Jacob elment, és nekem most kevésbé van bűntudatom mint az esküvő óta bármikor, bár ebben Edward is közre játszott. Feledtette velem az életem problémáit mikor szükségem volt rá. Ilyen hatással csak ő van rám. Edward az én támaszom, bár mikor mehetek hozzá, bár mikor meg vigasztal, még ha Jacobról is van szó. Nem önző, velem soha nem az.  Jacob el mondta hogy apám milyen állapotban van. Az apja is tudja, hogy nem haltam meg. Szegény Billy, nehéz lehet neki hogy a legjobb barátja szenved a lánya el vesztésétől, mi közben ő tudja hogy az él. Apám össze van törve, magába zuhant, robot szerűen csinálja a napi teendőit, nem mutat érzéseket, csak fájdalmat, kínt, gyötrődést, és hiányt. Minden nap a temetőbe jár, és ő azt hiszi hogy hozzám. De ezzel az érzéssel együtt kell élnem. A nappaliban ültünk a kanapén. Most csak én és Edward voltunk itthon, a többiek mind vadásztak. Edwardra néztem, és minden kétség és probléma el tűnt a tudatomból, és mindent Edward töltött be. Most egymás szemébe néztünk, és Edward törte meg a csendet.

• Mire gondolsz most? – kérdezte, a hangja ugyan olyan bársonyos mint amikor először meg hallottam vámpírrá válásom óta. Még ma is el csodálkozom azon, hogy hogy lehet valaki ennyire gyönyörű, még ha vámpír is. Minden egyes nap el ámulok rajta.
• Rád – válaszoltam egyszerűen
• És te? – kérdeztem vissza
• Én pedig erre a gyönyörű nőre, aki a karjaimban fekszik, és máig nem tudom hogy mért ajándékozott meg vele az ég. – válaszolta majd meg ajándékozott a kedvenc fél oldalas mosolyommal. Ha ember lettem volna már ott játszott volna az arcomon az árulkodó pír, és a szívem valószínűleg hevesen kalapálna.

Nem beszéltünk többet, csak mosolyogva néztünk egymás szemébe. Három órával később érkeztek meg a többiek, és ez idő alatt sem tudtam másra gondolni, csak Edwardra.

• Sziasztok. Bella, beszélhetnénk? – jött be az ajtón Alice elsőnek, majd a többiek követték.
• Persze – mondtam össze zavarodva.
• Gyere, menjünk a szobámba. –mondta majd kézen ragadott, és el kezdett felfelé húzni a lépcsőn.
• Mi a baj, Alice? – kérdeztem tőle. Már nem tudtam türtőztetni a kíváncsiságomat.
• Bella, egy óra múlva fogsz kapni egy hívást, Billy lesz az, de Jacob számáról. Utána csak azt látom hogy vissza megyünk Forksba, és te meg öleled apádat. – mondta. El kezdte harapdálni az alsó ajkát. Láttam rajta hogy van még valami, nem nézett rám.
• Alice, mi van még? – kérdeztem
• Apád. Nagyon rosszul van, nincs választásunk. Láttam hogy öngyilkos akar lenni, de nem döntötte el. Ha nem akarjuk Charlies halálát, akkor vissza kel mennünk Forksab, és meg kell magyaráznunk neki hogy miért hitettük el vele hogy meg haltál. – Alice szavai sokkoltak, bár alig értek el a tudatomig.

Apám képes lenne erre? Ekkora a fájdalma? Bár én azért nem éltem ezzel a „lehetőséggel”, mert nem akartam Charlienek fájdalmat okozni. De most, szegény apámnak senkije sincs, aki miatt élne, aki éltetné. Vissza kell mennünk. Nincs más lehetőségem, de nem mondhatom el neki hogy vámpír vagyok. Nem veszélyeztethetem az életét azzal ami vagyok. Nem szabad meg tudnia hogy halhatatlan vagyok. A Volturi miatt nem. Nem láttam még őket, de Edward sokat mesélt nekem róluk, és a szabályról. Arról, hogy egy halandó sem tudhat a létezésünkről, különben mind a halandó, mind a vámpír, akiről tudják, hogy egy mesebeli lény meg szűnik élni, méghozzá a Volturi jóvoltából. Nem tehetem ki apámat ennek, az is elég, hogy potenciális veszélyt jelentek rá a jelenlétemmel. Soha nem éreztem még közelebbről embervért, mint száz méter. Kerülöm az embereket. Minden erőmmel koncentrálnom kell az ösztöneim elfojtására Charlie közelében. De mit fogok mondani neki? És neki mi lesz az első reakciója?

• Bella, menjünk le. Beszéljünk a többiekkel, pakoljunk össze.
• Rendben – bólintottam majd el indultam le a lépcsőn. A többiek a nappaliban vártak, mindenkinél két nagy bőrönd volt, amin meg lepődtem.
• Le foglaltam a jegyeket, össze pakoltam neked is, indulhatunk? – jött oda hozzám Edward
• Köszönöm – mondtam az arcom a mellkasába fúrva.

Ebben a pillanatban a telefon meg rezzent a zsebemben. Egyből reagáltam, a másodperc töredéke alatt ki rántottam a zsebemből, és be nyomtam a „hívás indítása” gombot.

• Hallo? – szóltam bele
• Szija Bella – halottam Billy öblös, mély hangját.
• Szija Billy. Tudok mindenről, már indulunk vissza. De nincs ötleted arról, hogy mit mondhatnék Charlienak? Hogy mért hitettük el vele hogy halott vagyok?  -kérdeztem kétségbe esetten
• Sajnos nincs. De le teszem, Charlie most jött. Mikorra érkeztek? – kérdezte Billy. Kérdőn néztem Edwardra, mire ő tátogva válaszolta hogy maximum holnap hajnalban otthon vagyunk.
• Holnap reggel, fel fogom hívni Jacobot, rendben?
• Igen, az lesz a legjobb. Szia Bella. – mondta majd le tette.

Vissza raktam a telefont a zsebembe, majd fel kaptam a táskáimat, és el indultunk. Nem tudom a kocsit mivel szállíttatják, de most újra szükség lesz az illetékesekre. Gondolom a bútorok szállítását is meg oldják. Kifelé menet a kocsiba Esme oda jött mellém.

• Nem lesz semmi baj, édesem. Minden rendbe fog jönni. – mondta kedves, anyai hangján mikor látta a kétségeket az arcomon.
• Köszönöm – mondtam, és melegen rá mosolyogtam. A reptérig Edwarddal mentünk, mi után be pakoltunk a Volvóba be ütünk, de nem beszélgettünk.

Most az egyszer nem zavart hogy jóval a meg engedett sebesség-határ fölött volt. Végig azon gondolkoztam hogy mennyire ön fel áldozóak, és segítőkészek. Amint meg hallották apámról a híreket, gondolkodás nélkül fel adták az itteni életüket, egy számukra majdnem ismeretlen emberért. Azért mert nekem sokat jelent ez. Nagyon boldog vagyok hogy egy ilyen összetartó, és segítőkész család tagja lehetek.

• Köszönöm  - mondtam Edwardhoz bújva már a repülőtéren, mikor ki szálltunk az autóból.
• Mit? – kérdezte rám nézve
• Hogy ennyire önfeláldozóak vagytok Charlie - ért. – válaszoltam
• Ez természetes, Bella. – mondta, majd magához vont és meg puszilta  a fejem búbját.
• Szeretlek – suttogtam emberi fülnek alig hallhatóan
• Én is téged  - Ő már kicsi hangosabb volt, de így sem hallotta meg senki.

A gépünk fél nyolckor jött, fél órát kellett rá várnunk. A gépen a saját gondolataimba merülve néztem ki az ablakon. A csatlakozáshoz sietnünk kellett, de nem volt nehéz el érni a Seattle- be tartó járatot. Mire mi meg érkeztünk az összes autó a reptérnél várt ránk. Vissza pakoltuk az autókba a csomagjainkat, majd el indultunk a házunkhoz.

- Fel kell hívnom Jacobot – mondtam mikor a reptér előtt be szálltunk az autóba.

- Rendben – mondta Edward.

Elő vettem a zsebemből a telefont, majd beütöttem Jacob számát, és meg nyomtam a „hívás indítása” gombot. Két csörgés után vette fel.

• Hallo? – szólt bele Jake
• Szia Jake, most indultunk a seattlei reptértől. Fél óra múlva nálatok vagyok. Öhm, Jacob, át léphetem a határvonalat? – kérdeztem az alsó ajkam rágdosva
• Hát persze, Bella. Akkor nem sokára találkozunk.
• Rendben, szia Jake. – köszöntem
• Szia – mondta majd megszakadt a vonal

Tíz perc autózás után  értük el a Forks határát jelző táblát. Melegség öntött el mikor arra gondoltam, hogy visszatérek ebbe az általam nagyon megszeretett kisvárosba…