Egy napunkba sem telt, amíg elértük Milwaukee határát.

Nagyon féltem, hogy mire odaérünk  az emlékeimben élő kis ház már fel lesz dúlva, és csupán két mozdulatlan testet fogunk  ott találni.

Ám legnagyobb megelégedésemre Nora és Gil életben voltak.

Miközben eltelt tíz év a vámpírrá válásom óta, és én ugyanolyan maradtam, addig  rajtuk meglátszódott az idő múlása. 

Nora vörös haja már itt  - ott őszbe vegyült, Gil pedig szinte teljesen megkopaszodott.

Elég viccesen festettek, ám amikor láttam, hogy milyen boldogok és bájosak így együtt, szívemet elöntötte a melegség.

- Nem hagyhatjuk Jasminne – nak, hogy tönkretegye ezt az igazi családi idillt!  - suttogtam.

- Minden tőlünk telhetőt megteszünk majd, hogy megvédjük őket. – nyugtatott Carlisle.

Miközben mi feltűnésmentesen lapultunk a rokonaim házával szemközti kisebb parkban,  egyszer csak gyerekkiabálásra lettem figyelmes.

- Anya! Anya! – kiáltotta egy  hat év körüli kislány, akinek szőke haja két oldalt coffban volt, és lelombozva,   kisírt szemekkel rohant Nora felé.

- Mi történt? – kérdezte a másod-unokatestvérem, és amikor odalépett hozzá a kislány a karjaiba kapta.

- Azok a fiúk már megint bántottak!  - panaszolta a kislány.

- Mit mondtak már megint? – kérdezte Nora fejcsóválva.

- Most újra azzal piszkálnak, hogy Esme néni bolond volt, és azért halt meg!

Carlisle döbbenten nézett rám, és én is őrá.

- Ne törődj velük Gillien!  Tudod, hogy milyen buták azok a fiúk! Mit is mondtam neked Esme – ről? – kérdezte Nora a kislányt.

- Azt hogy ő igazán kedves és szeretetre méltó volt, és azért halt meg olyan tragikusan, mert baleset érte!  - ismételte a kislány, mintha csak könyvből olvasta volna.

- Pontosan! Most pedig szaladj be a házba, mert kész van a vacsora! Moss kezet és egyél!

- Rendben. – mondta Gillien, és apja mellett  ellavírozva beszaladt a házba.

- Már megint? – kérdezte Gil gondterhelten.

- Azt hiszem itt az ideje, hogy újra szóljak a város közösségének! Szegény Gillien nem tudhatja meg, hogy Esme öngyilkos lett!

- Buta kölykök! – mondta Gil mérgesen, és bekísérte Nora – t a házba.

- Mit szólsz? – kérdezte suttogva Carlisle.

- Mit is mondhatnék? – tanakodtam – Mondhatom nagyszerű, hogy városi legenda lett az állítólagos halálomból.  – bosszankodtam – Jasminne így könnyebben idetalál ha hallani fog ezekről!

- Sajnos. De nekünk most nem szabad elmozdulnunk innét! Főleg, hogy egy gyermek is van a közelben.  – mondta Carlisle szigorúan.  – Emlékszem rá, hogy  egykoron azt mesélted, rokonaidnak nem lehet gyermeke?!

- Ez így igaz. De még a babám születésekor mondták, hogy majd örökbe fogadnak. Úgy látom, hogy sikerült nekik. Ennek igazán  örülök. – szóltam, és tényleg elmosolyodtam. 

- Bárcsak nekünk is lehetne gyerekünk. – szólt Carlisle. – De sajnos ez együtt jár a vámpír léttel! Nem lehet saját babánk!

- Itt volt nekünk Edward, de őt is elüldözték tőlünk.  – sóhajtottam keservesen.

Carlisle szomorúan bólintott, és leült az egyik fa tövébe.

Én még vetettem egy pillantást Nora - ék háza felé, majd odahuppantam szerelmem mellé.

- Esme? – kérdezte tőlem hirtelen.

- Igen?

- Tudod az jutott az eszembe, hogy talán megházasodhatnánk!

Meglepetten, de boldogan fordultam Carlisle felé.

- Komolyan gondolod?

- Persze. Nagyon szeretlek, és tudod hogy minél több emberi érzést szeretnék átélni veled együtt, ebbe pedig a házasság is beletartozik.

- Oh – leheltem boldogan – Köszönöm.

- Akkor hozzám jössz?

- Igen.   – szóltam, majd  megcsókoltuk egymást.

- Ha vége lesz ennek az egésznek elveszlek feleségül. Ígérem. Azután pedig megkeressük Edwardot.

- Rendben.

Nagyon boldog voltam. Még ekkora bajban is örülni tudtam, hiszen a férfi akit igazán szerettem megkérte a kezemet.

Tisztában voltam vele, hogy ez a frigy az örökkévalóságig fog majd tartani, de cseppet sem bántam.

Örömittasan hajoltam közelebb  a vőlegényemhez, amikor sikoltozásokra, és csörömpölésre lettünk figyelmesek.

- Ez Jasminne! – mondta Carlisle mérgesen, és felpattant.

- Mi történhetett?  - kérdeztem és aggodalomtól remegve néztem a ház felé.

A verandán Jasminne állt. 

Egyik kezével hívogatóan intett felénk, még a másikkal Nora  kezét fogta szorosan. Nora pedig,  a síró Gillien- t  ölelte kétségbeesetten.

- Miért nem csatlakoztok hozzánk? – kiabált felénk.

Én már indulni akartam, amikor Carlisle lefogott.

- Nem teheted! Nora  - ék úgy tudják, hogy meghaltál! Mit szólnának most ha megjelennél előttük velem együtt, és ugyanúgy néznénk ki, mint tíz évvel ezelőtt?!

- Akkor meg mit tegyünk? – kérdeztem feszülten.

- Nem engedünk a zsarolásnak!

- Carlisle és Esme!  - kiabálta türelmetlenül Jasminne – Mit szólnátok ha megharapnám a kislányt? – hallottuk a hangját, ami most morgásba csapott át.

- Neee! – kilátottam, és kirohantam a búvóhelyünk mögül.

Carlisle nem tehetett semmit, így ő is követett engem.

Jasminne elengedte a kislányt, és újra nekünk integetett.

- Gyertek csak gyertek! – mondta mindkettőnknek.

- Esme? – kérdezte Nora megdöbbenten.

- Nora.  –mondtam szomorúan, és bólintottam.

- Az lesz a legjobb ha mindannyian bemegyünk a házba! – szólt szigorúan Jasminne, és még mindig bábkánt rángatta maga előtt Nora – t, és a kislányát.

- Mi lesz most?! – tanakodtam magamban, és valamiféle csodában reménykedtem, ahogy Carlisle – t követve beléptem a házba.