Némán és megilletődve vettem szemügyre az idesereglett Volturi tagokat.

Jelenlegei vezetőjük, Marcus úgy festett, mintha egy reneszánsz korabeli festményről lépett volna elő.

Hosszú, hullámos, holló-feketeszínű haja leért egészen a derekáig. Nagyon fiatalnak tűnt. A szemei rubintvörösen izzottak.

A köpeny amit viselt megkülönböztette őt a másik négy vámpírtól, mert övé az sokkal elegánsabb volt, valamint latin nyelvű hímzett  szövegek díszítették.  

A Volturi többi tagja, akik a testőri pozíciót töltötték be, szürke utazóköpenyt viseltek, és ők nem vették le a csuklyákat a fejükről, ezzel érzékeltetve, hogy mindannyian alárendeltjei Marcusnak.

Marcus vidámnak és elégedettnek tűnt, pedig nem ezt vártam volna egy olyan hidegtől, aki  egy királyi családból származik,  és a felesége nemrég hagyta el egy másik férfi kedvéért.  

Újra Carlisle felén intett, majd közelebb lépett hozzánk.

- Hogy vagy öreg barátom? – kérdezte szívélyes mosollyal, és kezet nyújtott szerelmem felé.

A kezén egy díszes pecsétgyűrű fityegett.

- A körülményekhez képest köszönöm jól.   – mondta Carlisle kurtán, majd megrázta a férfi hófehér kezét.

Marcus felnevetett, és a pillantása hirtelen Jasminne – ra tévedt.

Abban a  pillanatban tudtam, hogy talán mégsem olyan barátságos, mint amilyennek tűnik.

Ám aztán újra mosolyt és nyugodtságot erőltetett az arcára, és most engem vett szemügyre.

Tetőtől – talpig végigmért, és elégedetten sóhajtott.

- Kegyed kicsoda? – kérdezte udvariasan.

Carlisle  -ra néztem, aki bátorítóan bólintott, hogy feleljek a kérdésre.

Egy hatalmasat nyeltem, és így szóltam:

- Esme vagyok.  – mondtam egyszerűen.

Marcus egy körülményes meghajlás közepette bólintott, majd kezet csókolt.

- Örülök, hogy megismerhetem. Marcus vagyok. – mutatkozott be, de ő is tisztában volt vele, hogy én már tudom hogy kicsoda.

- Örvendek. – szóltam félősen, és   pukedliztem egyet.

A férfi felnevetett, és örvendetesen tapsolt.

- Remek, remek. – mondta magának, majd a testőrei felé fordult.  – Látjátok én mondtam, hogy Jasminne nem Carlisle bíztatására hagyott ott minket!

A többi négy egyetértően bólintott.

- Először azt hittem, hogy talán titkos viszonyt folytattatok a hátam mögött Volterrában, de Aro is azt mondta, hogy Carlisle – t nem olyan fából faragták aki átveri a barátait. Lám igaza volt.  – tárta szét a karjait a férfi.

- Valóban. – mondta Carlisle magabiztosan – Sosem szerettem Jasminne –t, és nem is kértem, hogy kövessen.

- Tudom. Erre már rájöttem. – legyintett könnyedén Marcus – Bocsáss meg, hogy kételkedtem benned!

- Semmi baj.

- Lekötelezel.  – mondta a férfi, és most megint felém fordult – Ha jól sejtem Esme drága a szerencsés választott?!

- Carlisle és én összefogunk házasodni! – válaszoltam, és megszorítottam szerelmem kezét.

- Micsoda remek hír! Áldásom rátok gyermekeim!

- Köszönjük. – feleltük mindketten.

Marcus most, a volt felesége felé fordult, és a határtalan jókedve egy szempillantás alatt elszállt.

- Hogyan is képzelted, hogy elhagyhatsz? – kérdezte a remegő nőtől.

- Sajnálom, de nem szeretlek! Sosem szerettelek! Te választottál feleségnek, nem én jelentkeztem! – mondta elszántan a nő, de hiába próbálta bátornak mutatni magát, látszott, hogy nagyon fél.

- Valóban? – kérdezte Marcus, majd odalépett Jasminne  - hoz és képen törölte.  – Szégyent hoztál az egész családra!  - sziszegte neki.

- Egyszer az életben légy őszinte magadhoz és a talpnyalóidhoz is! –bökött a fejével Jasminne a többi testőr felé – Ez nem az én szégyenem, hanem a tiéd! Sosem szerettél igazán! Egy kedves szavad sem volt hozzám, amióta megházasodtunk! A te hibád, hogy másba szerettem bele!

Marcus szemei villámokat szórtak mérgében, és újra felemelte a kezét, ám Carlisle így szólt:

- Elhiszem, hogy dühös vagy, de talán nem ez lenne a jó megoldás! Hagyd békén!  - kérte.

Marcus meglepetten fordult felé, majd leengedte a kezét.

- Talán igazad van! Ez semmit nem old meg!

A testőrök tömegéből ekkor egy apró alak vált ki, és Marcus megkérdezése nélkül libbent oda hozzá.

Meghajolt előtte, majd lábujjhegyre állva  súgott valamit a férfi fülébe.

Marcus türelmesen végighallgatta, majd fejével nemet intett, és az apró lényt visszaparancsolta a többi védelmező közé.

- Elég! Tudd, hogy hol a helyed! – mondta szigorúan.

A szürke köpenyes alak csalódottan nézett Marcusra, és lassan visszaaraszolt oda hol eddig állt. 

A figyelmemet nem kerülte el, hogy amikor odalépett Jasminne közelébe az még a kelleténél is jobban megingott, és az eddigi határozottsága a porba hullt.

- Jane azt javasolta, hogy  itt helyben végezzünk ki téged! – vetette oda Marcus a nőnek.

Most már minden világossá vált a számomra.

Tehát ő volt Jane.

A kegyetlen kislány, akiről Carlisle annyit mesélt, és akiről kijelentette, hogy amilyen kicsi, olyan gonosz.

Most újra ránéztem.

- Tényleg nagyon fiatal lehetett, amikor átváltoztatták. – gondoltam magamban.

Jane vörös szemei rám villantak. Biztosan észrevette, hogy őt nézem.

Gyorsan elkaptam róla a tekintetem. Még véletlenül sem akartam összetűzésbe kerülni vele.

- Mit is tegyünk veled? – tanakodott hangosan Marcus.

- Nekem mindegy! Öljetek meg, vagy zárjatok újra börtönbe.  De onnan úgy is megszököm! Ha most sikerült, máskor is fog!  - szólt beképzelten Jasminne.

Jane torkából hangos morgás tőrt fel.

Marcus újra a kislány  felé fordult, és figyelmeztetően felemelte a mutatóujját.

- Fegyelmezd magad! Attól még, hogy Aro megbocsátotta a bűnödet én nem! – szólt szigorúan.

- De… - szólt angyali hangon Jane, ám aztán jobbnak látta ha elhallgat.

- Na azért!  - szólt Marcus, és tekintete kettőnkre vándorolt.

- Elnézést kérek tőletek. Ti biztosan nem értitek ezt a kis közjátékot. Jane őrizte Jasminne – t, de hagyta megszökni! A fivérem, Aro elnézte neki ezt a súlyos baklövést, viszont én nem felejtek ilyen könnyen! Jane most büntetésben van. Azért is kísért el ide. Eredetileg nem akart jönni, de mondtam hogy nem tűröm az ellenszegülést!

- Értem. – szólt Carlisle, és zavartan nézett Marcusra.

Csend telepedett a Volturi tagjaira, és én már egyre rosszabbul éreztem magam.

Marcus most gondolkodóba esett, és járkálni kezdett.

Jasminne kihívóan nézett a többiekre.

Jane még mindig meg – megremegett dühében a köpönyege alatt.

Carlisle  pedig egyre jobban szorította a kezem.

Én most jobban aggódtam Noraék – ért.

Ők még mindig a házban lapultak, és csendben hallgatták a vámpírok között lezajló beszélgetést.

Nagyon félhettek. Hallottam a gyors, ritmikátlan szívdobogásukat.

- Döntöttem! – mondta Marcus tízpercnyi némaság után, és a testőrség felé fordult.

- Caleb! Gyere ide! – intett egy magas, szikár testű férfinak.

Az engedelmesen kilépett a tömegből és óvatosan elindult Marcus és Jasminne irányába.

- Ő Caleb. – mutatta meg nekünk a fiút. – Az egyik legtehetségesebb Volturi tag.

Hallottam, hogy Jane újra felmordult. Úgy véltem sértette Marcus ezen   kijelentése.

Caleb elégedett képpel fordult a lány felé, és gúnyosan ránevetett, majd levette a csuklyáját, és kurtán biccentett felénk.

Nagyon jóképű fiú volt. Látszólag húsz éves lehetett. Gesztenyebarna haja egyenesre volt nyírva. 

- Rendelkezz velem. – mondta Marcusnak.

- Azt hiszem Egyet kell értenem veled Jasminne! – mondta a férfi, és megint volt neje felé fordult.

Megragadta a kezét és odavonszolta Caleb elé. 

- Mire gondolsz? – kérdezte gyanakodva a nő.

- Ha most magunkkal viszünk, és bezáratlak valószínű, hogy újra kereket oldasz. Megölni meg nem akarlak, mert ha hiszed ha nem: Szeretlek.

Jasminne felhorkantott.

- Így az lesz a legjobb ha megkérem Caleb – et, hogy űzze ki a fejedből a Carlisle iránt érzett szerelmedet!

- Nem! Ezt nem teheted! Nem! – szólt fájdalmasan Jasminne, és rángatózni kezdett Marcus kezei között – Szabad akaratom van!

- Csak volt kedvesem.  – szólt a férfi, és intett Caleb – nek, hogy tegye meg amit jónak lát.

Ösztönösen Carlisle felé fordultam, és arcomat a vállába fúrtam. Nem akartam látni, hogy Caleb mit csinál Jasminne – val.

- Drága Esme!  - szólított  meg Marcus – Nyugodtan felnézhetsz! Itt aztán semmi kegyetlenségnek tanúja nem leszel! Caleb csupán Jasminne emlékeinek egy részét törli majd ki. Drága kis  feleségem nem fog emlékezni sem Carlisle olaszországi látogatására, sem a börtönben töltött időszakra. A szökésére sem. Olyan lesz ez neki, mintha mindig is velünk lett volna az elmúlt években, és ez itt, – mutatott körbe – sosem történt volna meg. 

A fiúra néztem aki két kezét Jasminne halántékára tette, majd behunyta a szemeit és erősen koncentrálni kezdett.

A nő többször megremegett a kezei között, majd hirtelen összeesett.

- Kész! – jelentette ki Caleb.

- Köszönöm. – mondta Marcus, és megveregette a fiú vállát.

Caleb bólintott, meghajolt, majd visszavette a csuklyáját és  beállt Jane elé.

Marcus most lehajolt felsegítette Jasminne – t, és megcsókolta.

A nő kinyitotta a szemeit és egy ideig ködös tekintettel nézett, majd ráfókuszált Marcusra, és elmosolyodott.  

- Hol vagyok? – kérdezte.

- Nem fontos az egész drágám. Nemsokára indulunk vissza Volterrába.

- Rendben.   – szólt alázatosan a nő.

- Jane. – szólt Marcus  - Gyere ide, és segíts Jasminne – nak!

A lány egy pillanatra  megtorpant, majd Caleb elfojtott nevetésétől kísérve odalépett Jasminne – hoz , és a derekánál fogva odakísérte a többi Volturishoz.

Amikor elhaladtak mellettünk Carlisle és én is megdöbbenve néztünk az eddig minket követő nőre.

Jasminne tényleg nem emlékezett semmire.

Még egy pillantás erejéig sem méltatott minket.

- Ezzel megvolnánk! – mondta Marcus, és elégedetten nézett a Jasminne - t pesztráló Jane-re. – Mi  akkor megyünk is. Ha nem lenne túl nagy kérés tőlem, – fordult a férfi Carlisle felé – ne gyere többet Volterrába. Sosem lehet tudni, hogy mikor válsz újra  szimpatikussá Jasminne szemében!

- Rendben. Nem megyek oda többet! Ígérem! – szólt Carlisle.

- Lekötelezel.  – sóhajtott megkönnyebbülten a férfi, és szélesen mosolygott ránk.  – Minden jót! Viszlát.  – köszönt el tőlem is, és újra kezet csókolt.

Felhúzta a csuklyát a fejére, és beleolvadt a testőrök tömegébe.

- Várj!  - kértem hirtelen, és utána szaladtam.

- Igen? – nézett vissza meglepetten.

- Caleb képessége csak vámpírokra hat? – kérdeztem.

- Nem. Emberekre és a mi fajtánkra ugyanúgy hatással van!  - válaszolta Marcus.

- Akkor ha szépen megkérnélek segítenétek nekem?

- Csak nem azokról az emberekről van szó? – kérdezte Marcus, és a hátam felé intett.

Odafordultam.

Nora, Gil és a kis Gillien a ház előtt álltak.

Megdöbbenve szemlélték a titokzatos alakok sokaságát, majd  rémülten néztek rám.

- Nem szeretném ha emlékeznének erre a sok hercehurcára!

- A kérésed számomra parancs! – mondta Marcus, majd  újra Caleb - et hívta.

- Esme? Mit akarsz?  -kérdezte rémülten Nora.

- Nyugodj meg! Nem lesz semmi gond! Csak elintézem, hogy továbbra is olyan boldogan éljetek, mint eddig.

- Nem… - ellenkezett Nora, ám Caleb rátette a kezét az ő halántékára is.

- Mire ne emlékezzenek? – kérdezte  tőlem  a fiú.

- Csak  erre a napra.  – mondtam.

- Rendben.  – bólintott Caleb.

- Viszlát.  – köszöntem el a döbbent képet vágó Nora – tól, majd kissé szomorúan néztem, amint ő, majd Gil és végül a kislányuk is  lassan, de  mindent elfelejtettek.

Caleb egyenként  leültette őket a verendára, majd visszalépett a Volturihoz.

- Köszönöm. – mondtam Marcusnak, és a fiúnak is.

- Nemsokára magukhoz térnek! – szólt a fiú figyelmeztetően.

- Akkor jobb lesz ha mindannyian megyünk! – mondta Marcus, és odalépett Jasminne – hoz, megfogta a kezét, és a testőrök közrefogták őket.

A Volturi tagjai olyan gyorsan  tűntek el, amilyen hirtelen felbukkantak.

- Biztos, hogy ezt akartad? – kérdezte tőlem Carlisle.

- Teljesen biztos! Nézz rájuk! Nekik is jobb, ha abban a hitben élnek, hogy én meghaltam, és vámpírok meg nem léteznek!

- Ez igaz. – mondta Carlisle, majd  behúzott a fák közé ahol eddig is lesben álltunk.

Nora tért magához először.

 Kicsit meglepődött, hogy mindannyian a verendán ülnek, főleg hogy ilyen késői órában.

- Gil! – szólt rá a férfira – Vidd be Gillien –t, mert a végén még megfázik nekem!

- Nyugodj meg már viszem is.  – bólintott boldogan Gil, és felkapta a vidám kislányt.

- Nahát. Anya.  Apa. – nyafogott Gillien  - Olyan furcsa álmom volt. Esme néni is szerepelt benne! 

- Majd holnap elmeséled, most eredj lefeküdni, különben lőttek a csokitortának, amit megígértem! – szólt szigorúan Nora, de azért ő is nevetett, és a család lassan bevonult a házba.

- Látod így mindenkinek könnyebb! – mondtam Carlisle  - nak.

- Menjünk haza! – szólt   a szerelmem és megcsókolt, majd kézen fogva elindultunk vissza Madison –ba.