölelt, és én természetesen hagytam.

A kezemet a dereka köré fontam, és úgy gondoltam, hogy ha lehetne akkor örökké így maradnák. Majd eszembe jutott valami, amit legszívesebben már a megismerkedésünk napján megtettem volna.

Arcát a kezembe vettem, és számat az övére szorítottam.

Ő pedig viszonozta a csókot. Úgy tűnt, hogy Carlisle is régebb óta akarta ezt, mert hevesen magához húzott, és percekig csak csókolóztunk.

- Szeretlek. – mondtam neki, amikor elengedett.

- Komolyan? – kérdezte megdöbbenve.

- Miért lepődsz meg ezen?  - kérdeztem tőle – Amióta láttalak, akkor ott a kórházban, csak rád tudtam gondolni. Elismerem, hogy férjhez mentem, – gyorsan lesütöttem a szemem - de sosem szerettem azt a férfit.

- Nem kell szégyenkezned. – mondta Carlisle – Elhiszem, hogy nem vártál rám. Nem is vártam el tőled, hogy ezt tedd. Amikor találkoztunk még nagyon veszélyes voltam a számodra. De most már nem.  – mosolygott.

- A vérem. – mondtam, és megint magam előtt láttam a törött lábú, vérző, fiatalkori, emberi énemet.

- Mi van vele?

- Hiszen a lábamból ömlött a vár. Emlékszem, hogy még le is törölted. Hogyan lehetséges, hogy nem támadtál meg?  - kérdeztem.

- Tudod én nem vagyok hétköznapi vámpír.

- Akkor milyen vagy? Mesélj!  - kértem – Mindent tudni szeretnék rólad.

- Csak akkor mesélek, ha te is. – mondta, és figyelmeztetően felemelte a kezét.

- Rendben. -  egyeztem bele – Habár nem hiszem, hogy tetszeni fog, amit majd hallani fogsz.

- Látod ebben is egyetértünk. Mert az én életem sem  volt egy leányálom.  – szólt bölcsen, és rám nevetett.

- A szemeid. Aranybarnák. – suttogtam – Az enyémek is ilyenek? – kérdeztem, és a szoba sarkában álló, ember nagyságú tükörre néztem.

- Még nem. – mondta habozva – De majd ilyenek lesznek. Ha nem félsz elismerni, hogy ki is lettél, akkor gyere és nézd meg magad a tükörben.

- Inkább nem. Most még nem! – mondtam – Nekem ez az egész… - dadogtam –  Ez a vámpírság? Te jó ég! Még mindig alig hiszem el.

- Remélem nem bánod, hogy megmentettelek! Nem viseltem volna el a tudatot,  hogy  én örökké élek, te pedig meghaltál! – mondta szomorúan.  – Kérlek ne haragudj rám.

- Sosem tudnék haragudni rád!  - szóltam békítően, és megcsókoltam.

Ezután a férfi akit megmentőmnek, őrangyalomnak tekintettem mindenbe beavatott.

Hogy ő mióta él, miért lett ilyen, és a legfontosabb, hogy miért is különbözik annyira a többi vérszomjas hidegtől.

Természetesen azonnal egyetértettem vele a diétát illetően, és elhatároztam, hogy én sem fogok soha embervért inni.

Lassan megbarátkoztam a gondolattal, hogy mivé is váltam, de még mindig nem mertem a tükörbe nézni.

- És a fiú? A saját gyermeked? – kérdeztem másnap a  szerelemet.

- Edward? – kérdezte Carlisle, és az ajtóra nézett, mintha azt várta volna, hogy mikor toppan be ott, a bronzvörös hajú fiú.  – Ő a fogadott fiam. Akárcsak téged, őt is a halál torkából mentettem meg. Három éve van velem.

- Nagyon kedvesnek tűnik. – mondtam habár rájöttem, hogy mióta magamhoz tértem nem is láttam őt sem  szobában sem a házban.

- Tényleg az. Remek srác. Viszont ő még nem fogadta el, hogy vámpír lett! Néha úgy érzem, hogy gyűlöl engem, amiért ezt tettem vele.

- Ne mondj ilyeneket! Téged nem lehet gyűlölni. – vettem védelmembe.

Carlisle megcsókolta a kezemet, és arra kért, most én meséljek magamról.

Főként azok az évek  érdekelték, amíg külön utakon jártunk.

Így hát beavattam őt Charles – al való közös életembe, és mindent elmeséltem neki. A szökésemet, majd a fiam halálát, akit róla neveztem el.

- Találkoztam Nora – val. – mondta.  – Valóban szeretetre méltó teremtés. Látszik rajta, hogy szeretett téged.

- Tényleg! – kaptam észbe – Nora és Gil. Vajon mit hisznek, mi történt velem? – tanakodtam.

- Nos én már minden elrendeztem, amíg te a méreggel kűzdöttél.  – válaszolta Carlisle – Mint orvos én állítottam ki a halotti bizonyítványodat, és megkértem rá az egyik nővért, hogy lezárt koporsóban vihessék el a testedet.

- Szóval a koporsó amit eltemettek üres. – vontam le a következtetést.

- Így van. Sajnálom de őket nem láthatod többé.

- Remélem, hogy megbirkóznak, majd a fájdalommal amit nekik okoztam.

- Ne hibáztasd magad! – kért engem, majd  hirtelen így szólt:

- Talán jó lenne most már ha vadásznál!

- Komolyan mondod?

- Igen. Nem kell félned. – tette hozzá miután észrevette kétkedő tekintetemet – Én ott leszek. Emellett, úgy vélem, hogy Edwardra is számíthatsz.

- Rendben. Akkor induljunk. – szóltam beleegyezően, és kimentünk az udvarra.

Edward ott várt minket, és kíváncsian szemlélt.

Carlisle adott nekünk pár percet, hogy jobban megismerkedjünk, addig ő visszament a házba.

- Jobban vagy már? – kérdezte a fiú.

- Igen. Köszönöm. – mondtam.

- Nem könnyű  megemészteni ugye? – kérdezte zavartan.

- Nos … Nem. De úgy vélem szerencse, hogy Carlisle talált rám, és nem valamilyen más, civilizálatlan vámpír.

- Na igen. Carlisle tényleg rendkívüli személy. Néha olyan emberi tud lenni.

- Azt mondta nekem, hogy meghaltak a szüleid. Sajnálom.  – szóltam, és közelebb léptem hozzá.

Edward fekete szemeit szomorúan meresztette rám. Olyan volt, mintha bántotta volna a kijelentésem.

- Bocsánat ha rosszat mondtam. – szabadkoztam.

- Semmi baj. Hiszen már három éve! Nekem viszont akkor is fáj a dolog. Sokszor gondolok rájuk. Hiányoznak.

- Hidd el, hogy én megértem a fájdalmadat. Volt egy kisfiam. Összesen három napig élt, de az elvesztése akkor is súlyos csapásként ért.

- Igen tudom. – mondta.

- Honnan? Hiszen még nem is beszéltünk.  – kérdeztem csodálkozva.

- Carlisle nem mesélte, hogy van különleges erőm?

- Reméltem, hogy azt majd te magad mondod el. – szólt az említett a hátunk mögött.

Carlisle bátorítóan  nézett egyaránt rám és Edwardra is.

- Különleges erő? – kérdeztem döbbenten.

- Gondolatolvasó vagyok. – vágta rá a fiú –  Szinte mindent tudok rólad. Hallom, hogy miként vélekedsz az eggyes helyzetekről.

- Nahát.  – ámélkodtam.

- Te tényleg képes lennél engem fiadként szeretni? – kérdezte most tőlem.

Én zavartan elmosolyodtam, és csak bólintottam.

Ám Edward fájó tekintete arra sarkalt, hogy ez a mosoly  gyorsan fagyjon le az arcomról.

Így ezután csupán csak némán meredtem magam elé.  Szégyenkeztem, hogy ilyen ostoba dolgok jutottak az eszembe.

- Induljunk! – törte meg a kínos csendet Carlisle.

Bólintottam, majd vettem egy nagy levegőt és elindultam utána.