Jasminne már kilencszáz éves volt, de az idő múlása nem kezdte ki a szépségét.

Mert azt azért el kellett ismernem, hogy gyönyörű teremtés  volt.

Alakilag egy huszonhárom éves nőnek tűnt, aki éjfekete haját,  laza, göndör coffban hordta.

Nálam sokkal magasabb volt,  és edzettebb is.

A ruhája elképesztő volt. Selyemből készült, tógaszerű öltözéket viselt.  Rajta szürke színű  csuklyás utiköpenyt. 

A szemei aranyszínűek voltak, amik persze a tegnapi ember utáni vadászatáról árulkodtak.

Csodálkozva nézelődött a házban, és igen megfontoltan vett szemügyre  először engem, majd Edwardot is.

Ám amikor meglátta Carlisle –t széles mosoly terült szét az arcán. Lerántotta magáról a köpönyegét,  és odalibbent hozzá  hogy megölelje.  

- Te jó ég! Engedd meg, hogy azt mondjam: Te napról napra jóképűbb vagy!

- Oh. Köszönöm Jasminne. – szólt zavartan Carlisle, és viszonozta az ölelést.

A nő lassan elengedte, és fitymálóan nézett rám, majd  Edwardra.

- Ezek meg kicsodák?  -kérdezte unottan.

- A családom.

- Micsoda? – kérdezte,  és elfojtott egy nevetést, ám amikor látta, hogy Carlisle nem viccelt elkomorodott.  – Neked családod van? Az meg hogyan lehetséges?

- Én mentettem meg őket,  majd felajánlottam nekik, hogy maradjanak velem.

- Értem. Szóval a családod. Csak nem mini Volturit csinálsz itt Amerikában? – kérdezte a nő szenvtelen hangon.

- Ez eszembe sem jutott!  - vágta rá szerelmem – Már ne is haragudj, de még a feltételezés is sértő!

- Bocsáss meg! Akkor vedd úgy,  hogy  csak vicceltem.

Most felénk fordult, és rám mutatott.

- Mi a neved?

- Esme.

- És a tiéd?

- Edward.

- Jasminne vagyok. Üdv néktek.  – majd felénk intett – Gondoltam meglátogatom Carlisle barátomat,  ha már erre jártam, de arról fogalmam sem volt, hogy ő meg időközben  családot alapított.

- Talán jobban tetted volna, ha nem erre vadászol! Feltűnést keltettél az újságokban.  – szólt szemrehányóan Carlisle.

- Ugyan már – legyintett a nő – Már úgy is megakart halni. A felesége elhagyta, és rettegett attól, hogy örökre egyedül marad. Ha úgy nézzük én csak segítettem neki.

- Segítettél? Jól tudod, hogy mi a véleményem az ilyen dolgokról!

- Jaj tudom. – nyögött fel a nő – Még mindig nem nőttél ki a hóbortodból, hogy megvédd az embereket? – kérdezte Carlisle-t.

- Nem! És nem is fogok! Orvos vagyok. Én sokra becsülöm az emberi életeket!

- Hát persze. – mondta unottan Jasminne, és most megint engem bámult.  – Mond csak Esme, - kérdezte hirtelen, és én kissé meginogtam amikor kimondta a nevemet. Hangja tele volt undorral és utálattal.  – Milyen szerepet töltesz  be ebben a ,, családban” ? – szólt, és a család szó kiejtésekor, idézőjeleket írt a levegőbe.

- Nos én… - akartam folytatni, de Edward közbeszólt.

- Ez ennyire fontos? – kérdezte hirtelen.

- Szóval a te szerelmed?   - nézett rá Jasminne,  és úgy tűnt elégedett.

Én válaszolni akartam, de láttam, hogy Edward a kezével nemet int, jelezvén, hogy jobban teszem ha hallgatok.

Ám arra már nem volt ideje, hogy Carlisle –t is figyelmeztesse.

- Esme az én szerelmem. Hozzám tartozik.

Edward szomorúan felsóhajtott,  és olyan ,, minden elveszett” – kifejezést öltött az arcára.

Jasminne olyan dühös lett, hogy  aranyló szemei most szikrákat szórtak felém.

- Ő a te kedvesed?  - kérdezte minden szót alaposan megnyomva.

- Igen.   – válaszolta Carlisle.

- Ezt nem kellett volna! – szólt Edward. – Most alaposan benne vagyunk!

- Mi a baj? – kérdeztem hirtelen.

- Te fogd be! – dörrent rám Jasminne , majd Edward felé nézett – Látom a fiú gondolatolvasó! Aro értékelné a tehetségedet a Volturiban.

- Kösz, de inkább nem!  - válaszolta Edward.

- Most már felesleges titkolóznom. – vonta meg a vállait a nő – Igazából azért jöttem, hogy szerelmet valljak Carlisle – nak. De látom ezzel már elkéstem. Amíg én évekig hezitáltam, addig ő mást talált. Egy ilyen kis senkiházit!  - mutatott rám.

- Hogy mi?  - kérdezte érthetetlenül Carlisle – Hiszen te Marcus felesége vagy!

- Csak voltam! Amikor eljöttél rögtön rájöttem, hogy beléd szerettem! Azonnal utánad akartam jönni, de sokáig megakadályoztak benne. Nemrég viszont sikerült elmenekülnöm  a kis Jane őrzése alól.

Figyelmemet nem kerülte el, hogy megborzongott, amikor a Jane nevet említette.  

- Én most éppen menekülök! Mindent feladtam érted, te pedig hűtlen lettél hozzám! – mutatott vádlón Carlisle –ra.

- De Jasminne én sosem szerettelek! Nekem csak egy barát voltál!

- Ezt veszem észre!  - szólt a nő megbántottan.

- Sajnálom, de az érzéseim nem változnak egyről a kettőre! Szeretem Esme – t, és örökké szeretni fogom. Én nem hagyom el miattad!

- Reméltem, hogy nem ezt mondod!  –szólt szigorúan Jasminne.

- Ezzel meg mire célzol? – kérdeztem. 

- Arra kedves Esme, hogy ha Carlisle nem lehet az enyém akkor, itt és most megesküszöm neked, hogy tönkreteszem az életét, és addig nem nyugszom, amíg téged holtan nem látlak!

Edward és Carlisle vicsorogva,  és védelmezően ugrottak elém.

 Ám amire észbe kaptak Jasminne már eltűnt a házból.