Mikor kitekintettem az ablakomon, megborzongtam a sűrű hótömeg láttán. Ismét hó. Amikor vele voltam, akkor is volt hó. Volt eső és még napsütés is. Most pedig megint hó. Tíz évvel később, hó. Pontosan tíz éve találkoztam vele először. Tíz hosszú év, ami elszállt felettem. Mikor még hittem abban, hogy viszont szeret, mikor még ábrándoztam arról, hogy vele élhetem le az egész életem, nem mintha most nem ábrándoznék róla, de akkor még volt valós alapja. Tíz hosszú és gyötrelmes év nélküle. Az ujjamon Mike gyűrűje... bár esténként leveszem, mert remélem, hogy eljön hozzám, az ablakom minden este nyitva áll. Ő előtte. Még az emléke is fáj, de nem tudom feledni. A fejemben az arcképe már megkopott és kissé homályos, de nem feledem. Soha! Szeretem. A szívem már tíz hosszú éve az övé. Már bánom, hogy elfogadtam Mike gyűrűjét. De a boldogító, az én esetemben keserítő igent még nem mondtam ki. Elmenekültem. Forksban, a házamban, az emeleten, a szobámban, az ablakom előtt állok. Hófehér és gyönyörű ruhában, a sminkem könnyektől elmosódva. Öt perce még a templom bejárata előtt voltam. De nem ment. Még mindíg ég bennem a csodálat, a szerelem, a vágyakozás. De nem Mike iránt, hanem Ő iránta. Jacob bevésődött Angelikába. Már három gyermekük van. Én itt állok, huszonnyolc évesen, esküvői ruhában és nem vagyok boldog. Az életem ismét romokban hever. Mike három éve jegyzett el. Az óta összesen kétszer csókolt meg, és mind a kétszer elsírtam magam és elrohantam. Ő várt rám. Úgy gondoltam, ma menni fog. De nem. Nem vagyok rá képes. Miért hagyott itt? Miért nem vagyok olyan szép, mint a vámpírok... akkor megfelelnék neki? Vajon ő tényleg... nem is akarom tudni! Szükségem van rá!

Vettem egy mély levegőt  és elhatároztam, hogy nem teszem tönkre Mike életét. Nem érdemlem meg őt! Lassan lehúztam a gyűrűt az ujjamról és beletettem egy borítékba és mellé tettem egy levelet, amire ezt írtam: "Kedves Mike! Sajnálom, hogy szédítettelek, de nekem még mindíg Ő kell... Nem teszem tönkre az életed! SAJNÁLOM!  Bella..."

Letettem az íróasztalomra és lehúztam a lábamról a tűsarkú cipőt és levettem a fátylam. Belenéztem a tükörbe. A csokoládébarna szemeim pirosak voltak a sok sírás miatt és a szétfojt sminkem csak rontott rajta. Vettem egy mély levegőt és elindultam az erdőbe. A könnyeim folytak és a ruhám megakadt egy fa kiálló tüskéin és idegesen rántottam rajta, majd a combom alatt körbe elszakadt. Egy furcsán átalakított menyasszonyi ruhában bolyongtam a sötét fák közt. Megláttam a világosságot és elindultam felé. Meglepődtem a helyen, ahova kilyukadtam. A mi tisztásunk volt az. Futottam arra a részére, ahol Ő feküdt, de megbotlottam és elestem, megpróbáltam felállni, de a talpam nagyon vérzett. Hát persze, mivel csak egy harisnya volt rajtam, valami elvágta és rettenetesen fájt. Az igazat megvallva nem is akartam felkelni. Csak évek óta először hagytam, hogy sírjak. Eddig folyton visszatartottam, legalább is próbáltam. De most nem... Engedtem neki... a könnyeim megindultak, a torkom összeszűkült, kiszorítva ezzel a levegő útját. A szívem kevesen vert. Éreztem az óriási fájdalmat, a mellkasomon már majdnem teljesen beforrt seb felszakadt és kegyetlenül fájt. A hiánya a szerelme a szeme az ajkai. Ő maga!

- Edward - nyögtem a nevét. Mikor kimondtam, tíz éve először rám tört még egy érzelemhullám és csodálkoztam, hogy a törékeny testem hogy bír el ennyi fájdalmat. - Edward - suttogtam meggyötörten - Szeretlek Edward! - egyre jobban fájt a neve, de nem érdekelt a kín. - Vissza kell jönnöd hozzám... - a nagy erőlködés ellenére is elcsuklott a hangom. Nem tudom miért, de reméltem, ha kimondom, a nevét meghallja és eljön hozzám. - Edward. - alig tudtam kimondani és olyan halk volt, mint egy lágy szellő. Nem bírtam tovább már. Nem tudtam megszólalni, csak sírtam. Alig kaptam levegőt. Összeszedtem a maradék erőmet és megtettem azt, amit sosem hittem volna, hogy képes vagyok rá. -EDWARD! - ordítottam, a hangom homályos volt, de nagyon hangos és gyötrelmes. Ha a közelben lett volna, biztos hallaná. A sok sírás közepette lehunytam a szemem. 

Halottam egy mély morgást és egy pillanatig örültem, majd az, amit láttam lefagyasztott. Egy két méteres medve állt előttem, felemelkedett a hátsó lábaira és dühösen horkantott egyet. Ne! Még nem akarok meghalni... még várnom kell Edwardra. Kitágult puppilákkal bámultam a hatalmas szörnyeteget és vártam, hogy megöljön. De nem tette, leereszkedett a földre és elkezdett futni. Elrohant. Mintha az élete lenne a tét. Meg sem tudtam moccanni, fél óráig ledöbbenve feküdtem a földön, majd ismét halottam a morgást. A medve felém rohant, de elesett. Elesett? Nem! Ellökték. Már elég sötét volt és alig láttam valamit. Egy fehér alak közelítette meg az állatot és rávetette magát, a medve keservesen nyögött egyet és ez volt élete utolsó hangja. Idegesen felálltam a reszketeg lábaimra és elindultam, futottam, az életemért. De, elgondolkodtam. "Nem, az nem lehet" mondtam magamnak. "Vagy mégis?" Megálltam és visszafelé kezdtem el rohanni. A medve irányába. Mosolyogtam, őszintén. Mikor megláttam az alakot rávetettem magam.

- Emmett! - öleltem át azt, aki egy fél perce még halálfélelmet okozott nekem.

- Bella? - olyan jó volt hallani a régi ismerős hangot.

- Ó Emmett! - tiszta erőmből szorítottam, ami nála egy lágy simogatásnak minősül. - Hogy kerülsz ide?- szipogtam.

- Itt vannak a legjobb grizlik. - mosolygott, a sötétben a hófehér fogai villogtak.

- Mi rajtad ez a megtépázott ruha?

- Hosszú történet. Edward? - a neve hallatán torkom összeszűkült és minden hirtelen tűnt el. 

Mikor kinyitottam a szemem körbenéztem. A tisztáson voltam, megtépázott ruhában, könnyekkel küszködve. Ne! Mind csak álom volt. Mind csak álom… Próbáltam felállni, de nem ment a lábamon a seb nagyon fájt. Miért nem jön vissza? Az eleve is szétszaggatott ruhámból letéptem egy darabot és szorosan rákötöttem a lábamra. A könnyek miatt alig láttam és már a nap is kezdett lemenni. Mindenre tisztán emlékszem, mármint a mondataira. Amelyekkel itt hagyott engem

„- Bella, én nem akarom, hogy velem gyere – lassan és precízen beszélt, jeges szemei az arcomon, nézte, ahogy megfeszültem, attól, amit igazán kimondott. Volt egy szünet, amiben többször is megismételtem magamban a szavakat, miközben átvizsgáltam az igazi szándékukat.

- Te…  nem… akarsz engem? –  próbáltam kitalálni a szavakat, megzavartak, ahogy hangzottak, ebben a sorrendbe.

- Nem.”

Mikor újra végiggondoltam, a mellkasomon lévő seb szorított. Olyan volt mintha épp egy vonat alá kerültem volna. Nagyon Fájt. Nem akar engem.

- Edward! –nyögtem fájdalmasan. – Edward… - a hangom elcsuklott. Túl kell lépnem rajta. Nem élhetek a múltban. Vissza kell mennem, összeszedni a holmimat és elmenni Forks-ból. Megpróbáltam felállni, de a talpamon lévő seb nagyon fájt. A hatodik próbálkozásra sikerült és nagyon lassan elindultam a ház felé. Carlie hiányozni fog. Nem akarok beszélni vele. Majd ha elmentem felhívom. Nem számoltam az időt, de legalább három órába telt, mire elbotorkáltam a ház ajtajáig. Nehezen felmentem a lépcsőn. Apa még nincs itthon. Lekezeltem a sebem és bekötöttem. Összepakoltam és elindultam a teherautóm felé, mikor már mindent bepakoltam és beültem a kocsiba, tétováztam. A szívem legmélyén még maradni akartam. Várni rá. De nem lehet. Mennem kell. Nem jön vissza. Világosan megmondta, hogy nem akar engem. Mikor elfordítottam a kulcsot, a kocsi felmordult és füstölt, majd leállt.

- Ne! Ne most! –bosszankodtam és újra megpróbáltam. Fél perc morajlás után beindult. Beletapostam a gázba és elhajtottam Forksból. Mikor Port-Angeles közelében haladtam el, egy ezüstszínű autó majdnem belém jött. Hirtelen lefékeztem és az autó füstölni kezdett és egy nagy pukkanással leállt. A másik sofőr természetesen simán kikerült és elhajtott. Halottam a fékcsikorgást és az autó felém jött. Csak nem? Áh! „Ne reménykedj Bella!” Mondtam magamnak. Attól, hogy ez egy ezüstszínű Volvo attól még nem… ismét a könnyeimmel küszködtem. Tényleg azt hittem, hogy itt tudom hagyni Forksot. Visszamegyek. A Volvo megállt mellettem és egy magas fiú szállt ki. A sötétben alig láttam valamit. Nem jöhet ide. Nem öltöztem át itt ültem egy „átalakított” esküvői ruhában. De most úgy is mindegy.

- Jól vagy? – kérdezte a keserű hang. –Hölgyem? Sajnálom.

Nem szólaltam meg, de az ajtót kinyitottam és egy lágy szellő belekapott a hajamba és az ismeretlen alak felé fújta az illatom.

- Bella? –a hang egyre gyötrelmesebb volt és megismertem.

- Edward? –szipogtam.

- Bella, sajnálom.

- Szeretlek Edward. –nyögtem. –Kérlek, maradj velem. Nem megy nélküled az életem.

- Már régen el kellett volna felejtened.

- De én őszintén imádlak!

- Mit tettem veled? Sajnálom Bella. Nem tudtam. Nem akartam. Az emberi elme egy szita, de a tiéd…

- Tudom. Az idő sem segített Edward. –olyan jó volt kimondani a nevét úgy, hogy itt áll előttem.

- Jaj, Bella… - nyögte keservesen.

- Ne foglalkozz velem, tudom, hogy nem szeretsz. –törődtem bele a hozzáállása miatt.

- Mi? Te vagy az életem Isabella Marie Swan. Nélküled csak egy üres test vagyok. Szeretlek.

- Akkor miért hagytál itt?

- Mert nem akartalak kitenni több veszélynek. Így láttam jobbnak.

- Mi?! Szóval az én  érdekemben kínoztál?! –üvöltöttem életemben először Edwarddal. Nagyon dühös voltam. –Hagytál szenvedni?! Majdnem Mike lett a férjem! –mikor ezt kimondtam horkantott egyet. –De nem ment. Mert szeretlek. Nézz rám Edward! Öreg lettem! Huszonnyolc éves vagyok! Te tizenhét! Tíz év Edward! Az idő!

- Nem számít… - rázta meg a fejét.

- De igen is számít Edward! Hozzád képest!

- Át akarsz alakulni?

- Mi?! –egyre dühösebb lettem és sírtam. –Edward! Tíz éve könyörögtem neked! Nem tetted meg! Most meg hirtelen! Nem! Most már késő Edward! Akár az leszek akár nem, öreg vagyok hozzád képest!

- Bella kérlek hallgass meg.

- Nem! Te hallgass meg! Miért jöttél vissza? Miért kínzol? Miért most akarsz átváltoztatni? –forrtam a dühtől. Sokszor elképzeltem már, hogy mit fogok csinálni, ha újra velem lesz. De nem így. Túl sok volt a dühöm.

- Mert szeretlek Bella. Imádlak! Szükségem van rád! Sajnálom… - mondta őszintén. –sajnálom, hogy önző vagyok.

Nem akartam veszekedni. Szeretem és kész. Kiszálltam a kocsiból és ő mosolygott mikor végignézett rajtam.

- Beakadt egy fába. –magyaráztam a ruhámat.

Bólintott egy mosollyal és az ajkai az enyémet érintették. Ismét a hideg testéhez simultam. Átöleltem. Olyan szenvedéllyel csókolt, mint még soha. A hideg ajkait erőteljesen tapasztotta az én langyos ajkaimra. 

Egy héttel később a Cullen családba már nyolc vámpír tartozott. Én voltam a nyolcadik. Isabella Marie Cullen. Mrs. Cullen.

- Bella? –nézett rám Edward.

- Igen?

- Köszönöm, hogy megbocsájtottál.

- Szeretlek Edward. Csak ez számít.

- Én is téged. Szerelemem.

És boldogan éltük tovább az örökkévalóságunkat. 

The End…