Bella a világot hozta el nekem, melyre száz magányos éven át vártam. Soha nem gondoltam volna hogy egy érzés ennyire meg változtat mindent. Az értékrendem, az érzéseim, a gondolataim. Én magam, és velem együtt a környezetem. Örökké hálás leszek neki. Ki színezte a világomat. Most Jacob el rontja a kedvét, és én sem tudok derűs lenni, ha Bella szomorú. Utálom Jacobot, de el kell fogadnom őt, mert Bellának sokat jelent. Esme, Jacob, és Bella az ebédlőben voltak, mi többiek pedig a nappaliban, mindenki a saját gondolataiba merülve. Rosalie gondolatai elég fülsértőek voltak, csak ő nem tudta tolerálni Jacob jelenlétét. A többiek meg értették hogy Bellának most erre van szüksége, csak a szőke nővérem nem volt képes el fogadni.

• Mikor takarodik már el az a rühes dög? – Újra a tudatomba hasított Rosalie utálkozása. Nem tudom ma hányadszorra. A tízediknél abba hagytam a számolást.
• Hogy engedhettük be a házunkba? Fel írom hogy bolha irtót kell vennünk – próbáltam ki kapcsolni a hangokat a fejemben.
• Szegény Bella. Biztosan nagyon rossz most neki – Alice gondolatai kellemesebben csengtek.

Alacsony, kobold szerű  húgomra néztem, aki velem szemben ült Jasper mellett. Éppen rám nézett, én pedig rá mosolyogtam köszönetképpen a meg értéséért. Carlisle szokásához híven egy vastag könyvet olvasott, és a gondloatai közt nem találtam mást csak a könyv sorait. Nagyon le köthette. Valami orvosi dologról volt benne szó. Jasper és Alice most egymást nézték, és látható volt köztük a szikrázás, ami Bella és köztem is meg van. Emmett a meccset nézte, és néha-néha fel ordított hogy „hajrá medvék”. Rosalie karba tett kézzel ült morcos tekintettel, és magában szídta Jacobot. Úgy döntöttem hogy oda megyek az étkezőbe, és meg próbálok kedves lenni Jacobbal. A legfurább az egészben hogy ősi ellenségek vagyunk,  és láttam rá esélyt hogy javuljon a kapcsolatunk. Legalább is hogy ne legyen feszültség kettőnk közt. Csendben az ebédlőbe sétáltam, le ültem Bella mellé. Jacobbal szemben ült, aki a hatodik szelet rántott húst ette. Esme Bella másik oldaláról figyelt. A Jacob előtti tányéron még egy szelelt hús volt. Mélyet bele szagoltam a levegőbe. Jacob szaga, és a rántott hús szaga volt a legerősebb. Ott voltak mellette a virág illatok, és a ház alap illata. És persze a legjobb Bella émelyítő, isteni liliomhoz hasonló illata, amit ezer közül is fel ismernék. Tudtam hogy Bella el képzelte az életét Jacobbal, mikor én nem voltam ott, és azt is tudta hogy nem lenne boldog. Nem lenne boldog, nélkülem nem. Még a mai napig is meg döbbenek erre a gondolatra ha eszembe jut. Bella nem tudja el képzelni az életét, és emberként sem tudta azt nélkülem boldogan élni. Még mindig nem tudom mit látott meg bennem ami meg fogta, ami miatt szeret, ami miatt annyi mindenen átment, ami miatt el fogadta az el jegyzési ajánlatomat, ami miatt hozzám jött, és ami miatt örökké velem akar lenni. Örökkön-örökké. Nagyon sokat szenvedett miattam, és most még is itt van, és a feleségem. Csak velem tervezi az életét. A közös jövőnket. Nem tudom el mondani mennyire tisztelem, szeretem, becsülöm, és hálás vagyok neki mindazért amit értem tett. Mennyi mindent fel adott csak azért hogy velem lehessen. Mindezek ellenére még ma is el gondolkodom rajta: Jó ez így? Helyes döntés volt vissza jönnöm, helyes volt hogy át változtattam, meg fosztva ezzel a családjától, a barátaitól, az emberi halandó léttől? Nem vagyok biztos magamban, de nekem csak az a fontos hogy Bellát boldognak lássam. Csak ez számít. Úgy látszik így boldog, bár most Jacob miatt aggódik. Boldog vámpírként, és nem egyszer mondta már, hogy meg találta a helyét a világban, melyet egész emberi élete során keresett. Azt mondta úgy érzi meg volt írva, hogy ő egyszer vámpír lesz, hogy el foglalhassa a neki tartogatott helyet. Bella meg érdemli a boldogságot. Nem számít hogy milyen áron, de boldognak akarom őt látni. Mindig. Örökké.

Jacob idő közben meg ette a neki készített vacsorát. Fel ált a székből.

• Nekem mennem kell. – mondta halkan
• Renben. Vissza mész apádhoz? – szólalt meg Bella
• Igen. Mint mondtam szüksége van rám. És Saméknek is. – válaszolt
• Köszönök mindent Bella. És még egyszer meg kérlek, ne hibáztasd magad – mondta Jacob Bellára nézve. Bella nem válaszolt. Ki nézett az ablakon, és csak én láttam az arcán a fájdalmat. Hozzá létem és meg öleltem.
• Indulok – jelentette ki Jacob.
• Szija Jake – bújt ki Bella az ölelésemből. Jacobhoz lépett, és meg ölelte.
• Hello Jacob – nyújtottam a kezem.
• Öhm, hello – mondta össze zavarodva. Mikor a hideg bőrömhöz ért nem rezzent meg. Az ő bőre tűz forró volt, de engem sem ért ez felkészületlenül.

Jacob már ott sem volt. Ki viharzott az ajtón, még egyszer vissza nézve Bellára.

• Szia – suttogta Bella, mikor az ajtó már be csukódott
• Jól vagy? – kérdeztem Bellától

Csak bólintott, majd a kezével intett hogy kövessem. El indult felfelé a lépcsőn. Utána mentem, mikor fel értem már az ágyunkon ült a folyosó végi szobánkban.

• Biztos jól vagy? – kérdeztem újra
• Igen. Jobban. Tényleg jó volt látni Jake- et. Beszélgettem vele. – mondta. A hangja csendes volt, de nem hallottam benne azt a fájdalmat, mint mikor meg kért hogy keressem meg Jacobot.

A szemébe néztem. Boldogságot, és vágyat láttam benne.

• Ki megyünk az erkélyre? – kérdeztem tőle hosszú szünet után.
• A napnyugta nagyon romantikus – mondta egy mosollyal az arcán, majd meg fogta a kezem, fel húzott az ágyról, és ki rántott az erkélyre.

Le ültem, ő pedig az ölembe ült, és együtt néztük ahogyan a nap el tűnik, majd a csillagok fel ragyognak. Bellára néztem, és ezredszer is meg állapítottam hogy nincs hozzá fogható teremtés a világon. Aranybarna szeme csillogott az örömtől, és a boldogságtól. Szép, barna haja a vállára omlott. Gyönyörű, tiszta lelkű teremtés volt.

• Szeretlek – szólalt meg két-három óra néma csend után.
• Én is téged. A világon mindennél jobban. Te vagy a világom. – válaszoltam
• El árulnál valamit? – kérdeztem hirtelen.

Bella értetlenül nézett rám

• Mi fogott meg téged bennem akkor? – mind ketten tudtuk mit értek az „akkor” szón.
• Először a külsőd. Aztán mikor először beszélgettünk a biológia teremben. Emlékszel? Mennyire gátlásosak voltunk? – kérdezte és nevetett
• Hogy ne emlékeznék? Minden veled töltött percre emlékszem.
• Ahogyan beszéltél. Igazából el voltam ájulva a hangodtól, és a kinézetedtől. És az a féltő nézés. Teljesen el ragadott a lényed, és még most sem eresztette el. És nagyon remélem hogy soha nem is fog. – mondta mosolyogva
• Köszönöm – mondtam
• Mit? – kérdezte Bella
• Hogy vagy nekem. Ha te nem lennél még mindig azt a szürke, unalmas életet élném, mint az elmúlt évszázadokban. Te vagy nekem a fény.
• A számból vetted ki a szót. Ha te nem lennél, én még mindig az a középszerű, ügyetlen emberlány lennék, akire maximum a bénázásai miatt figyelnek fel.

Hirtelen meg csókoltam. Egyből vissza csókolt, és minden érzés, és gondolat benne volt. Nem kellett tudnom olvasni a gondolataiban ahhoz, hogy tudjam, most ugyan azt kívánjuk.