Hol is kezdjem… itt állok a sötétben, egyedül… az öt évvel ezelőtti barátomról ábrándozom és a kezemet a mellkasomra szorítva akadályozom meg, hogy a szívem felgyorsuljon, mert ha felgyorsul, akkor sírok. Azt mondta nekem, hogy már nem szeret. Ezt könnyű megértenem, de legalább valamilyen emléket hagyhatott volna hátra. Azt mondta, hogy el fogom felejteni, nem ment… még pislognom is fáj, mert akárhányszor lehunyom a szemhéjam, látom az arcát. Azt a tökéletes hófehér arcot, amin egy csepp szomorúság sincs. Annak ellenére sem, hogy ez az emlék akkor maradt meg mikor utoljára láttam… Mikor ugyan ezen a helyen elhagyott, itt az erdőben. Esténként sírva alszom el, reggel sírva kelek és néha mikor napközben lehunyom a szemem ismét sírok. Félek akár egy másodpercre is elmerülni az arcában. Félek, hogy újra magamba zuhanok, bár most sem vagyok sokkal jobb állapotban. Itt állok huszonhárom évesen és naponta ezt teszem… eljövök ide. Valami erre vonz, lehet azért, mert ezen a helyen voltunk utoljára együtt. Nem tudom, hogy miért, de most is késztetést éreztem és tessék… itt vagyok, hajnali három órakor. Ez az a hely ahol elhagyott, de mégis itt valahogy megnyugszom. Ez az egyetlen hely ahol egyedül lehetek annak ellenére, hogy minden fájna. De most ez sem lép előnybe. Minden fáj. A mellkasomon újra felszakadt a seb. Annak ellenére is ez az a hely az ahova jövök, hogy kétszer hagyott itt el. A Volturi után ismét elment. De miért? Semmi magyarázat. Egy csók és már itt sincs. Az utolsó csókom öt éve. Bár Mike próbálkozik, de nem ér el vele semmit. Akár visszajön akár nem, nem leszek másé. Hű leszek hozzá, bár szakított velem, de nem megy. Most hiába szorítottam a mellkasom, a könnyeim záporozni kezdtek és kapkodtam a levegő után.

• Bella? –halottam egy hangot mögöttem és megfordultam. –Bella mit művelsz?
• Jaj, Alice…
• Bella, nem jön vissza. Menjünk innen. –Alice nagyon kedves velem és az egész Cullen család. Még Rose is. Mindenkit itt hagyott. Engem pedig befogadtak, mikor Renee gépe lezuhant. Mikor Carlie öngyilkos lett, mert imádta anyut és nem tudta elviselni a halálát, apa és anya én és Ő. Mindenki elhagyott. Jake elfogadta a visszautasításomat, négy éve nem láttam.
• Maradok!  - nyöszörögtem.
• Nem! Rosalie már keresett!
• Alice… kérlek –mondtam rekedten.
•  

Mikor meghallottam a nevét a könnyeim szaporábbak lettek, és ha Alice nem kap el, akkor összeesek. Miért hagyott itt?

• Bella! Hajnali három van. Hazaviszlek…
• Kérlek ne… ez az egyetlen hely ahol utoljára- az eleve is homályos és gyötrelmes hangom, könnyek közepette elcsuklott és Alice felemelt. – Kérlek… egyedül akarok lenni… - alig tudtam kimondani az egyszerű szavakat.
• De…
• Kérlek… - éreztem, hogy több dolgot nem tudok kicsikarni magamból, reméltem, hogy nem veszi észre a rosszullétemet és itt hagy.
• Épségben gyere haza Bells. –nem feleltem… nem mintha tudtam volna. Idegesen sóhajtott egyed, leterítette a földre a kabátját majd rátett és eltűnt.

Vajon meddig tudom még fenntartani a látszatot Esme előtt? Igazán túltehetném már magam rajta. De nem megy. A szerelem, amit egykor iránta éreztem felerősödött az évek alatt. Másodszorra is elmondta nekem, hogy nem szeret, másodszorra is itt hagyott szenvedni. Nélküle nem tudok élni. Nélküle csak egy üres test vagyok, aki ki akar törni és meg találni őt. De Alice és Jasper mind a 465 próbálkozásomat aláásták. Szerintük csak a halál után rohanok. Azt hiszem… ez tényleg így van. Kívánom a halált. De nem megy. Ha Ő megtudja, hogy mit tettem, mérges lesz a család többi tagjára. Azt nem engedhetem meg magamnak. Ha Ő mérges… inkább nem is akarok gondolni rá. Felálltam a remegő lábaimra és Alice kabátját rátettem egy faágra, majd elindultam a sűrű erdő rejtett részei felé. Igaza van Alicenek, nem jön vissza. De mégsem tudok elszakadni az emlékétől. Szeretem. Ahogy imbolyogtam a sötétben, a lábam megakadt egy faágban és orra buktam, nem álltam meg, hanem gurultam tovább. Három fa után már teljesen szilánkokra morzsolózott a kezem és a negyedik fenyő megállított. Üvöltöttem a fájdalomtól. Az igazat megvallva nem a kezemben lévő kín miatt, hanem Ő miatta.

• Edward! – nyögtem sírva a fekete ég felé fordítva a tekintetem, miközben a földön feküdtem és a karom szorítottam. Öt éve először mondtam ki a nevét– Elraboltad a szívemet! –úgy zokogtam, mint még soha. – Gyere vissza hozzám! – alig kaptam levegőt. A torkom összeszűkült kiszorítva ezzel a levegő útját és a könnyek mindent szétáztattak, a kezem helyett már a mellkasomat szorítottam. Az óriási sebem teljesen felszakadt. Jobban fájt, mint a fizikai sérülés. – Edward! – súlyosbítottam a fájdalmam azzal, hogy újból kimondtam az imádott, életet jelentő nevet, majd elnyelt a sötétség. Azt hiszem az elmém egy ájulással akarta kímélni az aprócska szilánkokra zúzott szívem.

Mikor magamhoz tértem, a Cullen házban voltam. Abban a szobában ameiket kértem. Edward szobáját. A neve ismét egy elviselhetetlen dolgot tett a sebemmel és ordítottam a fájdalomtól, csak akkor vettem észre, hogy a kezemen gipsz van. A többiek már nem rohantak fel hozzám, megszokták, hogy szenvedek. Pont jó, hogy Esme és Jasper vadászaton van. Erőt gyűjtöttem és elindultam a folyosón, de megálltam Alice ajtója előtt.

• Alice mit látsz? –kérdezte Jasper. Szóval… már visszaértek. Akkor Esme is itt van. Francba. Jobban figyeltem, hátha róla látott valamit. Alice nyögött egyet, és mindenki egyszerre szólt neki.
• Mi az? –ez nagyon kétségbeesettnek tűnt. Még jó, hogy most Alicere figyeltek és így nem vettek észre, mén annak ellenére sem… hogy a szívem zakatol és a könnyeim a földet érintik.
• Volturi… - mondta Alice – Tűz… - nyögte – Edward… - a hangja elcsuklott. A neve most nem fájt… de… az igen, ami történik… nem! Nem halhat meg!
• Nem! –halottam Esmet.
• Még látok valamit! –vágott közbe Alice. –Az ok. Beszél velük. Azért hagyott itt, mert Bella veszélyben volt Victoria miatt, de végzett vele, viszont már nem akart több ilyen fájdalmat Bellának és távol maradt, nem tud nélküle élni, de vele sem szabad.
• Még meg tudjuk akadályozni? –kérdezte Carlisle.
• Nem. Megölt egy embert… mindenki előtt… és már… most… most már ég a tűz.

Mi?! Az nem lehet! Ne! Edward! Ne! SZERETLEK, NE HAGYJ ITT! Miután mindenki kétségbeesetten járkált fel alá a szobában… gondoltam gyorsan elosonok. Lerohantam a konyhába és elővettem a legélesebb kést, majd elrohantam az erdőbe, el egészen a tisztásunkig és a közepén a térdemre rogytam és a kést a magasba emeltem. Lehunytam a szemem, hogy lássam az arcát, hogy az utolsó emlékem szép legyen. A kést elindítottam a mellkasom felé, de valami megállította. Felnéztem, de senki sem volt ott, de a kezem nem mozdult.

• Bella… - halottam az istenien imádott hangot.
• Edward? –nyögtem keservesen… te vagy az?
• Bells mit művelsz? –olyannyira tisztán csengett a hangja.
• Hol vagy? –kérdeztem, majd az ajkaimon éreztem egy lágy érintést. – Itt vagy ugye?
• Szeretlek… - mondta lágyan. –Vissza kellett volna jönnöm. Veled lenni örökké.
• Miért? Miért nem?
• Mert túlságosan szeretlek.
• Én nem akarok nélküled élni…
• Bella mennem kell…
• Ne! Ne hagyj el újból. Harmadszorra már nem bírnám ki…
• Bella… - a hangja épp oly fájdalmas volt, mint az enyém.
• Szeretlek. Kérlek, maradj velem!
• Nem tehetem. – az ajkamon ismét éreztem a bizsergést és a kezemből a kés kihullott a földre és elengedte.
• Ez hogyan lehetséges? Hogy vagy itt?
• Nem tudom. Talán az irántad érzett szerelem teszi lehetővé.
• Maradj!
• Sajnálom Bella…

Már nem éreztem, hogy itt lenne. Ne! Nem mehetett el! Edward ne!

• Edward! –nem válaszolt, nem érintett meg… Ne!

Nem tudok úgy élni, hogy ő nincs velem… megfogtam az éles fémet és lehunytam a szemem. Láttam a tökéletes arcát, a torkom összeszűkült, a könnyeim folytak és a kés a szívembe hatolt, elnyelt az örök sötétség.