A nappaliban ültem a kanapén  összegörnyedve. Rettentően ideges voltam. Edward el ment meg keresni Jacobot, az én kérésemre. Értem teszi, tudom hogy utálja Jacobot, és még is el megy meg keresni azért hogy velem beszélhessen. Hálás vagyok neki, amiért ennyi mindent meg tesz nekem. Tudom hogy ez neki is nehéz, hisz ő is tudja hogy Jake szerelmes belém. De ha be lép az ajtón mit fogok tenni? Mit fogok neki mondani? Egyáltalán mit lehet ilyen helyzetben mondani? Sehol az interneten vagy magazinokban nem olvastam arról, hogy mit tegyen egy újszülött vámpír lány, aki mikor még ember volt nagyon kötődött a legjobb barátjához, aki vérfarkas, és akit szintén vámpír kedvese utál, azzal a helyzettel hogy legjobb barátja azért szenved mert szerelmes belé. Nem tudom mit mondhatnék neki. Meg akarom nyugtatni, közölni vele hogy sokat jelent nekem, de nem vagyok belé szerelmes. Mindenképpen őszintének kell vele lennem. Nem hazudhatok, Jake meg érdemli az őszinteségemet, bár ebben soha nem is kételkedtem. Mikor Edward el hagyott, ő volt életem legfontosabb személye. Neki köszönhetem talán azt is hogy nem vagyok valami gumiszobába zárva. Lelket öntött belém, mikor szükségem volt rá, és ezt soha sem fogom el felejteni. Ebben a pillanatban hallottam meg Edward és Jacob lépteit. Jacob Edward mögött jött, körülbelül száz méterre voltak a háztól, ami fél percet jelentett nekem. Ennyi időm volt fel készülni. Nem tudtam gondolkodni, tudom hogy vámpírként több dologra is tudnék gondolni, és figyelni, de most csak a kétségbeesettségemmel tudtam foglalkozni. Körülbelül fél perc elteltével az ajtó nyitódott, és Edward lépett be rajta, Jacob mögötte egy méterrel. Be jött, és meg állt az ajtóban, be sem csukta. Végig nézett a családomon, majd rám szegezte a tekintetét. A szemében csak úgy csillogott a fájdalom, a szenvedés, és a kín, ami az irántam érzett szerelem miatt volt.

• Jacob – suttogtam, majd két lépéssel át szelve a szobát oda értem hozzá és meg öleltem.
• Bella – mondta hangosan
• Miért futottál el? – kérdeztem el engedve az ölelésből, és a szemébe nézve. Le hajtotta a fejét, nem válaszolt.
• Bella, én nem tudom mi volt velem, én csak – el csuklott a hangja, nem tudta be fejezeni.
• Menjetek fel a szobába, azt hiszem négyszemközt kellene beszélnetek. – ajánlotta kedves hangon Esme
• Gyere – mondtam Jacobnak, majd el indultam a szobánk felé. Ki mentünk az erkélyre, az eső esett, de ez egyikünket sem zavart.
• Jacob, miért jöttél? – kérdeztem tőle, mi után hellyel kínáltam.
• Csak látni akartalak. Azt hittem hogy jobb lesz. – mondta, a hangján hallottam a fájdalmat.
• Jajj, Jake. Annyira szeretnék segíteni neked. – mondtam
• Nem, Bella. Nem a te hibád. Kérlek ne hibáztasd magad.
• De… - kezdtem, de fel emelte a mutató úját, jelezve hogy maradjak csendben.
• Semmi de, ne hibáztasd magad – mondta, a hangja halk.

Ebben a pillanatban úgy nézett rám mint egy kis fiú. Mint az én Jacobom.  Nagyon régen hívtam így magamban. Így különböztettem meg a nekem színpatikus Jacobot, és Sam Jacobját. Ez az arca volt az esküvő előtti utolsó emlékem róla. Mikor meg tudtam hogy vérfarkas. Mikor azt mondta, hogy nem találkozhatunk többé, és utána nem fogadtam el a bocsánat késérét. Amikor újra össze omlottam. Ezek után egy hónappal találtam meg a dolgaimat a szobám padlója alatt. De most még is miattam szenved, és én nem tehetek ellene semmit.

• Hova fogsz most menni? – kérdeztem hirtelen rá nézve. Ő is el merült a gondolataiban.
• Gondolom vissza Forksba. Apám és a falka vár. – mondta
• Apám hogy van? – kérdeztem halkan
• Már valamivel jobban, de még mindig össze van törve. Azt hiszi meg haltál, szerinted hogy érzi magát? – a hangja gúnyos lett, amitől meg hökkentem.
• Jacob, tudom hogy ez így most rossz. De hosszabb távon mindenkinek így a legjobb. – halkan beszéltem, a keze remegni kezdett.
• Kinek jó ez, Bella? Apádnak, és nekem semmiképp. – kezdte fel emelni a hangját, de nem ijedtem meg tőle.
• Hosszú távon mindenkinek ez a legjobb – én is fel emeltem a hangomat.

Jacob meg fogta a korlátot, és az öklét a halántékához szorította. Körülbelül tíz perc el teltével, mely teljes csendben telt, hozzám fordult. A remegés abba maradt, úgy nézett ki hogy le nyugodott.

• Ne haragudj, mostanában elég gyakori – Jake hangja bűntudattal vot teli
• Semmi gond – mondtam halkan.

Vissza ültem, az eső  közben el állt. Jacob is le ült, csöpögött belőle a víz, de láthatóan ez volt a legkisebb gondja. A haja rövid volt, és le lapult az esőtől.

• Mi óta vagy Swidonban? – kérdeztem
• Egy hete körülbelül, de nem számoltam. – válaszolt, és a szemében újra fájdalom csillant meg.

Láttam ahogyan egy könnycsepp hullik ki a szeméből, és akkor döbbentem rá, hogy soha nem láttam Jacobot sírni. Hirtelen újra kényszerem támadt arra hogy meg öleljem, és azt mondjam neki hogy minden rendben van. De nem mondhattam azt, csak meg ölelhettem. Nem tehettem többet. Fel álltam, és át öleltem. Megint úgy nézett rám mint egy kis fiú, miközben folytak a könnyei.

• Mit tehetek érted? – kérdeztem.
• Semmit, meg vagyok magammal – mondta
• Mikor ettél, és tisztálkodtál utoljára? – néztem rá. Muszáj volt tennem érte valamit.
• Utoljára két napja ettem. Tisztálkodni pedig mikor el jöttem Forksból. – válaszolt. Nem nézett a szemembe
• Menj, fürödj meg. Addig szólok Esmének hogy csináljon valami vacsorát.
• Bella, ez igazán nemszükséges.  – mentegetőzött
• Menj – mondtam, és át lökdöstem a szobán, be a fürdőbe.

Le mentem a földszintre. Az egész család a nappaliban ült.

• Esme, csinálnál valami vacsorát Jacobnak? – kérdeztem
• Persze, kedvesem. Küld el a fürdőbe, biztosan nem volt alkalma tisztálkodni egy ideje. – ajánlotta Esme
• Már el küldtem – mondtam. Még el kaptam Rosalie beszólását mi szerint „ Nem elég hogy azt a kutyát be engedjük a házba, még fürdöhet, és ehet is?”
• Rose – szidta Esme

Fel mentem az emeletre. Hallotam Rose halk motyogását amit Emmettnek címezett. Esme rántott húst csinált Jacobnak. Mire fel értem meg fürdött.

• Köszönöm, ez nagyon jól esett – mondta hálás hangon.
• Semmiség, Jake – mondtam mosolyogva
• Esme már készíti a vacsorádat – mondtam neki
• Csatlakozol? – kérdezte csipkelődve, és egy nagy mosoly jelent meg az arcán, mely mélyen ülő szemeihez is el értek. Örültem, neki hogy végre, ha csak egy másodpercre is, de önfeledtnek látom az embert, akinek nagyon nagyon sokat köszönhetek.