A ház belseje az elmúlt években szinte semmit sem változott kivéve a sok fotót, amik mind a kis Gillien  - ről  szóltak.

Az egyik képen még pólyás kisbaba volt, a másikon éppen járni tanult, a harmadikon meg labdázott a nevelőapjával.

Bűntudatosan láttam, hogy rólam is volt kint egy kép.

Még akkor készült, amikor a kis Carlisle  - val voltam terhes. Mosolyogtam rajta, és integettem a fényképező kamerájába.

Gil a konyhában volt.

A földön feküdt eszméletlenül.

- Te jó ég! – kiáltottam fel – Mi történt vele?

- Megpróbálta megóvni a családját! – mondta mosolyogva Jasminne, és roppant elégedett volt magával. 

- Ugye jól van? – kérdezte Nora Carlisle – t.

Gondolom még emlékezett rá, hogy orvos.

Carlisle lehajolt hozzá, kitapintotta a pulzusát megszámolta, majd bólintott.

- Rendbe fog jönni.

- Jaj de jó. – sóhajtott Nora, de látszott rajta, hogy azért nem teljesen nyugodott meg.

Persze ezt meg is értettem.

Azt hitte, hogy meghaltam.

Erre egy nap megjelenek itt a házában, pont ugyanolyan külsővel, mint amikor utoljára látott, látszólag semmi bajom, az oldalamon azon a férfival, akit mindig megemlítettem neki, és aki szintén nem öregedett az elmúlt években.

 Sokkolló lehetett a számára.

Gillien már nem sírt. Érdeklődve szemlélt minket, és amikor ránéztem, mindig rám mosolygott, és titokban integetett.

Jasminne úgy trónolt a konyhában, mintha mindig is itt lakott volna. Leült az egyik székre, és szenvtelenül figyelte, hogy miként fogunk reagálni.  

Amikor eltelt egy kis idő, és senki sem szólalt meg,  elege lett és így szólt:

- Kedves Nora – nézett rokonomra – Egy kicsit sem érdekel téged, hogy Esme hogyan van most itt?

Nora rám nézett, és tanácstalan arcot vágott.

Végül bólintott.

- Esme.  - nézett most rám negédesen a nő – Nem szeretnél valamit elmesélni a drágalátós unokatestvérednek?

- Nem! Semmit! – vágtam rá rögtön.

- Tényleg? Én nem így gondolom!  - mondta szigorúan, és magához húzta Gillien - t.

- Kérem ne bántsa! – könyörgött neki Nora.

- Te csak fogd be a szád, és figyelj arra amit Esme mondani fog!

- Jasminne! – pattant Carlisle szigorú hangja – Te is tudod a törvényt! Elvégre a Volturi tagja voltál! Halandó ember nem tudhatja meg a titkot!

- Azt hiszed érdekelt valaha is  Aro meg a többiek bugyuta titoktartási fogadalma? – kérdezett vissza a nő.  – Nem igazán, hiszen akkor nem jöttem volna utánad!

- Gondolkozz már! Ha most megszeged a törvényt biztos halál lesz a sorsod!  - noszogatta szerelmem.

- Nem érdekel! Nekem már úgy is mindegy. Gondolom te is tisztában vagy vele, hogy valakit már értem küldtek Olaszországból! 

- Igen. Tudom.

- Akkor meg mi itt a probléma? – tárta szét a karjait a nő, és megrántotta fekete hajkoronáját.

- Nem értelek! Te meg akarsz halni? – kérdeztem Jasminne – t.

- Látom, hogy tényleg nem érted a lényeget!  - dörrent rám mérgesen – Elegem volt már a Volturi állandó szabályaiból!

Amikor Carlisle megjelent nálunk egy új élet lehetőségét tárta fel előttünk. De Marcus és Caius nem látták értelmét, még meghallgatni sem! Csak Aro volt az aki mutatott egy kis érdeklődést, ám végül őt is lebeszélték róla!

Én csodáltam Carlisle bátorságát és elszántságát. Sosem találkoztam még hozzá hasonló egyéniséggel!

Amikor elment rögtön tudtam, hogy beleszerettem, és azzal is tisztában voltam, hogy lebuktam Marcus előtt.

Erre ő nem, hogy meghallgatott volna, vagy engedte volna hogy eljöjjek, és kövessem Carlisle – t, hanem börtönbe záratott, és azt az átkozott kis Jane –t küldte ki őrzésemre! Pokoli kínokat éltem át!

Akkor jöttem rá, hogy a család amiben eddig éltem milyen képmutató!

Ők hoztak egy szabályt, és az idők folyamán  olyan konzervatívak lettek, hogy nem voltak  képesek a saját döntéseiken túllátni!

Végül sikerült elszöknöm, és megtalálnom a szeretett férfit! Erre benne is csalódnom kellett!  Nekem azt mondta, hogy sosem szeretett még senkit, ám amikor odaértem a házatokhoz ott volt az az Edward és Te. Újabb csalódás!

- Én értem, hogy miről beszélsz, de miért kell most bosszút állnod rajtunk? Miért bántod és kevered bele egyáltalán az ártatlanokat? – kérdeztem szomorúan.

- Fogalmam sincs, hogy miért teszem! Egyszerűen úgy vagyok vele, hogy ha már én is csalódtam, és én is szenvedtem, akkor ti se ússzátok meg könnyen!

- Mi ez az egész? – kérdezte Nora – Mi folyik itt Esme?  - nézett rám keserűen.

- Nem mondhatom meg! Sajnálom. – tettem hozzá fásultan.

- Pedig igenis megfogod mondani különben végzek velük! Áruld el, hogy ki is vagy te valójában! Gyerünk!  - kiabálta Jasminne.

- Legalább a gyereket ne keverjük bele! Küldd ki a szobából! – kérte Carlisle.

- Nem! Ő is itt marad! Gillien az én biztosítékom!

A kislány félősen nézett a nőre, és felsikoltott, amikor meglátta a szemeit.

Sóhajtottam, majd odaléptem  Nora elé.  

- Kérlek bocsáss meg nekem! Nem kellett volna belekevernem titeket!

- Most már áruld el, hogy mi ez az egész! – kérte tőlem.

Némán, és tanácstalanul meredtem rá. Hogy mondjam meg neki, hogy mivé is váltam? – tanakodtam.

Aztán úgy döntöttem, hogy jobb lesz ha az elején kezdem.

Elmeséltem neki miként mentett meg Carlisle, és hogy mi történt velem az elmúlt tíz évben.

- Vámpír? – hebegte, és nagyokat pislogott.

- Igen.  – mondtam végül.

- Nem hiszem! Ilyen nincs! – szólt egyre hisztérikusabb hangon.

- Akkor mivel magyarázod, hogy tíz év alatt  semmit sem változtam?  - kérdeztem tőle célzatosan.

- Ez nem lehet igaz! Ez csak egy rémálom! – mondta, és a szemét dörzsölgette – Mindjárt fel fogok ébredni!

- Ostoba nőszemély! – kiáltotta Jasminne, és ellökte magától Gillien- t, majd képen törölte Nora – t.

Nálam itt telt be a pohár.

Engem éveken át bántalmaztak, és az erőszakot nem tűrtem egykönnyen.

Négykézlábra hasaltam, és jól oldalba rúgtam Jasminne –t.

Ő kirepült a csukott ablakon, és több métert repült kifelé, amikor hatalmas puffanással földet ért.

- Vigyázzon a kislányra! – szólt Carlisle a rémült Nora  -ra, és engem követve kilépett a szabadba.

- Jönnek!  - mondta, és a levegőbe szimatolt.

- Kik? – kérdeztem mérgesen, mert én még mindig a most éppen felálló Jasminne – ra szegeztem a szemeimet.

- A Volturik.  – suttogta Carlisle, és a hátam mögé nézett.

Jasminne riadtan, zihálva és mozdulatlanná dermedve bámulta azt a pontot amit Carlisle is.      

Aztán én is megláttam őket.

Az esti szürkületben, fekete csuklyás köpönyegiekben, több hangtalanul suhanó alak tűnt fel.

Öten voltak.

Mindannyian minket néztek, majd előreengedték a leghátul haladó alakot, és tőlünk pár méterre megtorpantak.

A leghátsó alak könnyedén lehúzta a fejéről a selyemköpenyt, és Carlisle felé intett.

- Ő Marcus. Jasminne férje! – súgta nekem a szerelmem, és én most már tényleg tudtam, hogy óriási bajban vagyunk.