Csak futottam, futottam és futottam. Egyetlen egy valami akadályozott meg abban, hogy rátámadjak egy emberre. Az az érzés, hogy ezzel csalódást okoznék Edwardnak. Őt kerestem most is, miközben menekültem önmagam, és a vámpír elől. Én nem vagyok szörnyeteg, és nem is leszek az. Képes leszek uralkodni a szomjamon, csak úgy mint Cullenék. De hol lehetek, és vajon ők merre vannak? Mennyi ideje vagyok már itt? Valahogy meg kellett tudnom mindezt, de hogy?

- Elnézést kisasszony, kit keres? - kérdezte egy alacsony férfi, kinek illata megcsapta az orromat.

Megráztam a fejemet, és visszatartottam a lélegzetem, de tudtam, hogy úgy is meg kell szólalnom, és ahhoz lélegeznem kell.

- Hol vagyok most uram? - kérdeztem kedvesen, a férfi biztosan vonzónak talált.

Most már én is szép vagyok.

- Forks város szélén kedvesem - tájékoztatott a férfi, és hirtelen megkönnyebbültem.

Szóval nem vitt el messzire, csak a város szélére hozott. Akkor Edwardék a közelben lesznek.

- Jól van kisasszony? - kérdezte a férfi.

- Igen, köszönöm! - mondtam, és továbbindultam.

Mikor már senki sem látott, elkezdtem rohanni, rohantam a Cullen ház felé. Elég messze voltam tőle, bár hogy ezt honnan tudtam, arról fogalmam sincs. Vámpírként jól tájékozódtam.

- Bella! - hallottam a hátam mögött és kiáltást, és a következő pillanatban valaki az oldalamba rúgott.

Nekirepültem az egyik fának, amely kettétört.

- Hagyj békén! - kiáltottam a gonosz vámpírnak, ki átváltoztatott.

- Nem hagylak! Nem hagyom hogy visszamenj Cullenékhez, és ha nem tudlak megállítani akkor megöllek! - fröcsögte, és máris nekem rontott.

Küzdöttünk, nagyon keményen, és komolyan, ott ütöttük egymást, ahol értük, nem ismertünk kegyelmet.

- Miért szereted vajon beléd Edward? Miért nem ölt meg? - kérdezte gonosz vigyorral az arcán.

- Mert ő nem szörnyeteg! - kiáltottam, és elrúgtam magamtól.

- Minden vámpír szörnyeteg Bella! Egy mocskos szörny ő is és te is! - fröcsögte.

- Nem igaz! - kiáltottam, és nekirontottam, majd beleharaptam a nyakába.

Éles vámpírfogaim felhasították kemény márványbőrét, kitéptem a bőréből egy darabot, undorodva köptem ki a számból.

- Ha megölsz Isabella csak azt bizonyított hogy egy gyilkos vagy! Mocskos szörny! - mondta, és én megdermedtem.

Tényleg ezt csinálom? Verekedem egy vámpírral, aki még arra sem méltó hogy egyáltalán ránézzek? Gyilkossá akárnék válni? Ha megölöm az leszek, és ezt nem engedhetem meg.

- Na látod. Belátod hogy igazam van - vigyorodott el, de én ököllel arcba vágtam.

- Nem látok be semmit! Nem vagyok gyilkos, soha nem is leszek az! - kiáltottam, majd kezemmel arrébb löktem, és elrohantam.

Hallottam, hogy még utánam kiált valamit, de nem érdekelt. Csak az volt a fontos, hogy megtaláljam Edwardot, és hogy végre együtt legyünk.

- Bella! . hallottam meg a világ leggyönyörűbb hangját a hátam mögött, Edward rohant felém, majd odeérve hozzám a karjaiba vett.

- Edward! Hogy kerülsz te ide? Mit csinálsz itt? Nem láttalak... - suttogtam, de a szeme elvarázsolt.

- Nincsen semmi baj Bella! Most már itt vagyok veled, az a vámpír nem fog bántani! - mondta, és közelebb hajolt.

- Edward, az előbb még itt volt! Nem hagyhatjuk hogy elmenjen! - mondtam kétségbeesetten, de ő a derekamnál fogva magához rántott.

- Ne menj szerelmem! - mondta, majd megcsókolt, hosszan, szenvedélyesen.

Én is csókoltam, majd ő felkapott, hátamat az egyik fának támasztotta.

- Edward... -suttogtam a vágytól rekedten szerelmem nevét.

- Bella! - hallottam egy hangot és azonnal ellöktem magamtól Edwardot, aki értetlen arccal bámult rám. Visszahúztam a pólóm, melyet már félig levett rólam, és örültem hogy nem történt meg az a dolog, ugyanis az erdőből egy másik Edward rohant felém.

- Bella én vagyok Edward! - kiáltotta az újonnan érkező, de én nem értettem semmit.

Aztán már csak azt láttam, hogy egymásnak esnek, és megkezdődik a harc.