Az első vadászatom elég hosszúra, és kissé nehézkesre sikeredett. Ám nem azért, mert bénáztam volna, vagy nem találtunk állatokat.

Éppen az volt a baj, hogy olyan állatokat találtunk, amiket eddig aranyosnak véltem. Így miután kérésemre,  az ötödik szarvascsordát is magunk mögött hagytuk  kicsit szégyelltem magam, de azért örültem.

- Köszönöm, hogy figyelembe veszitek a belőlem előbújó állatvédőt. – mondtam zavartan.

- Semmi gond. Megértem, hogy nehéz, főleg így elsőre. – szólt Carlisle.

- Viszont jó lenne már olyan állatot találni, amit nem találsz olyan édesnek.  – mondta Edward, de azért láttam rajta, hogy ő sem haragudott igazán.

- Na de fiam! – korholta Carlisle.

- Semmi gond! Megértem, hogy szomjasak vagytok. Ígérem, hogy a következő csapatot, már nem hagyom elmenni. – mondtam egyszerűen, de magamban azért imádkoztam, hogy nehogy újra szarvasokkal találkozzunk.

- Vicces. – mondta Edward, és mosolygott – Biztos vagyok benne, hogy az összes agancsos biztonságban van már a környéken.

- Remélem. – mondtam, és én is nevettem, mert rájöttem, hogy a fiú kiolvasta az aggódó gondolataimat.

Meglepően jól éreztem magam, ahogy így hihetetlen sebességgel száguldoztunk az  erdőben. Olyan felszabadító volt. A látásom, a hallásom, és a szaglásom is sokkal kifinomultabb lett. Most már mérföldekről megéreztem ha valaki közeledett felénk.

- Legelésző hegyi kecskék. – suttogta Edward, és a háta mögé mutatott.

- Őket is szereted? – kérdezte Carlisle, és a fejét vakarta.

- Nem!  - hazudtam – Jó lesz! Menjünk! Kapjuk el őket!

- Nem igaz. –  árult be Edward.  – Ne lódíts.

- Majd keresünk megvadult  medvéket. Azokat már te sem védheted annyira. – szólt Carlisle és úgy tűnt, hogy tovább akar menni.

Én gyorsan odasuhantam elé, és megállítottam.

- Egyszer meg kell szoknom. Rendben lesz. – ígértem, és Edwardra néztem – Minden oké! – mondtam neki is.

- Felőlem. – vonta meg a vállát, majd  elindult az előbb mutatott irányba.

- Biztos? – kérdezte Carlisle.

- Igen. – szóltam, és rámosolyogtam.

Ezután követtem a bronzhajú fiút. Ő már bekerített egy nagyobb példányt, és az állat vadul rángatózott a fogai között.

Én még sosem csináltam ilyet, mégis azonnal tudtam, hogy mit is kell tennem.

Lassan és megfontoltan kiléptem a füves részre és üldözni kezdtem a bakkecskét.

Először menekült előlem, ám amikor látta, hogy kicsit bizonytalan vagyok szembefordult velem, hogy felökleljen.  

Egy átlagos embert gyomorszájon szúrt volna a hegyes szarvával, de bennem nem tett kárt.

Megragadtam a szarvánál fogva, a földhöz vágtam, majd végeztem vele.

A torkomban leledző szúró, kaparó érzés lassan megszűnt, és én elégedetten álltam fel, hogy megnézzem mit is csinálnak a többiek.

A fiúk már készen voltak, és rám vártak.

- Bravó! – mondta Carlisle, és döbbenten nézett rám.

- Mi a baj? – kérdeztem tőle.

- Most, hogy a szemed aranyszínű lett, még gyönyörűbb vagy.  – bókolt.

- Köszönöm. – mondtam mosolyogva és megöleltem.

Miután visszamentünk a házba első dolgom volt végre valahára a tükör elé állni.

Nagyon meglepődtem, amikor belenéztem.

Egy kicsi, és törékeny nőt vártam, akinek karamellabarna haja mindig ziláltan állt. Ehelyett egy tökéletes szépségű, sápadt, de büszke nő nézett vissza rám. A haja jólfésülten libegett a vállán.  A szemei  csak úgy szikráztak az arany egy sötétebb árnyalatában.

- Ez én lennék? – kérdeztem döbbenten.

- Te bizony. – mondta Carlisle, és beállt mögém.

Mindketten pompásan festettünk ehhez kétség sem fért.  

- Csak ámulok. – szóltam, és megfordultam, hogy megcsókoljam.

***

Összesen tíz év telt el így.

Semmit sem változtam, ahogyan azt Carlisle előre mondta, és életemben először most voltam igazán boldog.

Ám gondolhattam volna, hogy ez a boldogság sosem tart örökké, és nem lesz felhőtlenül könnyű sem.

Egy napon, amikor Carlisle és én,  a kanapén heverésztünk, Edward toppant be a szobába.

Idegesnek és zaklatottnak tűnt.

- Valami baj van? – kérdeztem rögtön.

- Nézzétek az újságot. – mondta, és odadobta felénk.

Carlisle egyik kezével  engem ölelt, a másikkal meg még a levegőben elkapta a magazint.

Én is ránéztem a szalagcímre.

A hatodik emeletről ugrott le egy férfi!

- Sajnálatos dolog, de mi benne a különös? – kérdezte Carlisle.

- Olvasd tovább és megtudod. – mondta Edward.

A rendőrség tehetetlen.

 A férfi  habár úgy tűnt, hogy az esést követően  vesztette életét, a szakértői vizsgálat után kiderült, hogy már az esés előtt halott lehetett, mert nyakán, és csuklóján nyílt, vérző harapásokat találtak!

Az ügyet még nem zárták le! A rendőrség további szakértők bevonását kéri!

- Uramisten. – suttogtam döbbenten, és borzadva kaptam szám elé a kezemet.

- Egy nomád!  - mondta Carlisle,  és nagyon mérgesnek tűnt.

- Minden bizonnyal. – szólt Edward, és idegesen járkált fel – alá.

- Nomád? – kérdeztem érthetetlenkedve.

- Olyan vámpír vagy vámpírok, akik még mindig emberekre vadásznak! De bárki legyen is a tettes egyedül van!  - mesélte Carlisle.

- Borzalmas! Micsoda kegyetlenség! – mondtam felháborodva.

- Most nem ez a legnagyobb bajunk!  - szólt Edward idegesen – Ha egyedül van akkor biztosan felkeres minket.

- Miért? – kérdeztem, és most már kezdtem lököttnek érezni magam.

- Tudod ha egy idegen vámpír érkezik egy számára ismeretlen helyre, a vadászat után az az első dolga, hogy fajtabelieket keres. Ez mindig így volt. – mesélte  a szerelmem.

- Ez ösztönös viselkedés. – tette hozzá Edward.

- Értem. Akkor most félnünk kell?

- Közvetlenül nem veszélyes ránk. De ha sok embert megtámad az nem jó! Mellesleg ha idejön, és nem sikerül szép szóval rávennünk, hogy menjen el, akkor harcba keveredhetünk vele. Így már mi is feltűnhetünk a környezetünkben élő embereknek.

- Most mit tegyünk? – kérdezte Edward.

- Induljunk a keresésére! – ajánlottam.

Carlisle aggódva nézett rám.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Bevallom, hogy féltelek.

- Miért is? Hiszen halhatatlan vagyok!  - mondtam  - Keressük meg és próbáljuk jobb belátásra bírni! Hátha sikerül.

- Ne légy ilyen optimista Esme! – intett Edward – Nem mindenki olyan jóhiszemű és kedves, mint Te.

- Szörnyű, hogy mindig közbejön valami. – kesergett Carlisle.

- Talán magától elmegy. – szóltam újra.

- Biztos vagyok benne, hogy felkeres majd minket.  – szólt Edward – Viszont még nincs a közelünkbe, mert nem hallom a gondolatait.

- Csak idő kérdése, és ránk talál.  – szólt egyre idegesebben Carlisle.

Sokkal jobban aggódott, mint eddig, és folyton újra és újra átolvasta a cikket.

Szőke szemöldökei a haja alá szaladtak.

Aztán hirtelen elengedte a derekamat, és kiszaladt a szobából.

- Mi van már megint? – kérdeztem Edwardtól.

- Nem! Nem hiszem el! – hallottunk Carlisle  hangját odafentről az emeletről.

- Ismeri a nomád vámpírt! A Volturi tagja!  - szólt fenyegetően a fiú.